Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-04 / 23. szám

üres sörösüveg a . Később széttekin- rrában és a tatban ruhadarabokat, vi- limlomot fedez­ői a kapitány rég rek biztosított afe- vitorláskapitányi ndelkezik, felesége :i, az Egyenest a imű könyvében ezt ik a francia Rivié- utat tettem meg. on és Leningrádon tem, ott építettem lakot, egy tizenöt Hét, és a Volgán, eren, Földközí-ten- ígot megkerülve itorláztam.“ Ebből most és az elkö- i mindkettőnk szó- ) és újabb kalando­réi birkózott meg az útjáról akkor Tiikor kipróbáltam it saját testhosszá- i fülke magasságáig leszkákat okos öt- ősorban a fedélze- Lngómozgás követ- Brotikus hangulat ég a szárazföldőn ik. Az adásvételi 'elvázolta a házá- zemablakai vannak iht egy készséges i csónakot tavaszi dbe hozta, és le- sörért a vízre en- Ite a megígért ki- 1, hogy pipázott és ilt és utasításokat eltem és végeztem Néha tervrajzokat lapján akkor és az ekben is egy-egy étit, az öregebbiket ia bocsátva, és mergikus harci tár- tt a csónaképítők- 5s az árakról. Min- ozás nélkül s nagy el. Amikor fáradt lost szundítok egy gy hálófülkébe és ómba bérűit. Pon- időben ismét meg- -és folytatta a ki- ően, lebilincselően ez a megtestesült §n világtengereken LÄSZLO fordítása iza, de ő ... Hiába, a férfiak soha y, mint egy édesanya, ez nyilván­:a be a fejét az ajtón Andrej —, ítéleteid ne legyenek ... Nehogy 1 Jól ismerlek: biztosan töröd va­ítéleteim — mondta Irina Nyiko- — a fiam iránti szereteten kívül. Is mindenkinek joga van az élő­ről még egy irodalomtankönyvben lig ne add a szentet! Ha menni azonban fenntartom magamnak a sek a sorsodon. Igen. És ne vitat- sülönben árva maradsz ...“ z ajtót. Az ajtócsapkodás másnap éten át folytatódott. Jöttek a ba- súztatók, akik ujjongtak örömük- ták, hogy a vonat nem három óra, múlva indul. Ezt követően pedig, indult további tervszerű bevásárló lás előtt lélekszakadva egy bog- mtott be a lakásba, és arra kérte in el egy csomagot az építkezés ; dolgok vannak benne — rikácsol­bb idehaza volt, Moszkvában, eze- on felejtette, szegénykém ... Add fiam, tedd meg ezt a szívességet. Íves? , hogy a csomagot feltétlenül át- !S gondosan a bőröndjébe tette, colajevna hazajött a vasútállomás­nap csendben tett-vett. kérdezte: •at szegény Andrjusenkától? Jól ike, aki éppen csak beugrott hoz- togy a szegény Andrjusenkának pig kell utaznia, amíg odaér, de megvetően leintette az okosko- látta odébbállni. •övid távirat érkezett: „Minden benneteket. Andrej.“ Ojabb öt nap i felberregett a telefon. Interur­a olyan tisztán hallotta Andrej í ötezer kilométer, hanem csupán el őket. nilyen kedvesen fogadták őket, és szállást kapott. Megismerke­dett az építkezés főmérnökével, Krinyicinnel. Külö­nös játéka a sorsnak, hogy éppen Krinyicin az, akinek a nénike a csomagot küldte. * Irina Nylkolajevna hallgatta és mosolygott: Tud­tam — gondolta magában —, hogy ha volt udvar­lóm, Kolja Krinyicin, a mostani főmérnök, elolvassa a levelemet és megtalálja Irina fényképét, akit ak­kor még Irának hívtak és akibe harmincöt évvel ez­előtt fülig szerelmes volt, hát mindent megtesz a fiamért! Még ha ez előítélet is. Még ha a protekció az átkozott múlt öröksége is! Fő, hogy egyetlen gyermekemnek jó sora van! És büszkén kérdezte: — Te még mindig azt hiszed, hogy a két szép sze­medért fogadtak ilyen kedvesen? Vagy a vörös dip­lomád miatt? Tévedsz, Andrjusenka! A csomag, ame­lyet átadtál Krinyicinnek, tőlem volt... Kolja Krinyi­cin az én régi, hűséges barátom... Mi az, mi törté­nik?! Irina Nyikolajevna azt hitte, a ménkű csapott a te­lefonba. Akkora ricsaj támadt, mint amilyen a Luzs- nyiki stadionban szokott lenni, amikor belövik a mér­kőzés sorsdöntő gólját. Csak később értette meg, hogy — kinevették. És hogy az egyetlen fia nevette őt ki. — De túljártam az eszeden, te eszményi hős, ugye? — kérdezte büszkén Irina Nyikolajevna, amikor a kacagás hullámai már elcsendesedtek. — Csak hát én azt a csomagot nem is hoztam ma­gammal — mondta Andrej —, ott van a szobában, a tükör mögött. — Micsoda? A szobámban? A tükör mögött? Nem értem! — Amint megláttam azt a vén szipirtyót, rögtön tudtam, hányadán állunk — magyarázta. Andrej. Hi­szen az az egyik barátnőd nővére volt. És amikor úgy egymásra néztetek, már biztos voltam benne, hogy itt valami nincs rendben. Titokban felbontottam a csomagot és ... Szóval ezt nem vártam volna, ma­ma, nem vár ... — Lejárt a beszélgetési idő — szólalt meg a tele­fonközpontból a kisasszony —, tessék befejezni! — Andrjusenka, Andrjusenka! — kiáltotta Irina Nyikolajevna, de a telefon már hallgatott. Aztán egyszer csak honnan, honnan nem, a pontos időjel­zés szignálja hallatszott, rövid sípjelek, mint a mű­bolygók jelzései. — Így van ez mindig — sóhajtott egy nagyot Irina Nyikolajevna. — Valakinek a pontos időt jelzik, de az én időm már lejárt... És csoszogó léptekkel bement a szobájába, hogy a tükör mögül elővegye a csomagot — az előítéletek­kel. SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Február vége, március eleje volt, amikor valahonnan a Petrinai hegyek mögül vala­mi szélfúvás tévedt a völgybe. Általában reg­gelente támadt, aztán egész nap minde­nünnen átjárta a falut. Ha jött a szél, vala­mi furcsa könnyedség töltötte el a környé­ket; az ember azt gondolná, hogy a nagy vándorlások ideje köszöntött be: a fák az ég felé ágaskodtak, a folyók közelébb húzódtak a faluhoz, az elhalt háztetők ébredeztek, az ereszek meg úgy ragyogtak, mintha kivi­rágoznának. Maga a föld is felszabadult: hallgatag parancsszóra rendezgette el a tér­ben új helyükre a dolgokat. Burle bátyánk ekkoriban kezdett mesélni valamit furcsa lá­tomásairól. Csak elgondolom szépen, mesélte szen­vedéllyel, sőt, elragadtatással Burle bá­tyánk, elgondolom bizony, emberek, hogyan is történhetnek ilyen furcsa dolgok a föl­dön. Itt ez a zsenge fa, mutatott egy fiatal almafára a ház mögött, ezt a fácskát saját ke­zemmel ültettem a ház elé, épp az ajtó mel­lé, és most tessék, a ház mögött van ... Hogy lehet ez, az isten szerelmére, ámuldo­zott Burle bátya. Érthető, hogy senki sem hitt ennek a mesének, biztos részeg volt az­nap az öreg, ám senki se merészelte kor­holni a füllentés miatt, hiszen e napokban mindenkinek úgy tetszett, hogy az élet gyö­nyörű. Egészen más volt, mint az, amelyik a sötét kalyibákban rekesztett, s amely vak- sivá tett. Ez egy teljesen másmilyen nap volt, más égbolt, sőt, pillanatokra még a völgy is más és ismeretlen lett. Ha pedig a Sapcse hegyről pillantott le az ember, a gyümölcsök és a tó felé, végtelen széles vi­lág tárulkozott elő. Az emberek végül kijöt­tek a házakból, s tátott szájjal, hangosan szívták be a tiszta, langyos levegőt. Csak Iszaílovék, Trene Iszailovszki házá­ban nem volt egészen így azon a márciusi napon. Amikor a hó olvadásnak indult, a ház előtti kis cseresznyésben, egy fa tövé­ben, összegörcsedve, akár valami kis álla­tot, holtan találták Petranka Iszailovszka Ko- levszkát. Hogy mióta feküdt ott a fiatalasz- szony, senki sem tudta pontosan, de ameny- nyire a férje, Trene Iszailovszki emlékezett, talán még a tél beállta, a hófúvás kezdete óta. — Lehet, akkortól fogva fekszik itt — dünnyögte az ifjú férj, s elrévedve nézte az asszony megfeketedett tetemét. — Lehet, hogy azóta — ismételte, s közben furcsán hunyorgott apró, nyugtalan szemével. Majd megvakarta gzutykos borostáit, s mintha fontolgatna valamit, egész halkan, mintha csak magához szólna, ejtette ki: — No tes­sék, én meg azt gondoltam, hogy elhagyott — mondta, még mindig az állát vakargat- va —, és lám, nem ment el — toldotta meg nyugodtan, mintha mi sem történt volna a teleségével. — Nem ment el, furcsa ... Kivett egy csipetnyi dohányt a zacskó­ból, amely a nyakában csüngött, újságpapír­ba sodorta, és, még mindig nyugodtan, így szólt: — Igazában, furcsa egy asszonyka volt Petranka Kolevszka, isten nyugosztalja, na­gyon furcsa volt szegényke ... — Beszélj — fordult feléje Tacko elvtárs —, mondd el, mi történt. Trene Iszailovszki. Az ember úgy tett, mintha nem is hali - ta volna a titkár szavait. Megritkult, sárgás fogai között sercintett egyet, s arca várat­lanul érthetetlen mosolyra rándult — ki tudja, miért nevetett —, és így, mosolyog­va motyogta: — Semmi, titkár elvtárs, még ma meg­üzenem Tripun Kolevszkinek, az apjának, temesse el. így van ez már, hiszen emberek vagyunk — és Tnena Iszailovszki az életről kezdett elmélkedni, pökött egyet, s kezét hátratéve, máris készült továbbállni. — Hohó, nem úgy van az, Trene Iszailov­szki — tartotta vissza Tacko hangja —, szót kell váltanunk egymással... Hogy képze­led azt — Tacko elvtárs nem türtőztethette magát —, hogy „még ma megüzenem Tri­pun Kolevszkinek, az apjának, temesse el...“ Nem, nem úgy van ez, barátocskám, a mai világban. A forradalom minden egyes polgárunkról gondoskodik ... Emberhez méltón beszéljük meg a dolgokat, Trene Iszailovszki... — De mit, titkár elvtárs — kérdi kissé csodálkozva az ifjú férj —, mi van itt meg­beszélni való, istenemre? ... Csak fecsérel­nénk az időt... A dolog úgyis világos ... Tacko elvtárs nehezen mozdult el helyé­ből, s mintha a meleg széllökéstől védekez­ne, fojtott hangon kérdezte: — És írni ebben világos, Trene Iszailov­szki, mi világos itt egyáltalán? ... Beszélj, az isteniedet, hogyan történt — mondta a titkár. De Trene Iszailovszki nem szeretett siető­sen beszélni. Sokáig igazította elnehezült ajkait, amelyek olyan mozdulatlanok vol­tak, akár két megtorjpant malomkő. Minden olyan volt rajta, mint az első pillanatban, amikor ráakadtak Petranka Kolevszkára. Ugyanaz az apró, nyugtalan, a puffadt ar­con mélyen ülő szempár, orcái megnyúltak, akár a téazta, a húsba beékelt tömzsi orr, a kerek és kissé nyitott, füstös száj — sem­mi, az ég adta világon, semmi sem változott rajta egész idő alatt. — Elmondom, miért is ne — mondotta vé­gül, s szóról szóra elmesélt mindent, amit tudott. ... Rögtön a lagzink után történt, magya­rázta Trene Iszailovszki. Látom én, hogy Petranka Kolevszkával a dolog nem úgy áll, ahogy kéne, valami nincs rendjén ... Kér­dem tőle, mi van, hogy van, de ő csak hall­gat, éjjel-nappal. Mint ura, kérdem tőle nap nap után, de ő csak hallgat, hallgat... A dolog világos volt... Tudtam én azt, de mégis tőle kérdtem, tőle akartam hallani... Látom, hogy balul ütött ki a dolog, s mon­dom magamnak, Trene, söpörd ki ezt a mocskot rögvest, el a házból vele... így is tettem. Nem szidtam meg, kezet sem emeltem az asszonyra. Csak mondtam neki: Petrainlka Kolevszfela, így tovább nem mehet- Szedd a cókmókodat, és el a házamból. Menj, nehogy híre keljen, mint a régi idők­ben, hiszen ml másért harcoltunk ... És az asszony tényleg nyugodtan el is m,ent, meg­értette, hogy hibázott, mondotta Trene Iszai­lovszki, majd egy pillanatra elgondolkozva, mintha saját magának beszélne, folytatta: — Azt meg, ami ezután történt, nem ér­tem — és tehetetlenül behúzta a vállát, mint a fázós ember, újból az asszonyra meredt, ott, a fa tövében, s fejét bizonytalanul csó­válva mondta: — Sehogyan sem értem, mi történt Pet­ranka Kolevszkával. Az már harmadnap volt, hogy elment a háztól — emlékezett vissza. — Éjszaka volt. — És — tél, oda­kint ítéletidő, azt hinné az ember, a föld is kifordul sarkából. Hallom, hogy zörget va~ laki, mocorog az ajtó előtt. Azt gondoltam — valami barom menekül a hóvihar elől. A szél meg süvölt, akár egy őrült fenevad. Csak úgy tépázta a gyümölcsöst. Zúgott a vihar a csupasz ágak között, s egy ismerős hang követte nyomon. Valaki kiáltozik az éjszakában, kaparja az ajtót, mintha sírna is, ember-e, szél, állat vagy micsoda. És csak jött az a hang. Ki lehet az, csudálkoztam, és felkeltem, hogy megnézzem. Hát, nem hittem a saját szememnek. Az ajtó előtt nem más volt, mint Petranka Kolevszka ... Látom — teljesen átfagyva, vacogó fogakkal vonszolja magát a hóban, karjával átöleli a lábamat, teljes erőből szorít magához, nem enged, mintha karmokkal kapaszkodna. Egy hang pedig, furcsa hang, csak a jóisten tud­ja, honnan és hogyan szorult belé, ez a hang könyörög és zokog. Azt mondja: — Ne hagyj el, aranyom — jajgatott Pet- ramika Kolevszika —, a rabod leszek egész életemben, köss láncra, a kutyák közé, ne hagyj el, Trene Iszailovszki, élve nem tér­hetek vissza apámhoz, Tripun Kolevszkihez, megöl az égész világ szeme láttára. Az ember megrázta a fejét, és egészen más hangon, nagyon halkan a titkárhoz for­dult. így szólt: — És sehogy sem értem, mi történt az asszonnyal. Hogy ülhetett három napig a hóban az ajtó előtt. Mit tehettem, megsaj­náltam. Beengedtem a házba ... Hagytam, hadd legyen a lenti szobában. Majd elhallgatott, s egy cigarettát sodort, és ugyanezen a megváltozott hangon mo­tyogta: — Aztán pedig, titkár elvtárs, aztán én nem tudom, mikor ment el... Mit tudom én — ott maradt-e, vagy sem, az alsó szo­bában ... Egy pillanat múlva egyenesen Tacko tit­kár arcába mered, s szemében először va­lami zavaros fénnyel, mondja: — Ez az igazság, titkár elvtárs... Tél volt... — Tél — mondta szárazon a titkár, majd mintha megnémult volna, mintha rásújtottak volna, ott maradt annál a fánál. Többé senki nem szólt semmit. Tavasz volt, ébredeztek az elhalt háztetők, mintha virágba borulnának, csillogtak az ereszek, és körös-körül minden megboly­dult. Tavasz volt. Végül az emberek is ki­jöttek a házakból, s tátott szájjal, hango­san szívták be a tiszta, langyos levegőt. — Meghalt Petranka Kolevszka — mond­ta valaki. — Isten nyugosztalja — mondta másvala­ki —, mindannyian meghalunk egyszer ... De ez csak az elhalálozások kezdete volt. * Mai jugoszláv elbeszélő VUJICSICS MARIETTA fordítása Gyúrók Éva: Gyermekportré (tollrajz) ZSIVKOSSINGO#!

Next

/
Oldalképek
Tartalom