Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-04 / 23. szám
A vállalkozás egy temetőben kezdődött. Ludwig Tureket és engem kiküldtek oda, hogy koszorút helyezzünk el egy tiszteletre méltó sír- hantra. Több hozzánk hasonló küldöttséget szállított egy busz a kapu elé. Turek vállára vette a számunkra kijelölt koszorút, és széles lábnyomokat hagyva az agyagban, elindultunk. Én, a szél miatt, a szalagokat fogtam, majd később, amint a sírt megtaláltuk, Turek tengerész baszksapkáját tartottam. Turek elhelyezte a koszorút, én kíhúzkodtam a gombostűket és elrendeztem a szalagokat. Miután visszaléptünk és néma tisztelettel adóztunk a halott emlékének, Turek újra befedte félkopasz fejét és megszólalt: — Eladom a csónakom. — Ezután amerikai néger temetkezési zenekarok szokásaihoz hasonlóan vonultunk vissza. A buszban mutatott egy színes felvételt a csónakról, amelyet tengeri cirkálónak és turekl ötletnek nyilvánított, s amelv vitorlás csónakká volt átalakítva. Elfogultan néztem a sok fehéret a kékségben s két jócskán meztelen nőt a csónak orrában, Turek készségesen igazolta, semmi esetre sem fapapucs ról van szó, vitorlásokat eddig csak közeli felvételekről szemrevételezett. Tárgyilagos elhatározásra jutottam, mielőtt a nyakkendőt előíró Berolina- szállóhoz értünk. Turek a ruhatárnál levetkőzött, csak most láttam, milyen temérdek ruha van rajta; zakóját is ledobta, élesre vasalt nadrágban lépdelt az étterem szőnyegén, akár haió- palánkon. A sajátján. A főpincérek tiszteletteljesen köszöntötték és több asztalt kínáltak neki választásra. Vitorlavászonnal terítetteket. Turek letette sapkáját az egyik asztalra. Elegem volt ebből a csodálatos izgalomból, amely gyors elhatározásokat szokott megelőzni és a nagy erobevetés- ből járulékos hasznot húzni. Számomra ismeretlen, az étlapon idegen nyelven feltüntetett előételt rendeltem mámoros hangulatban, Turek a konyha „komoly ajánlatai“ iránt érdeklődött; az Egy proli mesél című könyvében, amelyben állandóan szó esik az evésről, ám többnyire hiányosan, a metélt tésztát aszalt gyümölccsel kedvenc ételeként említi. Megértő volt aziránt, hogy az ínterszállók éttermei képtelenek kielégíteni az ilyen komoly igényeket, így beérte három rokon fogással, s mint mindig, mos* * Irmtraud Morgner jelenkori NDK- beli írónő. 1933-ban született. Ezt az elbeszélést 1971-ben írta. sem volt tekintettel szemmelláthatő foghiányára. Nagy étvágyát bízonv gatva az új fogásoknál újra és újra csettintett a nyelvével, mielőtt gyorsan eltüntette az ételt bajusza alatt Közben történeteket mesélt, a rágás egyáltalán nem akadályozta a poének pontos és elegáns megfogalmazásában. Milyen akadály lehet egy hússzelet, ha ilyen tengerész mesél? Akár papírt is ehetne, az sem számítana. Én tintahalhúst rágtam. Turek nem is olyan régen, negyven évvel ezelőtt életét kockáztatva ragadott el a tenIRMTRAUD MORGNER* gertől egy tintahalat mint búvár a Földközi-tengerben. Kagylók után kotorászott elővigyázatlanul egy sziklahasadékban, amikor hirtelen megragadta egy fogókar, és már nem eresztette el, hanem a hasadékba rángatta, akár egy vasmarok. Turek feltűrte jobb pulóverujját a könyökéig, hogy fogalmat alkothassak róla. micsoda erejű volt a fogókar, amelyből az óriási tintahal többel is rendelkezett. Kése mentette meg. Természetesen, hiszen másképp nem mesélhetne. De így nem következtet az ember, amikor ő mesél, például arra, hogy a lemetszett fogőkar rostélyon sütve úgy ízlett, mint a kemény borjúhús. Aki gyanakvás nélkül hallgatja, az kalandokat él át, egyiket a másik után. Mindig főszereplő vagy szemtanú, legalábbis annak hiszi magát az események sodrában, melyek drámaiak. Az óriás tintahalakról szóló történetekkel, természetesen más változatban — az ismétlés untatná —, néhány év. vei ezelőtt mutatkozott be. Az írószövetség első pártgyűlésén, amelyen részt vettem. Amint bátortalanul közeledtem a gyülekezőhely bejáratához, odalépett hozzám és úgy beszélt, mintha együtt nőttünk volna fel. jellegzetes arcszíne segített abban, hogy kezdetleges megdöbbenésem után azonosítsam. Iskolai ismereteim alapján jutott eszembe, mint vöröskatona harcolt a Ruhr-vidéken, majd keletre vándorolt, ahol a Lengyelországban harcoló Vörös Hadsereghez akart csatlakozni, de litván fogságba került és alig menekült meg a golyó általi haláltól. Az óriás-tintahalon kívül mesét még egy vörös hajú török asszonyról és dohányról, és dohányosdobozát megítélés végett orrom alá tartotta. Az unalmas hozzászólásokat átaludta. Sohasem úgy, hogy előtte nem kért volna meg, keltsem fel a túl szószátyár szónok távozásakor, vagy ha túl hangosan horkolna. Ilyen ésszerű módon Turek még a napokig eltartó gyűlésekről is felfrissültén kerül ki. Ha elfárad a vezetésben, leparkol és alszik, miután a kormánykerékre egy újságlapot terített és feltette napszemüvegét. A talán viszonylag alacsony, de anyagi körülményeimhez képest biztosan magas vételár sem tudott kijózanítani: a csónak útra készen állt! A tenger volt eladó. Természetesen: a tenger — tenger, és az üzlet — üzlet. Turek bizalmasan közölte, azért döntött az eladás mellett, mert egymagának a csónak túl nagy, és az ő korában a vitorlázás nem könnyű dolog. Ekkor vált előttem érthetővé, hogy lényének életművészi vonása észrevehetően rányomja bélyegét könyveire. Éppúgy a pártfegyelem, ebben a feszülő térben található Turek proletár büszkesége. Nem érzékenykedő, már ösztöne ravaszságot követelt a munkásgyerektől, aki 1898- ban született, hogy életben tarthassa magát. Rendületlen, valósággal diadalmas önbizalom nélkül, amellyel a neki szánt bérrabság elől igyekezett menekülni, saját szakállára és helyzetét jól átgondolva, nem tudta volna az Egy proli mesél című könyvét megírni. Már maga a cím tiszteletet követel. A rendkívüli műtől, mely 1930-ban Berlinben és Moszkvában jelent meg, a zsargon és a szitokkínálat semmi esetre sem vonja meg a méltóságot. Ez egy kalandos kinyilvánítás. Az egyéniség eleinte erősebben fénylik, mint a szavak, amelyek által meggyőzően életre kel. Ő határozza meg a stílust, képes a fenséges befogadására és a nevetségesére, a nagyéra meg az értéktelenére. Turekot nemrég meghívták fiatal olvasói. Megfigyeltem, mikor felkérték táncolni. Feszélytelenji'l mozogtak a vidéken divatos rögtönzés! szokások szerint, Turek könnyűszerrel alkalmazkodott hozzájuk; valójában persze nem, hisz melyik hozzá hasonló hetvenéves tud ilyen parkettre lépni, anélkül, hogy kitérne a nevetségessé válás veszélyének. A csónak megtekintése végett Turek elvitt az autójával Schmöckwitzbe. Évek óta a „Trabant“ gyártmányt használja, nagyon gyakran, korábban nem ritkábban volt úton egy oldalkocsis motorkerékpárral. Felolvasásokra iárt. Hogy mikor írta a regényeket, a filmforgatókönyveket, hangjátékokat és elbeszéléseket, tisztázatlan marad. Hogy nem íróasztalnál ücsörögve, az biztos. Ügy markolja meg a kormánykereket, mintha le akarná szakítani. A csónak állványon állt. Tönksúlyos sztár csónak. A fedélzeten mahagóni vászonnal és olajfestékkel volt bevonva, másutt félig lakkrétegekkel: optikai csalódás. Tureknek nincs érzéke a praktikus dolgok iránt. Botrányos ez a vízisportolók számára, akik ragyogóra fényesített csónakjukba csak zokniban engednek. Létrán jutottunk fel a ragyogó parancsnoki hídra, majd a fedélzeti nyíláson bementünk a kajütbe. Dohos szag, első pillantásra nyári szerszámok fecskeB. PRIVALOV Amikor Irina Nyikolajevna megtudta, hogy egyetlen gyermeke, Andrjusa a messzi Szibériába utazik a vízi erőművet építeni, ijedtében megnémult. A családtagok megkönnyebbülten fellélegeztek: naiv módon azt gondolták, hogy Irina Nyikolajevna azért nem szól, mert hallgatta a rádióban az emlékezetes előadást az üres szőcséplésről. Ám a megrendült édesanya fél órán belül feleszmélt és a hozzátartozói megértették, hogy csendes örömük túl korai volt. — Szibéria! — jajveszékelt Irina Nyikolajevna. — Még hogy én magam küldjem a gyermekemet a szibériai bányák mélyére? Soha! Te csak apád holttestén keresztül mész el oda, hallod, fiacskám? Azután az apa, a családfő értelmi és egyéb képességeinek nem éppen tárgyilagos értékelése következett, aki oly mélyre süllyedt, hogy — egyetlen gyermeke önkéntes száműzetésbe indul! Az egyetlen gyermek eközben vígan pipázott és összeállította azoknak a dolgoknak a jegyzékét, melyekre az önálló élethez szüksége lesz. Már rég hozzászokott édesanyja temperamentumához, és hangos kifakadásait teljes közönnyel fogadta. — Istenem^— lamentált Irina Nyikolajevna —, tennem kell valamit... így van ez: ha valami történik a családban, a gond mindig az én nyakamba szakad. — Vedd tudomásul, anyuska — mondta az egyetlen gyermek —, ha már egyszer úgy döntöttem, hát el is megyek. A te természetedet örököltem — makacs vagyok. De ami azt illeti, ne fáraszd magad, semmiféle kapcsolatokat és protekciót ne keress. — Jól van, tegyük fel, hogy elmész — egyezett bele gyanúsan könnyedén Irina Nyikolajevna. — De talán károdra lesz, ha ott könnyebb lesz a sorod? — Könnyebb, mint másoknak? És csak a protekció miatt? — Vagy hülyének tetteted magadat, vagy az apádra ütöttél! — gurult méregbe Irina Nyikolajevna. — ö is csak egész életén át húzza az igát, mint valami ló! Istenem, két eszményi pozitív hős egy lakásban — ez nem is lehet igaz! — Figyelmeztettelek — mondta Andrej és jót húzott a pipából —, hogy ne olvass kritikákat a jelenkori irodalomról... Hiszen azokkal még a szakember sem tud mit kezdeni, nem te ... — Én pedig főiskolai végzettségű háziasszony vagyok, kell hát kicsit edzenem az elmémet! — Irina Nyikolajevna büszke volt rá, hogy mindig türelmesen végigolvasgatta a kritikusok irományéit. „Ez megszilárdítja az ember akaratát" — mondogatta az ismerőseinek. Este a családfő hazajött a munkából, meghallgatta, mi újság és így szólt: — Nos, Szibéria, az már igen! Hiszen tudod, hogy fiatal koromban öt évig szerveztem ott a kolhozokat. Beleegyezek, fiam, beleegyezek. Te pedig, mama, nehogy valami összeköttetéseket, kulissza mögötti mis- masokat keresgélj... Csak semmi ügyeskedés. Ne hozz ránk szégyent. A családfő valóban a család feje volt, nem tűrt ellenkezést. Amikor átlépte a küszöböt, Irina Nyikolajevna nyomban elhallgatott, és az egész család is mély hallgatásba burkolózott. —- Amolyan igazgatói alkat! — mondogatták a családfőről. „Ezek azt gondolják, hogy még mindig forradalom van és saját magukkal nem kell törődniük — mérgelődött magában Irina Nyikolajevna. — De ha mi nem fogunk magunkkal törődni, akkor ki fog? Hiszen nem mondják hiába, hogy ki-ki a maga szerencséjének kovácsa...“ Besétált a szobájába és kinyitotta az üvegszekrényt. „Istenem, de nehéz az élet — töprengett tovább. — A férjem' befolyásos ember, de a mai napig sem vált értelmiségivé. A redőnyt rolónak, az edénytartót ste- lázsinak a kristáíyüveget csiszolt üvegnek hívja, úgy, mint harminc évvel ezelőtt. Mások az ő helyében már rég találtak volna valami remek állást fészkekben, padlódeszká tettünk a cs és bámulat!: torlakelléke tünk fel, ar megfeledke: lől, hogy szabadalom! kapitánynak fordulópont írja: „Hogy rára, fárad Lipcséből H át Moszkvá egy vitorlái négyzetmétí Donon, Feki geren, 01 Franciaorsz, az anyagbó vetkezendő rakoztatásái kát merítet emlékeivel, kezdett me a hálófülké hoz mérete felemelhető letnek tartc ten valószíi keztében 1 miatt. Egy< ingadozott szerződést ban, melym és hálófüll lelket talál szokás sze génységet, gedte. Tűre képzést. 01 történeteke adott és én a fedélzeti mutatott, n elkövetkeze új c sónako minden év szüntelen s gyalásokat kel az any, den élelmis étvággyal : volt, azt ír félórát, be azonnal h< tosan a m jelent a fe képzést. Éi mesélt m költői látói cirkáltam. Andrjuskái nem érezh való...“ — Mami csak semr megpróbál lamin a fe — Nine: lajevna ha A szociali ítéleteire, is olvasta] akarsz, te jogot, hog kozz vele Andrej is, sőt eg rátok, azt ben, amik hanem há Irina Nyi! kőrútjára. Röviddé lyas öreg; Andrejt, I egyik méi — Nag' ta az örej — Ami! két a dől hát oda r Nem felej Andrej adja a mi Amikor ról, csaki Aztán 1 — Nem utazott-eí A szom zájuk, az még, lega Irina Nyi dót, mire Hat na rendben, múlva pe bán. Irina f hangját, ; öt méter Andrej milyen j( Lőrincz Zsuzsa illusztrációja
