Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-25 / 26. szám
> 1978. Tóth László költészetéről T óth Lászlót már indulása idején Is külön kellett választanunk pályatársaitól, így: „Alaptörekvése neki is a magány benépesítése, azaz poeti- kus feloldása, de ő — szemben társaival — nem az egyetlen lehetséges feloldásra esküszik ... legfőbb versei egymás mellé rakott ellentétek“ (az Egyszemű éj szaka című antológia bevezetőjéből, Madách, 1970). Azóta a fiatal költőnek immár a harmadik kötete is megjelent (Átkelés, Madách 1977), de az 1970-es képlet változatlanul érvényes: Tóth László továbbra is nemzedékének nyugtalanja (avagy egyik versének címe szerint: Nyughatatlanja). A csoport másik kísérletezőjétől, Varga Imrétől eredendően tragikus világ látása különbözteti meg: míg Vargának a legzakla- tottabb verseiben is lappang valamiféle keleti egykedvűség, addig Tóth Lászlónak a világhoz való viszonyulását talán leginkább a heideggeri „világban való lét“ kategóriájában fogalmazhatnánk meg. Minden versében, minden sorában a „halál színe előtt“ érezzük, de a halandóság felismerése nem elfelé lendíti a társadalmi élet formáitól, a céloktól, az eszméktől, hanem éppen fordítva: a célok, a harc, a dialektika segítségével minden versében a halál ellen feszül. „A minden másképp van fölismerése egyúttal a minden másképp is lehetne fölismerését is jelenti. Aki pedig erre a fölismerésre képesnek bizonyul, elöbb- utóbb eljut az első lépésig. Vállalkozó kedve és tartása biztosítja majd, hogy a sémák adta kereteket igaz tartalommal... tudja megtölteni“ — írja a költő új kötete egyik érdekes, sok motívumában Ionesco Kopasz énekesnőjét parafrazáló kíséretében [Ballada avagy A nagy kísérlet], S az „igaz tartalom“ Tóth számára egyértelmű a tettel. Ennek a tettnek a jegyében fogant űj kötete, s ez a tett-elvűség jelenti azt a többletet, .ami miatt a költő első két kötetével összevetve ezt a kötetet minőségi továbblépésnek kell tartanunk. Tóth antológiabeli versei és első kötete etikai szempontból kísérlet volt az önrealizációra, következésképpen dialektikája egyfajta „szubjektív“ dialektika: a költő többnyire önmaga ellentmondásait vetítette a világra. Ennek a magatartásnak volt eredménye az a szabad-asszociációs, szürrealisztikus képalkotásmód, fellazított versmondat, amely a hatvanas évek közepén és végén a mi tájainkon még hathatott az újdonság erejével. Tóth László második kötete (Ithakából Ithakába, 1975), s a kötet megjelenése előtt s idején folyóiratokban közölt versei bizonyos tanácstalanságról árulkodtak. A költő egyrészt visszatért a hagyományosabb, kötöttebb formákhoz, s kiszolgáltatta magát a rímeknek, a nyelvi esetlegességeknek (például a Gazdátlan gyermekdalokban], másrészt a korábban még cseppfolyós, szürrealisztikus képei szimbólumokká merevedtek-modorosodtak (tükör, kés, kenyér, üveg, fény stb.). A formáknak ez a kiürülése még a jelentős verseit is problematizálta (például a Toccata és fúgát], s így nem csoda, ha ebben az időben aggodalommal figyeltük a „hangszereiből, barlangjából kiűzött“ költőt: merre indul „üregeiből“? S ezúttal is elemi erővel követelőző dialektikája mentette meg, lendítette tovább. S ezúttal is meghökkentően „avantgarde“ irányba. Aki egyszer rájött a „minden másképp van“ és „minden másképp is lehetne“ antinómiákra, az nem állhat meg az önrealizációnál. Tóth László az Ithakából Ithakába bolyongásai során törvényszerűen és szerencsésen jutott el az érzelmi élet, a tudat, az egyéni lét dialektikájától az objektív világ, a társadalom ellentmondásaiig. Az Átkelés verseiben a társadalom, a történelem, az objektív idő és tér már nem a lélek önkénye, hanem az objektív világ törvényei szerint mozog, viselkedik. Dachau, a Don-ka- nyar, Lidice, My-Lai itt már nem az önkifejezés anyaga, s nem is dekoráció, de önmagában is érvényes valóság. S azzal, hogy a- lélek törvényei egybeesnek az objektív lét törvényeivel, természetesen a lélek is megmutatkozik. S a költő világképének ez a metamorfózisa meghökkentő módon forradalmasította kifejezési eszközeit is. Oj kötetében egyrészt mintha a kifejezésről az ábrázolásra (a leírásra) tolódna a súly, másrészt pedig a kifejezési eszközökön belül a képek háttérbe szorulnak s a nyelvet inkább az alakzatok, főleg az ismétlések s a halmozás, s bizonyos pátosz emeli a köznyelv fölé. Az alakzatok azonban elsősorban a nyelvre, a jel kifejező funkciójára utalnak. Nincs a világon például két olyan dolog, tárgy, jelenség, amelyet a nyelvi struktúrák ne foghatnának ellentétbe: egy dolog logikailag ellentéte mindannak, amivel nem azonos. S az ellentéthez hasonlóan viselkednek az egyéb szó- és gondolatalakzatok is. Ilyen vonatkozásban a szóképekbe a valóság kisebb darabja fér bele, mint a figurákba, hisz a szókép tagjai: a hasonló és hasonlított között mégiscsak kell valamiféle valóságos megfelelésnek lenni. Az alakzatok ezzel szemben megelégszenek a nyelvi megfelelésekkel, a grama- tikai szerkezetek dolgokat egyberántó természetével. Tóth László verse ennek megfelelően egyrészt (az ábrázolásnak, a természetelvű leírásoknak, a „prózai“ részeknek köszönhetően) közelítenek bennünket a valósághoz, másrészt (az alakzatok segítségével) távolítanak bennünket tőle. De az így létrejött távolság tulajdonképpen közeledés a nyelvhez, olyan távlat, amelyből valóságra és nyelvre egyként rálátunk. S a nyelvnek ez a kiemelése legalább annyira fontos vívmánya Tóth László második kötetének, mint az, hogy a tudat ellentmondásai után most már a valóság ellentmondásait is sikerrel poeti- zálja. Az így kiemelt nyelv ugyanis nem a hagyományos költészet hagyományos módon stilizált s a köznyelvvel szembe állított nyelve, hanem a Saussure által parole-nak nevezett beszéd. Tóth László rájött, hogy pontosan úgy, ahogyan a dialektikának nem elégségesek a tudat terei (s következésképp eljutott a konkrét történelmi és társadalmi valósághoz), a léleknek sem elégséges a hagyományos (s a hagyományos alatt itt már a hagyományos avantgarde-ot is értjük) költészet szóképekbe szűkített tere, metaforákba stilizált valósága. A lélek szakadatlanul munkában van, s ezt a szakadatlan munkát a hagyományos költészet a stilizáció segítségével igyekszik tükrözni. Az úgynevezett szöveg-költészet, tehát Tóth László „szövegei“ is ki akarja iktatni a stilizációt a költészetből. (Vagy legalábbis csökkenteni akarja a stilizáció fokát, mert hiszen például Tóth László is él a szókép eszközével, de metaforái jóval tompítottabbak, mint korábban. Nem annyira a kifejezés, mint inkább a közlés funkcióját érezzük bennük elsődlegesnek, s így a „szöveg“ anyagába jobban belesimulnak.) A „szöveg“ egyenlő a beszélt nyelvvel, de mivel a beszéd már a költő beavatkozása előtt is magában hordja a költészet lehetőségeit, sőt nemegyszer kész formuláit is, a beszélt nyelv felfogható látens költészetnek is. A szöveg a beszélt nyelv szakadatlanságában akarja felmutatni a lélek-munka szakadatlanságát, de közben a beszédben látensen jelenlévő költészetet is jelölni akarja. Jelölni, azaz tudatosítani. Ezt a tudatosítást szolgálják Tóth László verseiben a már említett alakzatok, a versek szövegébe ágyazott s kiemelő kontra- punktként vagy párhuzamként szolgáló idegen szövegek, a versek előtt álló idézetek, sőt a kötet tartószerkezetének valamiféle színjátékká stilizálása is. Az egyszerre drámai, epikai és lírai szövegek hősei ugyanis játszanak. Az életet játsszák. Mégpedig több síkú, időcserés színpadon. A színpad állandó részeit egy fogadó képezi, amelyben egyrészt a két vándor (Mérleg hava], másrészt a fogadós (Nyughatatlan] beszél. Az Átkelés, a Levél kedvesének, s a Naplótöredékek közjátéka után ismét a vándorokkal s a fogadó színpadképével találkozunk. Ballada avagy A nagy kísérlet, A vándor és a lovag avagy A nagy tét), de ezúttal a vándorok nem beszélnek, hanem játszanak. S ez a játék a játékban nem akar sem kevesebb, sem több lenni, mint az olvasó bevonása a történésekbe. Tóth László színháza nem arisztotelészi, hanem brechti színház: nem elhitetni akar, hanem ítéletre, cselekvésre mozgósítani. Ideje sem huszonnégy óra, hanem az emberiség ideje (erre utalnak a „fogadó“, „vándor“, „lovag“ féle archaizáló jelzések, elidegenítő hatások), de ezt az elvont időt valóságos történések, korproblémák tagolják. Tóth László „az elevenségnek, életszerűségnek“ csak a „látszatát“ akarja kelteni, s bízik abban, hogy olvasói „az általa fölvázolt világot bejátsszák“, s játék közben a „szöveg“ drámai, lírai és epikai motívumait drámai, lírai és epikai motívumokként mérlegelik és értékelik, azaz az eladdig látens költészetet (s persze drámát és epikát is) evidens költészetként (drámaként, epikaként) tudatosítják. A költet élén egy Illyés-idézet áll: „ __a költész et beszélni és cselekedni tanít bennünket“. Tóth László komolyan veszi az így magáévá tett ars poeticát: új költői nyelvre s cselekvő humanizmusra akar bennünket tanítani. Az „új költői nyelvről“, a szöveg-költészetről föntebb már elég részletesen szóltunk. Az ars poetica másik része, a „cselekvő humanizmus“ még magyarázatot kíván. A Mérleg hava IV. és a Nyughatatlan II. részének központi motívuma a halál. A halál mint történelem: szemem megnyílik — fölöttem Quijotte szive óraingaként dobog. Jaj, hányszor kellett lerombolnom már a halál aranyozott tornyait! faj, hányszor kellett befednem vizesárkait, betömnöm alagutait, levernem épülő arcáról a vakolatot. Katapulttal megrongálnom, faltörő kossal ledöntenem, jaj, hányszor s a halál mint magánügy: a halál hideg, kegyetlen gomolygás. Egyetlen átvirrasztott, megszenvedett éjszaka ... stb. fc imigyen a „halál színe elé“ citált embert a költő a „közjátékban“ s a Balladában a világtörténelem, a szlovákiai magyar társadalom a s férfi-nő alkotta mikroközösség történései közé veti, s ítélkezésre készteti. S végül a kötetzáró A vándor és a lovagban (a korábbi Quijotte-motívumot önálló szereplővé fejlesztve) direkt módon is lezárja Kőmíves Kelemen és Don Quijotte (Tóth László felfogásában: az elvont és cselekvő humanizmus) vitáját: A LOVAG Puszta gőgből veszejtetted el őt. (Ti. Kőmíves Kelemen az asszonyát. T. Ä. megjegyzése.) A VÁNDOR Hitt a műben. Tán jobban is, mint én hinni tudtam. A LOVAG Benned hitt. A te erődben. Gyenge voltál kőműves. A VÁNDOR A falak állnak. Az ember diadalát hirdetik, A LOVAG Az áldozóét vagy az áldozatét? A VÁNDOR Mindkettő én vagyok. Áldozó is, áldozat is. Tóth László tehát (az elvont humanizmussal s a különböző halálfilozófiákkal szemben) arra a tragikus optimizmusra tanít, amely a halál árán is az életet, az alkotást választja. Mégpedig nem a „cél szentesíti az eszközt“ embertelen elve, hanem az emberhez egyedül méltó áldozatkészség elve alapján: „Mindkettő én vagyok. Áldozó is, áldozat is.“ S ezzel a kör bezárul, a motívumok és témák — többé-kevésbé kifejtve — elcsitulnak: Tóth Lászlónak a komponálás is erős oldala. S ez az elismerés egy ilyen kétezer soros verskötet esetében nem csekélység. S befejezésként szólni kellene talán még a kötet gyengéiről, arról, hogy a jól átgondolt kompozícióban a részek gyengébben sikerültek, hogy a Nyughatatlanban és az Átkelésben Juhász Ferenc ágas-bogas szimbólumai burjánzanak, az ő expresszív retorikája dübörög, hogy a világtörténelemből a költő csak annyit tud, amennyit az olvasó, s amit tud sem mindig az átélés szintjén tudja, hogy néhány kifejezést a modorosságig elkoptat, s hogy a Levél kedvesénekben szentimentalizmus kísért — de ezek a kritikai észrevételek sem tudnák elhomályosítani az Átkelés — mondandóban és formában egyaránt sok újat hozó — erényeit. Tóth László harmadik kötete valóban átkelés, s a célparton a költészet (új) nyelvét beszélő cselekvő ember áll. VI. 25. Janiga József: Cantata profana (linómetszet, 1977)
