Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 3. szám
BOR m H ■ ■ ■ G radwell egy Morgan nevű családnál szolgált. Johannesburgban kis házuk volt, nagy kert közepén, három ciprussal és fenséges kilátással. A tányérokat itt mindig előmelegítették, bőven volt jég; az ágyneműnek napszaga volt, és a kandallóban az év minden szakában lobogott a tűz, valahányszor Erica Morgannak kedve támadt, hogy begyújtasson. Morganéknak nem volt gyerekük, és sokkal boldogabbak, jobb módúak voltak, mint akárhány gyerekes barátjuk, ami valahogy nem látszott igazságosnak. De hát ez volt a helyzet; Morganék kétévenkint Európába mentek, könyveket, lemezeket, olykor egy két képet hoztak hasa, s élték világukat kutyáikkal, elragadó kis házukban, a legjobb szolgákkal körülvéve. Gradwell porszívózta a szőnyegeket, ezüstöt tisztított, meg Reg Morgan cipőit, naponta kétszer fehér ruhát öltött, úgy szolgálta fel az ebédet és a vacsorát. Nyasszaföldi néger volt, s az arca annyira fekete, hogy már szinte vakított — az arcáról egyszerűen nem lehetett leolvasni, mire gondol. Fürgén és némán szolgált fel az asztalnál, s amikor Morganék este elmentek valahová, ő maradt fenn, hogy a kutyák társaságában vigyázzon a házra. Erica Morgan (aki néha művelt feketéket is meghívott ebédre) azt mondta, beülhet a nappaliba, és ha akar, hallgassa a rádiót, de Gradwell sosem élt az engedéllyel. A konyhában ült az asztalnál, és levelet irt a feleségének. A kutyák — két kockás nyakörvű, szép skót terrier — szuszogva aludtak a lábánál. Négy vagy öt éve írt ilyen kísérettel a feleségének, de ezt sohasem említette meg; az a tény, hogy fenn kell maradnia a kutyákkal, éppoly kevéssé foglalkoztatta, mint a különféle fogások felszolgálásának érthetetlen szertartása, amit olyan ügyesen végzett Morganék asztalánál. A feleségét alig ismerte. Négy éve vette el, amikor hazament szabadságra a Nyassza- földre, hat hónapra. Azóta sem járt otthon, nemcsak a pénz miatt — a közel háromezer mérföldes utazás bérének aránytalanul nagy részét fölemésztette volna —, hanem azért is, mert illegálisan dolgozott Johannesburgban, nem volt bevándorlási engedélye, és attól félt, ha elhagyja az országot, esetleg nem tud többé visszamenni. Otthon maradni a Nyasszaföldön meg képtelenség lett volna; miért dolgozzon ott havi két fontért, amikor Johannesburgban a havi tízet is megkeresi? Minden hónapban küldött pénzt a feleségének, illetve a nagybátyjának, hogy tegye félre az asszony számára; magának pedig vett egy vízhatlan órát és egy rend jól szabott ruhát, olyat, amilyet városban hordanak. Nem mintha gyakran megfordult volna a városban. Mivel nem voltak iratai, kockázatos lett volna, hogy az utcákat járja; otthon, a Dauchope úton, a házi munka névtelen inaskötényében nagyobb biztonságban volt. Arról is rég leszokott, hogy maga menjen el a postára vagy az üzletbe; Mrs. Mor- gant szokta megkérni, hogy vegyen neki bélyeget, borítékot meg dohányt, hogy a kamrában talált papirossal cigarettát sodorhasson magának. Kimenőnapjain magafajta száműzötte- ket keresett fel, ott üldögélt a villanegyedekben szolgáló, falujából! férfiak szobájában, akik itt idegenek maradtak, és keményített formaruhájuk, puhakalapjuk egyformasága alatt, szavak nélkül is élt bennük holmi családi összetartozás. Eleinte azért kereste fel őket, mert elveszettnek érezte magát — számára az egész világból csak annak a nyasszaföldi falunak volt értelme —, aztán * A Dél-Afrikai Köztársaságban élő haladó író később, ahogy múltak az évek, már csak megszokásból ment, ahogy mindenütt, még a legkozmopolitább városokban is teszik az emberek, akik már rég elfelejtették az óhazát, de még mindig miatta járnak ösz- sze. Közvetlenül azután, hogy megházasodott és visszament Johannesburgba, Gradwell egy darabig rossz hangulatban volt. Még a szakáccsal is összeveszett, ő, aki Mrs. Morgan szerint „a legrendesebb, legszófo- gadóbb ember a világon“, és Mrs. Morgan első szemrehányására megsértődött. Egyik este még azt is megkockáztatta, hogy elmegy egy zugkocsmába, és leissza magát. Csakhogy a lumpolás minden fényűző, fájdalmas gyönyöre odalett, mert másnap nem ülhetett ki lábadozni a napra, ahogy otthon szokás, a Nyasszaföldön: felszolgált a nagy ebédnél. Mrs. Morgan már egy hete elh.al- mozta rendkívüli utasításokkal. — Sajnálom, Gradwell — mondta tréfásan, de határozottan —, de ma állnod kell a sarat. Tavaly azoknál vendégeskedtünk a Fokföldön, akik ebédre jönnek. A tálalásnak a legnagyobb rendben kell mennie. Itt ez a gyógyszer, vedd be, ettől majd rendbe jössz; egyébként is, ha rosszul érzed magad, úgy kell neked, legalább megtanulod, hogy ne szokj rá az ivásra. — Mrs. Morgan két Alka-Seltzer tablettát adott neki egy pohár vízzel. Persze az is igaz, hogy ha rászokik az italra, a rendőrség könnyebben elkaphatja, de Morganék is megjárhatják; őt ha- zatoloncolják a Nyasszaföldre, vagy mezőgazdasági kényszer- munkára küldik, Morganékat pedig megbírságolják, amiért illegális külföldi bevándorlót foglalkoztatnak. — Olyan összeesküvésfélében vagyunk mi Grad- well-lel — mondogatta Mrs. Morgan, amikor a barátaik gratuláltak Gradwell ügyességéhez. Hanem a tudatában meg a bőrében hamarosan megkopott, megfakult a tizennyolc éves lánynak, a feleségének az emléke; Gradwell visszatért Johannesburgba, a Dauchope útra, magában aludt egy európai ágyban, Morganék tetszetős európai melléképületében. Felcsípett egy-egy prostituáltat, de mélyebb érzéseit hibernálta; nem is igyekezett akklimatizálni ezeket az érzéseket: ez nem az ő otthonuk volt. Odahaza, a Nyasszaföldön a lánynak gyeké született néhány hónappal azután, hogy ő eljött. Amikor a levél hírt hozott a fia születéséről, Gradwell egyszeriben eltelt felelősségtudattal, magabiztosabb lett, és úgy érezte, hogy befogadták a férfiak világába. Mrs. Morgan karácsonykor játékokat küldött a fiúnak, és fel nem foghatta, hogy miért nincs róla legalább egy fényképe. Gradwell persze mondta, hogy a faluban senkinek sincs fényképezőgépe. Két év múlva aztán levél jött a nagybátyjától, hogy a fiú meghalt. Gradwell nem is tudta, mit érezzen, hiszen sohasem látta. Ami pedig a feleségét illeti, hát legközelebb, ha hazamegy, csinál neki megint egy gyereket mi mást tehetne? Most már takarékkönyve is volt (Mrs. Morgan szokta betenni számára a pénzt), kivett hát belőle valamennyit, és vásárolt a feleségének egy ruhát. Ezután még a szokásosnál is hallgatagabban végezte a dolgát. Morganék úgy fogták fel, hogy a csapás leverte a lábáról, és a háta mögött megértő pillantásokat váltottak. Pedig az igazság az volt, hogy Gradwell hallgatózott: önmagába, befelé. Hallgatózott: egy hangot várt, valami jelt wala- honnét belülről, a mellcsontja tájékáról. De semmi jel nem jött. így aztán csak folytatta a munkáját, felszolgált, ezüstöt tisztított, és viszolygás nélkül feltakarította az új kutya után la piszkot — mert új kutya került a házhoz, egy bulldogkö- lyök. Délutánonként Gradwell kiült a szobája elé az udvarra a napra, egy darabka kenyérrel kitörölgette a tányérját, és elégedett volt, hiába is tagadta volna. — Jövőre, ha Európába megyünk, valahogy megpróbáljuk, hogy te is hazamehess a Nyasszaföldre. Majd megkísérelünk valamit, szerzünk valami papírt, amivel utazhatsz — mondta Mrs. Morgan. Akkoriban Mrs. Morgant teljesen lefoglalta a bulldog. Csakis az ő kutyája volt. Már gyerekkorában odavolt a bulldogokért, iszonyattal vegyes elragadtatással nézte őket, Reg Morgan azonban főként azért egyezett bele, hogy megvegyék, mert Johannesburgban betörési hullám dühöngött, és jónak látta, ha igazi házőrzőt tartanak. A terrierek éber kis jószágok voltak, de arra nem lehetett számítani, hogy a külsejük bárkit is elrettentsen attól, hogy behatoljon a kertbe. A bulldog még bumfordi, reszkető kis kölyök volt, amikor megérkezett, s maga is el- szörnyedt azon a képességén, hogy mindent felborít, és a dolgok állandóan röpködnek körülötte. Szemlátomást úgy érezte, hogy az élettelen tárgyak világa hódol előtte, és maga is megdöbbent önnön hatalma láttán. Mindenhová oda- piszkított, és olyan féktelen falánksággal evett, hogy gyakran azonmód ki is hányta, amit befalt. Mrs. Morgan imádta; gyermektelensége végül is megbosszulta magát: egy állatot dédelgetett. Szerette, becézte, kényeztette ő a terriereket is, de a bulldoggal tervei voltak — márpedig ez a vérbeli anyai szeretet próbája. — Majd azt nézzék meg, ha betanítom — mondogatta. — Ö lesz a mi legrendesebb, legszófogadóbb kutyánk, jókötésű, tiszteletet, parancsoló, jólnevelt és tiszta kis buli. A gonosz betörők számára pedig maga a halál. A kutya felnőtt. Egész nap csak aludt a házban, de azért az izmok csak kifejlődtek zömök vállán és hordóhasú testén; hatalmas, kemény feje azzal a diótörő-állkapccsal a lefittyedt, nyáladzó pofazacskó alatt akár le is lökhette volna az embert a lépcsőn, amint elment mellette. Gradwell és Morganék többi szolgája gyűlölte az első perctől kezdve; sőt, mór azelőtt is gyűlölték: a bulldog, amely elijeszti a négert a fehér ember küszöbéről, szinte a fehér ember gyilkos kárörömének szimbóluma lett. A kutya megérezte a gyűlöletüket, és az állatok titokzatos szégyenkezésével reagált: apró vízilófülét lesunyta rút fejére, és a földhöz lapulva sompoly- gott el mellettük. De úgy látszott, hogy ezenkívül nem is ért meg semmit. A tisztaságra valóban sikerült rászoktatnia Erica Morgannak, bár a kutya nyálának csigamá- szás-nyoma mindenütt ott maradt, ahova csak a pofáját odadörzsölte; de sem a céltudatos türelem, sem a halk, fegyelmezett parancsszó nem tudta még a legegyszerűbb szófogadásra sem rászorítani. Ami pedig a házőrzést illeti, sosem ébred fel, amikor a terrierek csaho- lása idegenek közeledtét jelezte, és hagyta, hogy a jövevények elmenjenek mellette, egészen a ház kapujáig, és még csak el sem vakkantotta magát. Képtelenségnek bizonyult jckötésű, tiszteletet parancsoló, jólnevelt kis jószággá antro- pomorfizólni; és a sikertelen kísérletezés során ráadásul még természetes kutyaösztöneit is elveszítette. Erica Morgan csalódott a kedvencében. De az egészet az tetézte be, amikor talált neki egy szépséges szukát; egy gyönyörű, csíkos bulilányt az ő kis buli-fiújának. A szukát házhoz vitték, mert Morganék úgy vélték, a bulldogjuk túlságosan is „érzékeny idegzetű“, hogy egyszerűen elküldhessük a tenyésztelepre. Össze is zárták őket három napra a kerti színben, s édes kettesüket éber szemek figyelték, de a szerencsétlen bulldog sehogyan sem volt hajlandó kötélnek állni. Végül is elszaladt, és szánalmas, kövér hátsó felére telepedett Gradwell szobájának ajtaja előtt; s éppen Gradwellé előtt, aki, valahányszor odatette a kutya elé az ennivalót, mindig utálattal tette oda. — Ez nem megy, Gradwell — mondta bosszús türelmetlenséggel Erica Morgan a harmadik nap, s pórázt csatolt a szuka nyakörvére. — Visszaviszem a tenyésztelepre. Elegem van már az egészből. Ha legalább egy kölyökhöz juthattunk volna tőle... — Úgy érezte, Grad- wellnek mindent elmondhat; a szolgák között ő volt a kedvence. Ahogy magában megfogalmazta: mindketten emberi lények, a bőrük színétől, meg ettől az úr és szolgakapcsolattól függetlenül. Gradwell kinyitotta a garázsajtót meg a kaput, aztán, ahogy Mrs. Morgan elhajtott a szukával, becsukta mögöttük. Hajszál híján három óra volt, délután; bement hát a konyhába, és a sütőből elővette melegen tartott ebédjét. A többi szolga már bement a maga kuckójába, ő meg leült egy hordóra a szobája előtt, az udvaron, s fenyegetően a kutya felé rúgott. Az állat, mint rendesen, most sem tudta, hogy mit vétett, noha állandóan tudatában volt annak, hogy valamit rosz- szul csinált, hogy melléfogott; -csak megborzongott vastag hátsó fele, és meghunyászkodva a szoba csukott ajtajához lapult. Az ember pedig ült, és ette a kenyeret a száraz, transvaali téli napsütésben, amely van olyan csípős, mint a reggeli fagy; ült ez az ember, akinek se gyereke, se ölelni való asz- szonya, aki alig-alig tette ki a lábát Erica Morgan udvarából. S hirtelen valami megmoccant ott, a mellcsontja tájékán, de csak éppen hogy; valami szorítás. Letört egy darabot a kenyérből, odalökte a kutyának, és anyanyelvén szólt rá: — Nesze! — A kutya pedig, aki ütésre számított, meghökkenve felocsúdott, és hatalmas szájával elkapta a kenyeret. ZENTAI ÉVA fordítása Kopócs Tibor illusztrációi Hát kellet dolog sejteli jezése tő“ és sök lt számo a fén rencs Kéz Fényk Aztán magáv ki bü ez les toama denkit fényké közve Név ga ut< ebből, zőgépc re?! elfelec A vi megér összeh gyűlés A vt burkol ból.- É lan ve egyik pályáz küldte Hodo vigyo tes. meg az as rom érek De h ha ni a ri< Örül, nia a iát : Vagy ne iti mene básty verő szunr, ben l nek i Net csapk Nadine Gordimer*
