Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-25 / 26. szám
dmatlannak tetszett. simává vált, akár a lület. Mintha üvegből, akból Jött volna létre fák, a bokrok, a cö- ,per indája, a vízből ik... k. a partra. •éli iglice mögül élőmét. Bernát kiürítette it. Sebesné a halott t: lefosztotta ruhájá- épdeste a testébe I - ,et, faágakat. Vizet •nából. Gyökérkefével Ját, megtisztogatta a ezek után tépte le érnaruháját. Lemosta tartalmából felöltöz ak az anyafolyőn, a , — a távolban gerle a harangok, dél »mát másodszor Is a • ellentétben más ha- 'ennek az egyénnek .aszinű volt az arcbö- csöppent volna közéfiú lélegzete: a vízi yhez Sebesnere hauet. A széles vállak. rek. Még a körömhálőve az ujjhegyekre, mek. -És a haragos szőrös álll... Ahamyitotta a szemét, itete Bernátra szege- y pillanat töredéke ' ls a csatornából ki megkapaszko- széiébe és lelült. i vállára tette a ke— mondta, hanyatlott a gőzölgő rosszallóan hallgatóié hajolva fogtaa :. A hányások szüne j kiabált. ésőbb is megeskü- ev a hullát maga Se- Sarra, hogy felüljön. télen valaki bezárta 5 ő kiment a telepőre, a csonka harangit vetett keresztet, ita: , valamennyi libája iesszebbre merészke- usz-pókuszaival. ikora vizet árasztott >, hogy gatyakötésig kor szélvihart, őszi etes esőt csinált. A ilő állatokat meg annyi irányba sza- letekig tartott, míg ek. igis akkor kezdődött, tról a másikra meg- iíszleteit, íz anyafolyót: köze- látott szigetcsoport li erdők északi ré- léll részét diőfa-fil- atta. Az erdők nyűidig megtelt vadakDuja vizű mellékfo- A keszegtanyák he- )k hemzsegtek. A to- neg angolnák teke- ílhatatlanul. i tetejére állt. összekeveredtek, a de még a pajták és egváltoztatták a hétig tartott, mígúgy- tak az ott élők. is más szomszédai Dmszédokkal áldotta 3lepülés valamennyi ihatodik században állt mord hallgatás- llette szunnyadón a Bgyetlen terén a Vaendővel korábban lapi járásra lévő he- k az alapozásához övét, a két szintjé- i faépület volt. Ti- :obával, táncterem- iszinóval... hogy a legtöbb he- gott. Vajas Márton kedett. Földjei vol- :sordái a legelőkön, szét is ő vásárolta A környéken levő boltok, kimérések lassanként mind bezártak, csupán a Vajas-féle vendéglő tűrte a kor szeszélyeit. Jöhetett tűzvész, árvíz, ínség: az épület semmit sem vesztett fényéből, semmi sem akadályozta létét. A változások másnapján megjelent Szitár Pál. A szokása szerint a sarokasztalhoz telepedett, és szótlanul ivott. Ha kiürült a kancsója, a kocsmáros sietve megtöltötte. Uzsonnára szalonnát, kenyeret hozott vájoló kosárban. Estére a kocsma megtelt kíváncsiskodókkal. Kilenc óra előtt, mintha csak vezényszóra történt volna, elcsendesült a nagy terem. Csönd volt, pisszenés sem hallatszott, amikor betoppant Sebesné. A pulthoz siklott: egy pohár bort öntött magának, s felhajtotta. — Szépen összejöttetek... — lépett a legközelebb álló emberhez. Aztán végighordozta tekintetét a teljes társaságon. Nézte... Nézte őket. Élete folyamán hányszor találkozott ezzel a falkával. Hányszor látta őket részegségükben, hányszor harácsolni, zabálni, üvöltözni, menekülni, hazu- dozni, és hányszor ész nélkül tőrni- zúzni. Kedvező időben szaporodók, kedvezőtlenben elhullók... Ott állt még mindig előttük. És hányszor volt, hogy érte jöttek: ide egy porontyot segíteni a világra, oda egy haldoklóhoz... Ide gyógyfü- vet, egy másik viskóba meg barkát, mert vihar van készülőben. És hányszor kellett esőt csinálnia. És hányszor elcsendesítenie a vihart. Hányszor kellett olcsó hacacáréra vetemednie, mert az egyszerű szónak ezek sosem hittek. Azok az átkozott rongyok, amelyeket évtizedekig magán hordott, hogy feltűnőnek láthasson. A ragacsos és bűzlő kotyvalékok, amiket éjjel ro- tyogtatott. Az égvilágon semmi közük sem volt ahhoz, amit csinált, vagy csinálnia kellett. Éjszaka, amikor az őrök elpihentek, vizet eresztett a földekre., mert tudta, hogy az iszap serkenti a termést. És azok a nyavalyás tréfák a csordával, a vízbefúlttal... Hát minden együgyű dolgot magyarázzon az ember? ... Mindent az égvilágon? ... És azok a kitartó havazások, az esők, a szelek... Ha most megmondaná, hogy az egésznez semmi köze sem volt: leköpdösnék, hajánál fogva rán- cigálnák, de az is meglehet, hogy a sQós-tói bitón végezné, vagy menten agyontaposnák. Csak a ruháját kellene megoldania, csak a csuklyája pántját leszakítania. Legyintett. A pulthoz lépett: színültig töltött egy serleget. Pénzt tett Vajas Márton elé. Lassan, ahogyan a halálraítélt botorkál az akasztófa alá, elindult kifelé. Tudta: alig lép ki árteremből, Szitár Pál is eltűnik, és az 'elkövetkező hajnalon már a szemközti szigetek egyikén láthatják őt. Szitárről újabb regéket költenek majd, és talán százötven év múlva is mesébe foglalják nevét. És ő ... Ű már nem tér vissza élve erre a földszegélyre. így kénytelenek lesznek róla is regéket költeni. A fiú, gondolta, még kora reggel visszamegy a szüleihez, és attól kezdve — talán évtizedekig — senki sem lépi át portájának küszöbét. A háziállatok 'eleinte rlogni, riadozni, sipo- rogni, lázadni fognak, aztán elpusz- & tulnak. Elporladnak az évek folyamán. Az udvart, a kertet, a szántókat, de a ház belsejét is fölveri a gaz. A szél, az eső bedönti majd a kerítést, a kaput, romhalmazzá teszi a házat. A folyóparton járt már. Megfordult, de senkit sem látott közeledni. Meglékelte a ladikját, a szapolőt behajította az áradatba. Aztán, mint akinek sem elöl, sem hátul nincsen gondja, elindult. A rideg csöndkígyók még mindig ott «sustorogtak a teremben. Körüljárták a kancsókat, a poharakat, az asztalokat, székeket, elnyúltak a falak mentén. Az emberek még mindig tétován álltak. A padló nyikkanással sem jelezte jelenlétét. Csupán a csupasz falakon Jelent meg Sebesné óriás-arca, és egyre nőtt, nagyobbodott, egyre tökéletesedett, lassanként betöltötte a termet. Betöltött minden egyes zugot, és mindenhová beleivódott. Megviselt minden egyes szövetet, hogy ne távolodhasson el addig, míg ember az ember, és fizimiskájáról annak nevezik... Vlagyimir Ligyin Annak idején Anna Mihajlovna megfogadta, hogy ha fia épségben hazatér a háborúból, a szülészet mellett, ahol orvosnőként dolgozott, elültet egy fácskát. A fia hazajött a háborúból, és.Anna Mihajlovna elültette a fácskát, egy kis nyírfát, Oroszország szépségének és békéjének szimbólumát. Alekszandr Rogov, a fia tüstént hozzálátott, hogy behozza a háborúban elvesztegetett időt, néhány év alatt elvégezte az orvostudományi egyetemet, s ugyanott, a járási központban kapott állást, ahol anyja évek hosszú során dolgozott. Előbb fiatal orvos volt, aztán tapasztalt orvos, majd idősebb orvos, és itt lett érdemes orvos is. Anyja már rég nem élt, de az asszonyok az ő példáját követve, szintén megfogadták, hogy ha minden jól végződik, fiuk vagy lányuk tiszteletére nyírfát ültetnek. így aztán a szülészet mellett lassanként kis liget keletkezett, amelynek kissé szokatlan, de nagyon mély értelmű nevet adtak: Anyák ligete. Később, amikor felépült az új szülészet, a liget a Győzelem parkja nevet kapta, s a fák nagy részét, főként a nyírfákat anyai kezek ültették. Több mint harminc év telt el a háború óta, és Alekszandr Alekszandrovics Rogov érdemes orvos már régen apa, később nagyapa, szabad idejében kis unokáit sétáltatta kézen fogva a Győzelem parkjában. Az unokái azonban semmit sem tudtak arról, hogy a park az Anyák ligetéből lett, s az ő anyjuk is annak Idején, amikor ők — Tánya és Szása — a sors akaratából ikrekként megszülettek, két fácskát ültetett el. A kis facsemeték időközben nagy fákká nőttek, fekete foltos törzsük ezüstösen csillogott, s egyeseken madáretetők voltak, amelyekben nemcsak a fekete seregélyek, hanem a verebek Is menedéket találtak, a mohón élni vágyó verebek, amelyek arra intenek, hogy az embernek is szomjúhoznia kell az életet, de sohasem feledkezzen meg arról, mennyire fontos az összetartás és a hű barátság. Néhány évvel a háború befejezése után anyja meghalt, és ha Alekszandr Alekszandrovics Rogovnak egy- egy szabad órája akadt, elsétált a ligetbe, és üldögélt egy kicsit az anyja ültette nyírfa tövében, a pádon. Szeretett megpihenni a nyírfa alatt, amelyet anyja annak emlékére ültetett, hogy fia hazatért a háborúból, becsületesen harcolt, s bár kétszer is megsebesült, mégis derekasan helytállt, és hazajött. Ma már senki sem tudja, milyen fácskát ültetett el annak idején Anna Mihajlovna Rogova, aki annyi újszülöttet segített a világra, hogy túlzás nélkül állíthatjuk, a járási központ mai lakosainak jó egyharma- dát tartotta a karjában. A járási központ közben város lett, gyufagyárat és szögeket gyártó üzemet is építettek itt. Alekszandr Alekszandrovics most is a park felé vette útját, hogy a tél beállta előtti csendben üldögéljen egy kicsit a pádon, amikor a néptelen ligetben csak a kis cinegék és a verebek röpködnek a lombjukat vesztett ágak között, s csupán a nyírfák tetején maradt meg imitt-amott néhány rozsdabarna levélke. Maga is furcsának találta, hogy egy órácskára szabaddá tudta tenni magát a városi kórház elfoglalt főorvosa, aki után a viziteken az orvosok és az ápolónők sleppje vonul, s a betegek titokban reménykedve, de ugyanakkor félve lesik, hogy miután megvizsgálta és meghallgatta őket, nem ráncolja-e a homlokát, elrejtve előlük árulkodó tekintetét... A park felé vezető úton sokan megismerték a kissé nehézkesen mozgó öreg szemüveges orvost, akinek svájci sapkája alól halántékán őszi fürtök kandikáltak ki, tiszteletteljesen köszöntötték, ő is viszonozta köszönésüket, gyakran azt sem tudva, ki üdvözölte őt, nyilván valaki, akit kezelt valamikor. Alekszandr Alekszandrovics már távolról fejbicen- téssel üdvözölte a fát, amit anyja saját kezével ültetett, jól ismerte őt, s úgy tűnt, hogy a nyírfa is ismeri az orvost, ágaival integetett neki, amikor jött felé, és biztosan a vállára hullat egy-egy sárguló levelet, amíg egy fél órára a padra telepszik, s emlékezik arra, ami már rég tovatűnt, de egykor mégis megtörtént. Mikor megérkezett, a nyírfa már csaknem csupasz ágaival üdvözlésként intett neki. Agai között látható volt a savószínű égbolt, amelyen fehér felhők vonultak lassan tova. A pádon, ahol üldögélni szokott, most sápadt, porcelánarcú kisfiú ült. Egy kicsit hasonlított arra a kamaszra, akit Nyesztyerov olyan élethűen örökített meg a festményén. Alekszandrovics kissé elégedetlenül nyugtázta, hogy a pádon valaki ül, mégis leült mellé, a fiúra sandított, aki valahová a magasba nézett. Alekszandr Alekszandrovics a kisfiú tekintetűt követve, a fa ágán egy gyönyörű madarat pillantott meg, a városi parkban ritkán látott sárgarigót. Alekszandr Alekszandrovics egy percig hallgatagon ült, aztán megkérdezte a fiút: — Tudod-e, fiacskám, milyen madár ez? — Sárgarigó — válaszolta magabiztosan a fiú. — Te ifjú természetbarát vagy, nemde? — Igen, és ebben a parkban végzünk megfigyeléseket. Maga szintén azért jött ide, hogy megfigyeljen valamit? Én ismerem magát. Maga orvos. Anyukámat gyógyította. Egyszer találkoztunk, és anyuka azt mondta: Ez jó orvos, meggyógyított engem. Az orvos bácsi pedig észre sem vette őt. — Minden lehetséges — mentegetőzött Alekszandr Alekszandrovics —, gyakran megesik velem, hogy nem tudom, kivel köszöntöttük egymást. Nem a madarak megfigyelése végett járok ide, nem vagyok ifjú természetbarát, mint te, hanem a nyírfák beszélgetését hallgattom. — A nyírfák beszélgetését? Milyen beszélgetést? — kérdezte a kisfiú. Nem Is csodálkozott nagyon, nyilván megszokta már, hogy a természet olykor felfed valamilyen érdekes titkot. — Gyönyörű, meghitt beszélgetést... ők mindenre emlékeznek, és mindent elmondanak. Mit gondolsz, hány éves ez a fa, amely alatt ülünk? A kisfiú felnézett a fa tetején maradt rozsdabarna levelekre: — Ügy harminc. — Ügyes ifjú természetbarát vágy, fiacskám — dicsérte meg a fiút Alekszandr Alekszandrovics. — Majdnem pontosan meghatároztad ennek a nyírfának a korát. Gyere el máskor is meghallgatni őt. Elmeséli neked, hogy édesanyám ültette annak emlékére, hogy hazajöttem a háborúból, s aztán ezt a szép példát követve az anyák gyermekeik tiszteletére fácskákat ültettek. Meglehet, hogy anyukád is annak idején beültetett egy fácskát. Kérdezd csak meg tőle, s ha nem, akikor bizonyára tudja, hogy azelőtt ezt a helyet Anyák ligetének nevezték. A nyírfák pedig egymás között arról beszélgetnek, hogy szülőföldünket lángba borították, de nem égett meg. Ez a föld, hazánk földje örök, büszke, leigázhatatlan! Hogy hívnak, fiacskám? A kamaszt azonban nem Bertalannak hívták, mint Nyesztorov képén, hanem Misa Beresztovnak. — Büszke föld a hazánk, Misa Beresztov — ismételte meg Alekszandr Alekszandrovics. — És becsületére válik minden, ami kisarjad belőle, öreg orvos vagyok, nekem elhiheted. — Hiszem — mondta Misa Beresztov. A sárgarigó hirtelen felröppent, röptében megállt az egyik etető deszkáján, felcsippentett nyilván egy berkenyebogyót, mondott valamit a természetbarátoknak, és tovaröppent. Alekszandr Alekszandrovics megkérdezte: — Hallod, mit mondott a sárgarigó? Azt mondta: merci. A sárgarigó ugyanis nagyon udvarias madár. — Most már nemsokára Afrikába költözik. — Te még ezt is tudod? — mondta elismerően Alekszandr Alekszandrovics. — Mit szólnál hozzá, ha találkoznánk néha ezen a pádon? Hallgatnánk a madarakat, hogyan köszönik meg a gondoskodást, és meghallgatnánk a nyírfák beszélgetését. Megtanítlak arra, hogy megérted a nyelvüket. Szép, élő nyelv ez. Van két unokám. Tánya és Szása. Okos kislányok, de bármennyire is tanítgatom őket, hogy megértsék a nyírfák beszélgetését, csak ülnek, és lóbálják a lábukat. Különben remek kor az, amikor az ember a lábát lóbálja... Én is szívesen lóbálnám, de fájnak az ízületeim. A lerakódott sók. — Elmúlik — mondta meggyőződéssel Misa Beresztov. — Anyukának szintén fájt a lába... és tudja, hogyan gyógyította ki? Lefekvés előtt forró vízben áztatta, és a vízbe mustárt tett. — Én is megpróbálom — fogadta meg a jó tanácsot Alekszandr Alekszandrovics. — Látod, mennyi hasznos dolgot tanultam tőled. Még egy kicsit üldögéltek, aztán egyszer csak szél kerekedett, a nyírfa néhány levelet hullatott Alekszandr Alekszandrovics vállára, és az idős orvos egyet közülük kabátja zsebébe csúsztatott, mint egy szót abból, amit a nyírfa utoljára mondott. — Tehát megegyeztünk. Alkalomadtán találkozunk itt a pádon — mondta Misa Beresztovnak. A fiú beleegyezően bólintott. ^ Ezen a pádon már régóta figyelgette a maradakat, az ifjú természetbarátok a sajátjuknak tartották, de miért ne fogadhatnák be körükbe az öreg orvost is, aki ráadásul érti a nyírfák nyelvét, és azt is tudja, miről beszélgetnek egymás között. OLEXO ANNA fordítása Z. Minácová felvétele Mi Dfíl RFC7n CFTIlFIf A NVÍRFAlf minUL dlullliil i mit h NTinmn
