Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-18 / 25. szám

HERDICS FERENC: LÓHÁTON Gyermekkorom legszebb élménye az volt, ha nagyanyáméknál, falun nyaralhattam. Amikor anyámtól megtudtam, hogy holnap indulunk, mindig pattanásig feszült bennem az öröm és a türelmetlen várakozás. A vonaton úgy érez­tem, hogy az ócska, döcögő gőzös a világ leg­kedvesebb közlekedési eszköze, s a hely, ahová megyünk, a világ legszebb faluja. Az állomáson már vártak bennünket. Rendszerint nagyapám jött ki elénk, lovasszekéren. Az volt ám az élmény! Ahogy felültem mellé a bakra s kezembe vehettem a gyeplőt, egysze­riben megszűnt számomra minden más. Boldogan feszítettem mellette, meg-meg rántottam az erős szíjakat, s igyekeztem izgalmamban is minél hetykébben mondani: Nüeee, Sárii... Neee! No, a városi gyerek! — mosolyogtak össze nagy- apámék, és én tudtam, hogy ez elismerés volt tőlük. Annál is inkább meg akartam mutatni, hogy nem akárki vagyok, mivel itt-ott előbuk­kantak a régi pajtások. Márpedig egy városi nyápic csak egyszer vallhat szégyent a falusi gyerekek előtt, azok aztán be nem fogadják ma­guk közé, hacsak nagy bizonyítással vissza nem nyeri bizalmukat. Egy ízben, ahogy így az állomásról a ház felé hajtottunk, kissé úrrá lett rajtam a türelmetlen­ség, kikaptam tartójából az ostort, és a Sári nyaka közé csördítettem. Csördítettem? Már, amennyire tudtam. Nagyapám rosszallóan rám nézett és kivette kezemből az ostort: — Ejnye, gyerek, no! Hát ez az ustor nem arra van, hogy verd vele a Sárit! Csak így meglegyíteai. — De hát miért, nagyapa? — Tanuld meg, te gyerek, hogy a lovat nem szabad bántani! Nemes állat az! És láttam, hogy a szeme furcsán felvillan. — Aztán amelyik rosszindulatú, gonosz ló, rúgna, meg harapna, még ha nem is bántják. Az olyan ló nem ide való, hanem a vágóra... Vacsora után a család beszélgetett. Nagy­anyám tett-vett a konyhában, majd kiment vala­hová. Én meg kihasználva ezt a váratlan pilla­natot, megmarkoltam a széken álló cukorzacs­kót, s usgyi, az istálló felé! A kis ablaknál megálltam, lélegzet-visszafojtva lestem be. Szí­vem vadul kalimpált az izgalomtól, hogy ter­vem megvalósíthassam, mert ha nagyanyám bent van, akkor a sütéshez előkészített kocka­cukorral nem mutatkozhatok. De csak nagy­apám volt ott, az állatokat etette. Óvatosan be­surrantam. Az öreg, amikor meglátott, falnak tá­masztotta a vasvillát, kalapját hátrább tolta fe­jén, elmosolyodott. — No, mi járatban erre, fiatalúr? — és ezzel kényelmesen elhelyezkedett a lócán. Zsírosán fénylő nadrágja zsebéből előhalászta tajtékpipá­ját, megtömte, majd rágyújtott. — Nagyapa,... bocsánatot akarok kérni... a ... Sáritól... Amiért megbántottam. Hoztam neki cukrot is, csak nagyanyónak meg ne mondja! _ — Nohát, ez igazán szép dolog — bökte ki röviden. — És ... nem haragszik már rám? ... Nem rúg meg? — Nem rúg az gyermekem, csak elölről köze­ledj feléje ...! Mert ha hátulról lépsz oda, nem tudja, milyen szándékkal vagy, még ha jót viszel is neki. Aztán akkor nem csoda, ha meg­rúg... Mire olyan közel értem a hatalmas testhez, hogy kinyújtott kézzel elérhettem volna fejét, addigra bizony citeráztak a lábaim. Reszkető kézzel nyújtottam két cukrot a Sári felé, és ak­kor nagyapa megszólalt: — Nézz a szemébe, édes gyermekem! Csak egyenesen a szemébe! Többet ér az a szónál, és megértitek egymást. Én meg feljebb emeltem tekintetemet. Köze­lebb léptem, félelemtől izzadt tenyeremet az iz­mos nyakhoz érintettem. A Sári meg csak állt mozdulatlanul. Aztán óvatosan simogatni kezd­tem. Erre hangosan fújt egyet, miközben béké­sen tűrte kezem tapintását. Akkor úgy éreztem, egy varázslat szűnt meg, egy nyomasztó varázs­lat. — No, most add neki! — hallottam nagy­apám szavait. Megbátorodva tartottam a tenye­remet, és Sári meleg, barátságos pofájában el­tűnt a két kockacukor. Nemsokára a többi is. — Nem haragszik rám, nagyapó! — kiáltot­tam ujjongva. — Nem bizony! — mosolygott. — Akarod, hogy felültesselek rá? — Akarom! — mondtam, és nemsokára ott ültem a ló hátán. — Most elénekelünk neki egy nótát, jó? Ott is lovagló betyárokról van ám szó! — hunyorí­tott hozzá egyet nagyapám. Pejkónk nyakának támaszkodott, én^ meg büszkén feszítettem a hátán sörényébe kapasz­kodva. Ügy énekeltük felszabadultan: — „Csínom Palkó, Csínom Jankó, Csontos karabélyom ...“ A Sári előrenyújtotta fejét és vidáman fel­nyerített ___ Az illusztrációt KOPÖCS TIBOR készítette HÍREINK Prágától Havannáig címmel vetélkedőt rendezett a XI. Világ­ifjúsági Találkozó tiszteletére a csicsói (Ciőov) alapiskola pionír­csapata. A vetélkedő győztese a VIII/A osztály háromtagú csapa­ta volt. Demecs Agnes A Puskin-emlékverseny iskolai, majd körzeti és járási fordulójá­nak győztese Máté Blanka kilen­cedik osztályos tanuló, a zsitva- besenyői (Besenov) alapiskola pionírcsapatának versenyzője volt. Furuglás Ernőné tanítónő készítette fel a versenyre. Szolár Katalin A Slavínon tett pionírfogadal­mat harmincnyolc perbetei (Pri- bßta) szikra. Utána megkoszo­rúzták az emlékművet, majd megismerkedtek hazánk főváro­sának nevezetességeivel. Az ak­ciót Szetei Ernő csapatvezető szervezte meg. Farkas Hona Már hagyományos a lévai (De­vice) alapiskolában a szlovák ki­ejtési verseny, hiszen az idei sorrendben a hetedik volt. Az idén 8 ötödikes és 14 nyolcadi­kos tanuló nevezett be a ver­senybe. Az ötödikesek közül Breier Edit, Hengerics Judit és Koczián Attila, a nyolcadikosok közül Bokros Mária, Kovács Henrietta, Tóth Erzsébet, vala­mint Martinkó Melinda és Zá- radzky Erzsébet bizonyultak a legsikeresebbnek. Minárik Andrea Száztíz versenyzője volt annak a sportversenynek, melyet az 5—9-es tanulók számára szervez­tek Dunaszerdahelyen (Dun. Stredaj a Gorkij utcai alapisko­la pionírcsapatának sportfelelő­sei, Gödölle László, Boráros Ka talin, valamint Szenczi János, Németh Zsuzsanna, és Csölle Ár­pád tanító elvtársak. Puha Éva A „Tikirikitakarak“ verses­könyv szerzője, Simkó Tibor köl­tő a csapattanács meghívására a hodosi (Vydrany) alapiskolába látogatott. Több versét el is sza­valta, majd va gyerekekkel közö­sen el is énekelte. Mindnyájan jól szórakoztunk. Játék után a költő dedikálta verseskönyvét, és a találkozás emlékére több, kö­zös fényképfelvételt is készítet­tünk. Kopócs Éva TÖRD A FEJED ? I. Az ábrán egy kocka palástja látható. Ha elké­szítjük a kockát, és magunk elé helyezzük úgy, hogy az az oldala kerül leg- alúlra, „ melyen 6 pont látható, melyik oldal ke­rül felülre? írjátok meg tehát, hogy hány pont látható ebben az esetben a legfelső oldalon. II. Ha a szikrák 3 óra alatt összesen 12 km utat tesznek meg, a pionírok egy óra alatt félszer annyit, és egyszerre indulnak, reg­gel nyolckor, hány órára érkeznek a 20 km-re levő toronyhoz? III. Egy hét alatt 56 kg liszt fogyott el a - napközi otthon konyháján. Mennyi fogy el ugyanilyen fogyasz­tás esetén 28 nap alatt? A megfejtés beküldésekor kérjük megírni, hogy a be­küldő melyik évfolyam ta­nulója. (H) SZIKRÁKNAK SZIKRÁKRÓL Nincs vége a barátságnak Janina szeptember óta az elsősök szikravezetője. Kilencedikes, és már a Szocialista Ifjúsági Szö­vetség tagja. A kis szikrák is tudják: gimnázium­ban folytatja majd tanulmányait, mert tanítónő szeretne lenni. A bizonyítványa kitűnő. Persze, azt is tudják a szikrák, hogy sokat tanul Janina. Mégis csodálkoznak, amikor Janina bejelenti: Teljesítettem a feladatomat, ebben a tanévben vezetőtök voltam, de jövőre más veszi át a szik­raraj vezetését. Érdekes, a tanító néni nem cso­dálkozik. Sőt, még ezt mondja: Mostanában sokat kell Janinának tanulnia, nem ér rá veletek any- nyit foglalkozni, mint eddig. Tudjátok ti, hogy Janina hány könyvből tanul? Ugye nem tudjátok? De egyébként már teljesítette feladatát, véget ért megbízatása. Véget ért? Ez lehetetlen. Ügy látszik, mégis igaz, mert egy szót sem szól, a tanító nénit hallgatja és bennünket néz. Olyan furcsa tekintettel néz reánk. Azután mégiscsak szól: — A barátságnak azonban nincs vége. Sok si­kert szikrák! Nincs vége a barátságnak. Jó, hogy mondta. Most már csak nekünk kell bizonyítani. Emlékez­tek a sárga gyöngysorra. Bizony kudarcot vallot­tunk, amikor megbecsülésünk jeleként ajándékba annyi sárga gyöngysort adtunk neki, ahányan vagyunk. Okosabbak vagyunk már, és találéko­nyabbak. Barátságukat azonban bizonyítani kell. Figyel­jétek meg, hogy mi mindent találtunk ki. Szerdán a IX/A osztályban fél egykor fejezik be a tanítást. Igaz, hogy egész órát várakoznunk kell, de az iskolakapunál megvárjuk Janínát, és hazakísérjük. No, nem mindannyian, hanem kijelöljük magunk közül azt a kettőt-hármat, aki ezen a szerdán kí­séri. A következő héten meg mások kísérik. Csü­törtökön egy zacskó cseresznyét küldünk Janiná­nak. Hans és Uta viszik. A nagyszünetben kopog­tatnak a IX/A osztály ajtaján, a szolgálatosnak átadják a zacskót, mondván: Janinának küldik a szikrák. Pénteken elmentünk a könyvesboltba. Mindenki adott egy-egy koronát, és megvásároltuk Janinának azt a könyvet, amelyiknek ez a címe: Zászlók a bástyán. Az elárusító ajánlotta, hogy azt feltétlenül el kell olvasnia egy jövőbeli taní­tónőnek. Megkértük Otto bátyját, szép nyomtatott betűkkel írja bele: Emlékül Janinának a szikrák­tól. A tanító nénit kértük meg: adja át Janinának. Tetszett az ötletünk a tanító néninek. Tetszett neki a könyv is. Csillogott a szeme, amikor kije­lentette: Látom, Janina jól megtanított benneteket arra, hogy az igazi barátságnak nincs vége. Nincs Is. Nem is lesz. URSULA WERNER-BÖHNKE elbeszélését HAJDÚ ANDRÁS fordította Gyere Csicsóra Gyere, pajtás Csicsóra, hóka lóra, csikóra. Selkapunk a paripára, kivágtatunk a Dunára. Ott sütik a keszeget, ott sütik a pontyot, basszushangon kuruttyolnak a békaporontyok. DÉNES GYÖRGY A június 4-én közölt rejtvény helyes megfejté­se: I. 2.4. II. 4,85 kg. III. 583,3. — 52 megfejtés érkezett. A helyes megfejtések beküldői közül sorsolással könyvjutalomban részesülnek (a kö­vetkezők: Varga Zsuzsanna, 8. évf., Bratislava, Rudas Dóra, 6. évf., Rád, Leczo Enikő, 6. évf., Királyhelmec (Kráf. ChlmecJ,Juhász Péter, 5. évf., Tornaija (Safárikovo), Galgóc Györgyi, 8. évf., Muzsla (MuzfaJ. Yf 1978. VI. 18. 18 \ ÚJ SZÚ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom