Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-18 / 25. szám
Mirza Ibrahimov Egy alacsony termetű emberke szapo- rázta lépteit a forgalmas utcán. Valósággal meggörnyedt válltáskája súlya alatt szegény és' így még apróbbnak látszott. Reggel, amikor elindult szokásos útjára a postahivatalból, csak úgy dagadt táskája a sok levéltől és újságtól. Most viszont csaknem üresen verdeste az oldalát. Ez a kis napbarnított emberke hangyaszorgalommal, hivatása megszállottjaként dolgozott. Rendületlenül hozta- vitte a postai küldeményeket; a napi ló- tás-futásban észre sem vette, hogy eltelt a nap, s lejárt a munkaidő. Pedig tudta ám, hogy ma türelmetlenül várja őt otthon az ő kis Güler asz- szonykája! Asszony?! Termete után ítélve százszor inkább hasonlított a törékeny, karcsú nádszálhoz, semmint egy ifjú asszonyhoz. Az isten szerelmére el ne higgyék! Nem volt ő sem asszony, sem feleség, hanem csak egy tizenöt éves lányka: az öreg postás unokája. A tréfa kedvéért szólította csak becézően asz- szonykának. így éldegélt e két ártatlan lélek — apóka és unokája —; nem volt senkijük a világon egymáson kívül. Güler okos, takaros kis teremtés. Jól és könnyen tanul, s ha főz, akkor sem kell a szomszédba szaladnia tanácsért. Valahányszor megpillantja munkából hazatérő öregapját, ujjongó örömmel röpül felé. Gyengéden átkarolja, asztalhoz ülteti: feltálalja a frissen főtt ebédet, erős teát tölt neki, és mesél, mesél szakadatlan ... Édes csacsogásával betölti a szobácskát, szinte felvidítja öregapját, akiről még a szóáradat közben sem venné le figyelő szemecskéjét egy pillanatra sem. Kerim apó ezen a napon mindenképpen korán akart végezni, hogy minél előbb hazasiethessen. Hiszen a mai nap egészen más, mint a többi! Ünnepnap ez: születésnap. Tizenöt éves „nagylány“ lett a kicsi Gülerből. Ilyen gondolatok motoszkáltak fejében, amikor egy ötemeletes ház árkádjai alatt egy játékboltot pillantott meg. Rögtön elhatározta, hogy valamilyen ajándékkal lepi meg leánykáját. Bátorítóan hívogatták a különféle játékok, s az öreg postás mintha csak értette volna a biztató szót: szelíden elmosolyodott, és egy kerek arcocskájú, lila ruhás babát választott ki. „Igen, ez lesz az, ennek fog a legjobban örülni a lelkem“ — gondolta. Mindez egy szélcsendes januári napon történt — Bakuban. A langymeleg nap beragyogta a széles udvart, a pázsitot, és sugarait meg-megpihentette az udvaron játszadozó apróságokon. A postást most is, mint mindig, régi ismerősnek kijáró barátságos köszönéssel fogadták az udvaron, ahová betért. Egy magas, ősz hajú ember elé is ment: — Isten hozta, Kerim bácsi! Hogy van, hogy van? Hát az asszonyka hogy viseli magát? — Köszönöm kérdését, professzor úr... Levele van. Odaadjam, vagy felvigyem az újságokkal? — Nem, igazán ne fárassza magát. Majd én felviszek mindent. — Ahhoz azonban, hogy az újságokat előhalászhassa, mindenképpen ki kellett emelnie a babát is. A professzor értetlen szemekkel meredt rá: — Hát ez meg mi a csuda? — Ajándék ... Az unokámnak ... Ma van a születésnapja... "A barátait is mind meghívja ... Csaknem húsz éve hordta már rendületlenül az öreg Kerim a leveleket és az újságokat a professzornak. Bizony, bizony, már abban az időben is, amikor még professzor sem volt... Az évek hosszú során aztán hozzászokott, hogy az mindig, kedvesen és tisztelettel, bácsinak szólítja őt, pedig jóval idősebb nála. Ekkor egy kócos kis iskolás fiú szaladt oda hozzá: — Jő napot kívánok, postás bácsi! Tessék csak ideadni azokat az újságokat, majd én széthordom gyorsan! Ahova csak járt, minden udvarban akadtak jólelkű segítői, akiknek örömet jelentett, ha hasznára válhattak. — Köszöntsed a kis Gülert a nevemben is! — kiáltotta még utána a professzor távozóban. A postás folytatta útját. Betért a 3. számú házba és szokásához híven köny- nyedén elindult felfelé a lépcsőn. És ekkor hirtelen megtorpant, lépni sem tudott tovább. Mintha millió kis acéltű szurkálta volna a bal oldalát. Kap- kodóan szedte a levegőt, s csak nem akart szűnni a hasogató fájdalom; sőt, mintha még mélyebbre döfködtek volna azok a tűk ... Csendes-óvatosan dörzsölgetni kezdte a mellét: „Tűrj egy kicsit, Gülert még fel kell nevelned, tudod, aztán majd megpihenhetsz.“ így biztatta önmagát, s tényleg csillapult a fájás, már nem is szurkáltak azok a tűk. Ismét egyenletesen tudta venni a levegőt. E kényszerű pihenő után megmászott még három lépcsőfordulót, s megállt a tizennyolcas lakás előtt, hogy bedobja a napi postát. Nadir mérnök lakott itt a családjával. Felesége a közeli kórházban volt sebészorvos. Mindketten igen elfoglalt emberek; jóformán csak este járnak haza. Kerim már-már bedobta a Nők Lapját is, de aztán mégis meggondolta magát. Tulajdonképpen meg sem rendelték, csak a decemberi számot kérte tőle el egy napra Rafiga asszony. A postás, kitűnően ismerve címzettéit, hajszálpontosan meg tudta mondani bárkiről, hogy mi is érdekelheti, mi az, ami leginkább foglalkoztatja. Most valahogy nem akaródzott kérdezősködnie — noha egy kicsit furdalta a kíváncsiság —, tolakodó pedig semmiképpen nem akart lenni. Hát akkor mi legyen végül is az úi- ság sorsa? Az biztos, hogy így nem fér be a postaládába, össze kellene hajtani Rafiga asszony, aki különben igen akkurátus nő, ennek egyáltalán nem örülne. nem szereti az ilyesmit. Az lesz a legokosabb, ha csak vasárnap adja oda. Akkor minden bizonnyal otthon találja... Ahogy a 4-es számú ház felé bandukolt. az előbbi kis kócos segítője állította meg: — Kerim bácsi! Minden újságot szét- hordtam! Hanem a tizenhármasból üzent a néni, hogy tessék felmenni hozzá! — ló. jó, rendben van. Ugyan mi baja lehet már megint annak a zsémbes asz- szonyságnak? Kért volna valamit, amiről megfeledkeztem? Nála igazán nem lehet tudni! A postás már elég jól ismerte ahhoz ezt a civakodásra hajlamos asszonyt, hogy tudja: most is csak ürügyet keres a kötekedésre. Fura egy természetű nőszemély volt! Nem múlt el olyan hét, hogy össze ne veszett volna valakivel! Mindig és mindenkivel elégedetlen volt, soha nem tetszett neki semmi. A zsémbeskedés szinte életelemévé vált. Vajon mivel áll most elő? Mit eszelt ki, hogy civakodhasson? Kerim apó elnyomott egy sóhajt, és kénytelen-kelletlen becsöngetett a tizenhármas lakás ajtaján. Még le se vette kezét a csengőről, amikor az ajtó kívágódott, s ott állt előtte az asszony virágos pongyolájába burkolózva, támadásra, szócsatára készen. Haragosan fürkésző pillantásával csaknem átdöfte a szelíden álldogáló öreget. — Ma pénzesutalványomnak kellett volna jönni Moszkvából — szólt ellenkezést nem tűrő hangon. — Nem jött semmi. — Ez nem igaz, érti? Lehetetlen! Számításaim szerint ma kellett megérkezni annak az utalványnak. — Ha jött volna, elhoztam volna. —■ Akkor is azt mondom, vegye tudomásul, hogy jönnie kellett. Na, nyissa csak szét azt a táskát! Kerim fáradtan legyintett, és szótlanul sarkon fordult. Faképnél hagyta a duló-fúló asszonyságot. Az udvaron már várt rá a kisfiú egy újabb üzenettel: Ra- figa asszony kéreti magához. — Hát otthon van? — csodálkozott a postás, miközben már fordult is visz- sza a második ház felé. Csengetnie sem kellett. Az asszony valószínűleg türelmetlenül várta, mert amint az utolsó lépcsőre tette a lábát, abban a pillanatban nyílt az ajtó is. Rafiga arcán nyoma sem volt a jólismert nyájasságnak, halottfehéren dadogta: — Drága Kerim bácsi! Ugye nem haragszik?! Ne haragudjon, de most csak maga segíthet nekem... Fél óra múlva egy orvoscsoportunk utazik ki a kerületbe, és nekem is velük kellene mennem ... Az iratok pedig nálam vannak ... Nem tudta tovább folytatni a mondatot. Lihegett, kidagadtak az erek a nyakán, s már attól félt az öreg, hogy rögtön megfullad. A néhány perces szünet alatt sikerült az asszonynak összeszednie kusza gondolatait, és most már valamivel nyugodtabban és érthetőbben beszélt: — Most telefonáltak a kórházból, hogy a férjem rosszul lett a munkahelyén. Már itt sem vagyok, rohanok egyenesen hozzá. Szépen kérem, Kerim bácsi, juttassa el ezeket az iratokat Sofket asz- szonynak! Ismeri őt, ugye? Emlékeznie kell, hisz látta már nálunk néhányszor. Ott találja őt a többiekkel együtt az autóbuszmegállónál. Várnak rám. Ezeket a papírokat kellene átadni ... — Minden világos — szakította félbe az asszonyt a postás. — Ne nyugtalankodjék, kedves. Adja isten, minden jóra fordul, meglátja. Meggyógyul Nadir, nem lesz semmi baj. No, menjen, csak siessen! Megfordult ő is, de mielőtt kilépett volna az előszobából, a Nők Lapját szótlanul egy kis szekrénykére tette. Az idő közben teljesen megváltozott, bár nálunk ez nem újdonság. Sokféle arca van az itteni januárnak, s tesz is róla, hogy szeszélyeit megismerje az ember. Most is viharos erejű északi szél zúgott végig a városon. Megtépázta a kopár fákat, leszaggatta a plakátokat, s tovahengergetett minden útjába kerülő tárgyat. „Még jó is, ha esni fog, legalább nem lesz tele a szemem-szám porral“ — morfondírozott magában az öreg. Végig sem gondolhatta, amikor a bal melle táján ismét jelentkezni kezdtek azok az állhatatos szúrások. Mind mélyebbre és mélyebbre hatoltak. Sűrűn meg kellett állnia: homloka hideg verejtékben fürdött, szinte öntudatlanul botorkált. Egy erős szélroham valami házfalhoz sodorta. Mintha áram érte volna, úgy hasított belé a kínzó fájdalom. Hirtelen megszédült, s erőtlen kezével a falnál keresett menedéket. „Kegyetlen dolog a szívfájás ... nagyon rossz!“ — sóhajtotta a mellét dörzsölgetve. Az utolsó pillanatban érkezett a megállóhoz. Már csak néhány perc maradt az indulásig, amikorra oda tudott vánszorogni. Sofket doktornő nem is vette észre rögtön. Hol jobbra, hol balra fordult, mintha indulni akarna, de aztán meggondolta magát, s tehetetlenségében csak toporgott: nyilvánvaló, csak Rafigát várhatta. Kerim átadta a szükséges papírokat. A doktornő megkönnyebbülten felsóhajtott, de ahogy jobban szemügyre vette a kicsi öreget, arca aggódóvá vált. — Valami baj van? Rosszul érzi magát? — kérdezte, majd átkarolta az öreg postást, és szélcsendes helyre vezetve le ültette egy padra. ... Kerim csak a kórházban tért magához. Ágyfejénél egy fehér köpenye« nővérke állt. Rögtön a kisunokája ju tott az eszébe. Tekintetét lassan végighordozta a szobán. A sarokban ott állt a nagy postástáska. Egyik oldalán egv kicsi lila ruhadarab kandikált ki elhagyottan. „Eljön minden barátnője, megkóstolják a süteményét, vele örülnek, de aztán mind elmegy, és ő szegénykém egyedül marad. Mi lesz vele nélkülem? Nem, nem, kiósi gazdasszonykám, nekem nem szabad betegnek lennem. Süsd csak azt a süteményt, nem hagy magadra téged a te öregapád. .. Süssél csak, szentem.“ Gondolatai áradását az ajtó nyikorgása szakította meg. Az ügyeletes orvos lépett be, s nagy dérrel-durral kotorászni kezdett az asztalon lévő papírokban. A nővérke odament hozzá, s Kerimre mutatva halkan súgott valamit. Az orvos durván félbeszakította: — Nincs hely! Kerim mindig irtózott attól, hogy panaszkodjék a sorsára, de most nagyon szerencsétlennek érezte magát. Megpróbált felülni az ágyán. Kopócs Tibor illusztrációja
