Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-18 / 25. szám
Milan Rúfus A SZÓ HATÁRAI ÉS DICSŐSÉGE Jón Stacho költészetéről S látta az ember, hogy a szó jó. Szándékosan kezdem az első költői mű egy mondatfoszlányával, mert olvasóimat arra szeretném figyelmeztetni, hogy ami a továbbiak során a szóról elhangzik maji, nem kívánja cáfolni az idézetet, hogy a szóról egészen más összefüggésben fogok beszélni, jóllehet nem tagadom, hogy írójával több ponton is vitatkoznom kell. A szó se nem jó, se nem rossz. A szó egyszerűen csak van. Se nem jó, se nem rossz, mint a tűz vagy a kés; rossz vagy jó, tudatlan vagy tudó csak a kéz, mely vezeti, hogy öljön vagy egy almát kettévágjon vele. Minden szó egy-egy lábnyom, amit valaki, aki átment rajtunk, hátrahagy, s kényszerít, hogy hangokat adjunk ki magunkból. Van ebben az egészben valami ingerlőén titokzatos. Engem Capek novellájára emlékeztet, arra, amit a friss hóban talált s a fehér mező kellős közepén megszakadó lábnyomokról írt. Izgató és kihívó titok. Nem csoda, hogy annyi elsietett magyarázat született a problé- márá. Bármi legyen is a lényegük, egy bizonyos: eddig a nyomokból még senkinek sem sikerült elővarázsolnia azt, aki hátrahagyta őket. A nyom a tiszta fehér sík mező közepén hirtelen megszakad, s nem vezet el az elkövetőhöz. Lehet, hogy az egzakt tudományok korának mélyén, az emberi személyiség egyik összetevőjének viharos fejlődésekor, annak az egyértelmű és egyoldalú folyamatnak a sodrában, mely a művészetre, azt hiszem, nagyon is szuverénül rányomta a bélyegét, ezt a magyarázatot sokan a művészet misztifikálásának fogják vélni. így kezdődik az anyagnak mint abszolútnak kezelése, az eszköz győzelme, az a bizonyos veréb, amit az ember a markában szorongat, mert jobb az isten tudja hol lapuló túzoknál. így kezdődik a szó mítosza, így kezdődik a méricskélés meg a körülrajzolás, majd a kapott adatok rávitele a vers sík felületére, de anélkül, hogy ezen a felületen bárki is átment volna. Így születnek ráadásul a különböző poétikák, nem egy-egy emberi törvényszerűség, hanem csupán az újabbnál újabb irodalmi rezsimek kifejezőiként. Átkeresztelik az utcákat, egyébként semmi újság. Csak eddig terjednek ugyanis a szónak mint önmagáért való jelenségnek a határai. Túl rajtuk, túl a szavakon, folyik a nagy vetkőztetés, lényegre és igazságra. Valahol ezen a helyen áll a költő, a ki nem mondás meg a kudarc mély szakadéka fölött, egyetlen lehetőségének, a szónak vékony huzalán egyensúlyozva terhével, mindig súlyosabban a szónál, mégis nekivágva az útnak. Véget nem érő ismétlések, alkotó küzdelmek, a szó ismerete nélkül csak zu hanás lehetne a próba vége. De ha a szavak szuverén és elegáns hídján a kelleténél könnyebb figura botladozik, ez, ha szabad egy kritikus mondását parafrazálnom, képes levelezőlapra méltó látvány. Kezdetben tehát nem a szó volt. Kezdetben volt az őselem. Vonaglott, rángott, örvénylett, s az önmegvalósítás iszonyú vergődése közben kiadott egy hangot. így lett a szó. A költő e hang okos hangképző szerve. így születik a vers. Az írás művészete egy bizonyos értelemben először is az élet művészete. Ügy, hogy a költő beszélni kénytelen. Más lehetőség híján, a szükségszerűségtől a nemlét falához szo- ríttatva, a költő ebből a végső esélyből épít magának birodalmat, de nem koronáztatja meg magát. Ha mégis megteszi, akkor a vers pillanatában mind a koronát, mind az országalmát a vers ajtaja elé rakja, s fedetlen fővel lépi át a küszöböt. E pillanattól már aligha gondol uralkodó voltára. Mintegy öntudatlanul kormányozza országát, némi túlzással szólva — vakon. „Tak kolébají matky kolébku, ani2 se probouzejí“: így rengetik az anyák a bölcsőt, anélkül, hogy elhagyná őket az álom. A végső ponton, a szó föláldozásának pillanatában kezdődik, mint Ábrahám és Izsák ótesta- mentumi történetében, a szó nagysága és ereje. Ez ugyanis, ez a bibliai történet nem más, mint vers, és arról beszél, hogy minden nagyság kezdete az önmegtagadás. Ahhoz, hogy a szó kulcs legyen, szüksége van nyitni valóra. A szó dicsőségének előfeltétele, hogy üljék a- titok zárába, forogjon benne és nyissa is. Olykor simán, olykor csikorogva, de kinyissa; sőt, az esetek többségében csikorogva, mert a sokáig zárva tartott, súlyos lakatok csikorogni szoktak. Csak ha erre képes, csak akkor fogjuk a verset úgy hordozni, ahogyan a gyerekek viselik otthonuk ajtajának kulcsát — vékony láncon az ingük alatt, meztelen mellükön, amulett gyanánt. Ezért szeretem sokkal jobban a költők verseit, mint irodalmi programjaikat és pogromjaikat. S tacho nemzedéke irodalmilag az egységessé kalapált irodalom éveiben, a klasszikusok és a folklór kultusza idején kezdett kialakulni, mégis olyan időben, amikor egy sajátos koncepció meghirdetése már nem látszott teljesen képtelen ötletnek. Nem voltak már hajlandók az előírt minták szerint ragozni. A dacnak és a kihívásnak ez a gesztusa bennük maradt, ezt mindnyájuk indulásában fölfedezhetjük. Ha netán valamelyiküknél kisebb mértékben volt meg, tiltakoztak miatta, társaikkal szemben is teljes szigorral. A légkör, amelyben fölléptek, bizonyos értelemben poétikájukat is görcsössé alakította, magukat pedig hajlamossá, hogy kül'ső ellenerőkkel szemben valósítsák meg költői céljaikat. Hangsúlyozott igényük, hogy kiszakadjanak a háttérből, anélkül, hogy az alkotás létfeltételei eléggé táplálták volna őket, az alkotó folyamat egyetlen elemének abszolutizálásában nyilvánult meg. A vers törvényét azonban a viszonyok képtelenségéhez képest meglehetős tiszteletben tartották. Elvszerűségükben és koncepciójukhoz való hűségükben azt kellett tehát csinálniuk, amit csináltak: helyenként költészetet — nem is kicsit, helyenként viszont irodalmat, mégpedig ott, ahol pontosan lemért nyomokat rajzoltak a vers felületére, oda, ahol a versen nem vonult át semmilyen adekvát jelenség. Mivel Stacho a csoport legjelentősebb költője, amellett a koncepció legkonokabb hirdetője, első verseskönyvében igen markánsan jelen van mind a két említett változat. Szenzualizmusa tényleg egy másként és hevesebben reagáló érzékelésmód rohama volt, de amellett egy olyan tüntető és görcsös irodalmi arkhimédészi pont is, ahol a lábát megvetve szerette volna kimozdítani a költészet glóbuszát. Tüntető szenzualizmus volt, noha ehhez’az alanyhoz nem illik ez a jelző. Mintha még nem tudta volna, hogy elég erős, ezért nem kell kurjongatnia. Mi történt hát az első és a második Stacho-könyv között? Kezdetben volt a tiszteletet érdemlő emberi, ha úgy tetszik etikai és ismeretelméleti tett. Stacho levonja igényes koncepciójának a tanulságait, elsősorban önmagával szemben, sőt maga ellen. Fölajzza érzékeit, kegyetlenül fölfeszíti magát a vers keresztjére, kész az élet elé mint vonat alá vetni magát, bármi legyen is tettének emberi ára. Ez már nem az, mint mikor a magát vadásznak képzelő ember élethalálharcot vív a vérszomjas ragadozóval, kávé mellett, mindig az íróasztalánál. Nem is olyan kulcsok magabiztos csörgetése, amikhez nem tudjuk fölépíteni a házat. A költő a legsúlyosabb valósággal tipratja meg magát, akarja, ha törik, ha szakad, hogy megtiporják, akár ugyanúgy, mint az utat is megtiporták az arra vonuló és patáik nyomait hátrahagyó baromcsordák. Aránytalanul nehéz nyomok a zsenge hóban. Stacho olykor szinte őrjöngő támadást indít a dolgok lényege, a lét lényege ellen. Pontosan tudja, hogyan sajog a fájdalom, de azt, hogy mi a fájdalom, még nem tudja kifejezni. Intellektuális tapasztalatait érzékei útján fogalmazza meg, vagyis inkább intuitíve jut el az ember legfőbb intellektuális fölismeréséiig, úgy, ahogy az emberiség első könyvei fejezték ki példázataikban az immár mintegy fiziológiai úton átörökölt intellektuális tapasztalatokat. Primőr jelképekhez jut el, vagy ha ez a szó nincs az ínyére, primér szémantikai jelekig: hal, kereszt, tűz, kés, kút. Lázasan tapogatja a szavakat, vagy — az ő kifejezésével — fogdossa őket, szót szó után, képet kép után, kutató és kifejező szenvedélyében. Az embert ez az alkotásmód egy erődrohamra emlékezteti, olyan rohamra, ahol sok az elesett. így tapasztalom ezt a kötet legjobb verseiben, vagy szerényebben szólva a nekem legjobban tetsző versekben. JZarándoklás az ígéret földjére, Szó, Kör, Kovács, Tapogatózás a síkon, Hurok a föld felett]. Itt, a kudarcos szavak panaszai, örvényléseik és harcaik közben, a káosz füstfüggönye mögül egyszerre olyan ragyogó fényben jelenik meg az, ami kimondhatatlan, hogy Stacho kötetét minden túlzás nélkül az elmúlt év legerőteljesebb szlovák költői élményének mondhattam. T ettem pedig annak ellenére, hogy számos verse egy könyv egy részletére emlékeztetett. (A könyv címét elfelejtettem.) A részlet arról szólt, hogy egy injekció az emberek érzékeinek olyan hipertrófiáját okozta, hogy például a leghalkabb suttogást is bömbölő elemekként fogták fel, olyan mértékben, hogy egy-egy érzéki benyomás fájdalomba csapott át, vagyis az érzékek hipertrófiája nem az érzékelés nagyobb tökélyéhez, hanem eltompulásához, sőt csődjéhez vezetett. Programszerű szen- zualizmussal, állandó különcséggel, a rezgésszám szaporításával, ha ez már öncél, a költészet alapkérdéseit nem tudjuk megoldani. Azét a költészetét, ahol a metafora szép szeméért már annyi szerető pórul járt. Ezért adtam ennek a rövid eszmefuttatásomnak, amely Stacho második kötetéről szól, A szó határai és dicsősége címet. A szó dicsősége, ahol a sző kész föláldozni magát, de határai ott, ahol magáért akar létezni, mert büszke a- végtelennek látszó lehetőségeire. Stacho a szememre lobbanthatja, hogy ki akartam sajátítani, hogy a saját receptem szerint akartam őt magyarázni, de én nem is tehetek mást, mint azt, hogy a jó költészetet a saját receptem szerint magyarázom. Ebben áll a költészet értelme, "és ez jelenti biztos győzelmét. Senki sem akar rossz verseket kisajátítani. Stacho második kötete még nem kész formáció. Tiszteletet parancsoló káosz, teremtő káosz, amelynek áramaiban olykor fölmerülnek egy nagyon erős és nagyon emberi líra majdani körvonalai. Ha a folyamat betetőzése netán meghaladná Stacho erejét, már amit eddig tett, az sem kevés. RONCSOL LÁSZLÓ fordítása 1978. VI. 18. 11 PILLANATKÉP Tárcsázok: ... 5 ... 0 ... 2 ... 2. A vonal másik végén egy erélyes női hang így: „... százszor megmondtam már, hogy a gyerekemet nem viszed sehova! Fölösleges...“ Zavarban vagyok: letegyem, ne tegyem le? Sürgős közlendőm van 50-22 számára. Leteszem. Ojra felemelem a kagylót. Szignál. Tárcsázok: ... 5 ... 0 ... 2 ... 2: Férfi hang: „Ne haragudj... khm ..., ha közben eszem, de a szemem akart már kipottyanni. Állati ka.iás vagyok. Női hang: „Csak nyugodtan, szívem. Voltál ia hentesnél?“ Fh: Bélszín van. Comb ... hmm ... nincs. Ja meg tarja.“ Nh: „Az drága. Füstölt csülök nincs?“ A nyavalyába is! Leteszem. Kollégám átszól a szomszéd irodából: — Kapcsold már át, Öcsi, a távrecsegőt! Kösz. Átkapcsolom. S hallom is rövidesen, hogy: „Szia, cicám! Nem zavarok? Nem? Milyen névnap is van ma? Júlia, ahá. En is ráérek, persze, Nem, csak rád gondoltam ...“ Stb. Stb. Őrület! Nem marad más megoldás, fellapozom a friss reggeli sajtót. Többek között: cikk a munkaidő jobb kihasználásáról. Aktuális. Elolvasom. Az első sort sikerül is. Ekkor kopognak. — Tessék. — Szia — nyit be vidáman Stano. Sürgős ügyben kellene hívnom, de állandóan foglalt a vonal. Beleegyezően bólintok. Istenem, már fél kilenc elmúlt öt perccel, és még mindig nem sikerült felhívnom az 50-22-t. — Ez így gém mehet tovább! (A végén még lecsúszom a csempéről.] Tovább olvasom a cikket a munkaidő jobb kihasználásáról. Agika megvigasztal: leteszi elém a frissen főzött kávét. KISS PÉNTEK JÓZSEF Gyökeres György felvétele
