Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-28 / 22. szám
1978. V. 28. to ausztráliai film divatba jött otthon is, külföldön is. Sokat beszélnek és Írnak róla. Az optimisták — soha sincs belőlük hiány — azt jósolják, hogy elérkezett végre az ausztráliai film aranykora. Azzal számolnak, hogy a hatalmas kontinens — Terra Australis —, amelyet az amerikaiak lenézően úgy emlegetnek, hogy „ott, lent“ méltóan ad végre hírt magáról a képernyőn és a mozivásznon egyaránt. A pesz- szimisták pedig — ők is sokan vannak — arra figyelmeztetnek, hogy a diadalok után az elkerülhetetlen bukások következnek és véget érnek a hazai és külföldi sikerek mézeshetei. Kinek van igaza a vitákban, hol az igazság és hogy történt, hogy igen rövid idő alatt, alig öt-hét év elteltével az eddig ismeretlen ausztráliai filmgyártás karriert kezdett befutni a világban? Erre a kérdésre próbálunk választ adni. A hatvanas évek végén az Ausztrá liai Federáció elnöke az akkori liberális párt vezetője, John Gorton lett. Egy olyan ország történetében, ahol a politikusok, ha nem is megvetéssel, de jegies közömbösséggel szemlélték a művészeti ügyeket, a kormány vezetője először jött rá, hogy országában létezik egy beteg, angolkóros, alig-alig lélegző filmgyártás. Nemcsak, hogy rájött, de elhatározta, hogy segíteni is fog. Állami vállalatot hozott létre, amelynek a feladata állami hitelek biztosítása volt filmgyártók számára. Ez döntő jelentőségű esemény volt egy olyan államban, ahol bizalmatlanul tekintettek az ipar bármelyik ágának a kincstárból történő támogatására, hát még az ilyen gyanús, nehezen ellenőrizhető iparra, mint a filmgyártás. Még meglepőbb volt Gortonnak az a döntése, amellyel létrehozta a Filmes Kísérleti Alapot, anyagilag támogatva ezzel a X. Múzsa fiatal híveit, akik éveken át kisipari módszerekkel igyekeztek nem kommersz, hanem művészi, intellektuálisan ambiciózus filmeket készíteni, amelyek az esetek többségében nagyon szerény rövidfilmek voltak. Végül John Gorton bejelentette a filmfőiskola létrehozását. Ez a kormányakció látványos kedvcsináló volt az ausztráliai filmgyártás átszervezésének elindításához, de a legbölcsebb és legbátrabb kormányFilm az aiyiolizmus anatómiájáról Az alkoholizmus pusztító, emberroncsoló szenvedélyéről készít filmet a kirgiz ITo- lomus Okejev. „Látom az asz- szonyok és a gyermekek köny- nyeit, látom a kétségbeejtő tragédiákat, látom az emberek kétségbeejtő fizikai és szellemi hullását“ — írja indítékairól a rendező. — Az egész jelenség anatómiáját szeretném megmutatni a filmvásznon a maga kegyetlen valóságában; szeretném elmondani az embereknek a keserű igazságot. Az ital rabjairól nem egy film készült, köztük sok a részegség humorát, komikumát mutatta jel, könnyed kézlegyintéssel gúnyolódva a szerencsétlenekről. De a palackból kiszabadult szellemet mosollyal nem lehet visz- szaparancsolni..." A film címe Ulan. Így nevezik a kirgiz emberek a kegyetlen viharos szelet, amely elpusztít minden útjába kerülőt, ami nem elég ellenálló. Ismert színészek játszanak a filmben: az iszákos férjet Szujmenkul Csokmorov, feleségét Natal ja Arinbaszarova alakítja. (ekr) határozatok sem éri*7k sokat, ha nem élvezik a társadalom támogatását. A társadalom pedig — ebben az esetben a mozinéző — nem akart ausztráliai filmeket nézni. Se rosz- szakat, se jókat, semmilyen hazai filmre nem volt kíváncsi. A kanadai Ted Kotcheff kitűnő realista filmje, a Világ végén (angol koprodukcióban készült) megbukott. Csak néhány kritikus vett róla tudomást. A holtpontról való elmozduláshoz a hosszú éveken át a brit kolonializmuson és az amerikai expanzión iskolázódott közízlést kellett először megváltoztatni, hogy: ami jó, az Londonból, New Yorkból, vagy Hollywoodból jön. Az „itteni“ nem fontos. A közhangulat javulása a pőlitikai élet változásával következett be. Az 1972 dcemberi választásokon Whitlam győzött és a 23 éves oppo- zíció után az Ausztráliai Munka Párt visszakerült a hatalomba és újjászületett az ausztráliai patriotizmus, a saját arculat keresése, fbben a patrióta hullámban megszületett az ausztráliai filmgyártás első hazai és egész vagyonát az Ördög kertje című film gyártásába fektette, amely nagyrészt önéletrajzi elemeket tartalmaz az ötvenes évekből egy katolikus in- ternátus fiútanulóinak életéről. Sok példát lehetne sorolni az új, immár művészi színvonalú filmekre. Az utóbbi öt év terméséből több mint húsz filmet is megemlíthetnénk, amelyek jók, vagy kielégítő szakmai színvonalat képviselnek. Határozott fellendülés következett be. 1977 tavaszán mintegy harminc játékfilm terve, forgatása vagy vágása folyt. Olyan országban, ahol mindössze tizenhárom millió lakos van és 850 mozi működik — harminc film nagyon sok. Talán túl sok is. Három tényező befolyásolta a filmgyártásnak ezt a gyors fejlődését. Először is az ausztráliai filmek népszerűsége otthon. Sydney „mozi“ utcájában, a George Street-en a kis, egytermes és soktermes multi-mozikban szünet nélkül játsszák a régi és új ausztráliai filmsikereket. Donald Crombie filmje, a Caddie nemrég egy premier moziban egyéves évfordulót Jerzy Toeplitz nemzetközi sikere, a Barry MacKenzie kalandjai. Ez helyenként primitíven vulgáris, helyenként pedig roppant mulattató komédia egy átlag ausztráliai kalandjairól Londonban. Tömegek ostromolták a mozipénztárakat, magukat akarták viszontlátni a filmvásznon. Olyan normális hétköznapi fickókat, akik szeretik a sört, a krikettet és a futballt. Az „ockerizmus“ (az ausztrálság népszerű elnevezése) hulláma után ambiciózusabb filmek elkészítésére került sor. Ezeknek a filmeknek az esetében már nemcsak filmiparról hanem filmművészetről is beszélhetünk. Peter Weir, az érdekes dokumentumfilmes és avantgarde-filmes múlttal rendelkező fiatal rendező a játékfilmgyártásban egy szürrealista hangulatú fekete komédiával mutatkozott be: Gépkocsik, amelyek megették Párizst. (Párizs itt nem Francia- ország fővárosa, hanem Oj Dél Wells egy kisvárosa). Ezután ugyanennek a Peter Weirnek a Piknik a Függősziklánál című világsikerű filmje következett, költői történet a század elejéről tökéletes képzőművészeti megoldásokkal. Egy másik avantgarde rendező, Michael Thornhill megalkotta a húszas évek ausztrál társadalmának elemzését Háborúk között című filmjében, Fred Schepisi, a tv-reklá- mokból kitűnően egzisztáló producer ünnepelt, ami szinte példa nélkül álló esemény a forgalmazásban. Egy kifejezetten germekfilmre, az Ördögi fickóra, két hétre előre kell megváltani a jegyet. Vannak természetesen sikertelenségek is, de a vereségeket a krónikák nem jegyzik. A hazai filmek jó árfolyama tovább tart. Másodszor: az állami dotációk és hitelek. Az Ausztráliai Filmbizottság a bemutatott költségvetés 50 százalékáig kölcsönöket folyósít. Jelenleg a gyártó két forrásból kérhet hitelt: a központi Ausztráliai Filmbizottságtól és az egyes államok szervezeteitől. Harmadszor: az ausztráliai film iránt külföldön is érdeklődnek; Nagy- Britanniában a Piknik a Függősziklánál a legnagyobb idei kasszasiker. Az Ördögi fickót bemutatták a Fehér Házban. A Veszett kutya című ál-wes- tern New York államban egyszerre több mint száz moziban ment. A Caddie lesz valószínűleg az első ausztráliai film, amelyet a Szovjetunióban bemutatnak. A Pihenés című animációs film Oscar-díja, a kitűnő rajzoló, Bruce Petty műve pedig ennek a műfajnak nyitja meg az exportlehetőségeket. A gazdasági tényezőknek van és lesz is hatásuk az ausztráliai filmgyártásra. De azt a filmek fogják végső soron bizonyítani, hogy a jelenlegi konjuktúra átmeneti állapot-e, divat-e csupán. A filmek művészi és szakmai értékei és mindenekelőtt eredetiségük dönt erről. Az első és második ausztráliai hullámot harmadiknak kell követnie, amely új értékeket, új alkotói magatartásformákat hoz majd. Ettől a harmadik hullámtól függ az ausztráliai filmművészet jövője. » A jelenlegi ausztráliai filmnek fő hibája — kevés kivételtől eltekintve —, hogy leírók. Gyakran nagy technikai, mesterségbeli tudással mesélnek el az életből merített jeleneteket, de a leírással abba is marad minden. Ez pedig kevés. Ezekben a filmekben valójában semmiről nincs szó, a hősök nem küzdenek semmiféle konkrét ügyért, a konfliktusok pedig, ha léteznek is, nyomtalanul szétfoszlanak, a szerzők — a forgatókönyvírók és rendezők — a megfigyelő szerepkörére vállalkoznak csak. Jellemző, hogy a filmek fő témája valamilyen menekülés a múltba, a múlt század elejére, az ausztráliai aranyláz korába, a harmincas évekbe (gazdasági válság, depresszió) vagy az ötvenes évekbe, mint az Ördög kertjében. Nosztalgia! Kétségkívül nosztalgia, különösen, hogy ez most divat Amerikában, de nem ez az egyetlen ok. Ennek a menekülésnek fontosabb oka az, hogy az alkotók nem foglalnak állást, nem kötelezik el magukat sehová. Az a baj — mondja Barry )ones, az ausztráliai filmművészet reneszánszának egyik alkotója —, hogy az ausztrálok rokonszenvesek, lehet őket szeretni, de nem túl érdekesek. Ha ez így van az életben, miért lenne másként a mozivásznon! Az egyik élvonalbeli publicistának az a véleménye, hogy az ausztráliai filmhős fő jellemzője az, hogy inkább visszavonul, mint hogy előre menjen, hogy igyekszik elkerülni minden véleményösszecsapást, békében akar lenni a világgal és az emberekkel. Nehéz lenne nem egyetérteni a mai ausztráliai film kritikusaival. Az országban nem hiányoznak a konfliktusok s feszültségek, de eddig nem találkoztunk ezek visszatükröződésével a filmvásznon. Legalábbis a reprezentatív, szakmailag érett filmekben. Nincs ezekben szó az őslakókról, pedig Ausztráliában még léteznek a rasszizmus erős bástyái és sok példa van a diszkriminációra. Ritkán jelennek me.g a mozivásznon az „új ausztráliak“, az • ócenánon túlról érkezettek, akik ma a lakosság 25 százalékát teszik ki. Ezeknek a jövevényeknek a második világháború után nincs könnyű életük, de a filmekből erről se sokat tudunk meg. Ezeknek a nyomait talán felfedezhetjük Az odaígért lány című filmben, amely a Sydneyben élő görög emigránsokról szól. A gazdasági kérdések: infláció, munkanélküliség, a mezőgazdaság válsága, mindaz, amiről naponta olvashatunk az újságokban — nincsenek jelen a filmekben. A társadalom egyik szerencsétlensége, a kábítószer eddig egy filmben kapott helyet, Bert Deling független rendező Tiszta S ... (így hívják a heroin injekciót) című alkotásában. Ilyen „más“ film kevés van, és zömmel olcsó, félamatőr produkciók ezek, amelyek nehezen törnek maguknak utat a mozikban. De ez már a kezdet. Bár az út hosszú. A Tavaszi behívó című színes szovjet film főszerepét a szép Anna Kamenkova alakítja. „Hogy Annából valaha színésznő lesz-e, azt ma még nehéz volna megmondani“ — nyilatkozta Lev Golub rendező az 1959-ben készült Egy kislány keresi az édesapját bemutatója után. A főszerepet az akkor ötéves Anya játszotta. Azóta csaknem két évtized telt el. Anna Kamenkova elvégezte iskoláit, hivatást választott és befejezte főiskolai tanulmányait. Szülei szerették volna, ha pedagógus lesz, odahaza sokat beszéltek irodalomról és művészetről, gyakran vitték kiállításokra és színházba. Szerette a könyveket és a képeket, de igazi szerelme a színház volt. A gyermekként eljátszott filmszerep nem befolyásolta a pályaválasztásban. „Őszintén szólva már nem is emlékszem rá.“ Annál jobban emlékezik a rendező, Lev Golub. „Anya tehetséges, érzékeny, gyors felfogású, de akaratos gyerek volt — mondja. — A dolog nagyon tetszett neki, és hamarosan el is felejtette, hogy mindez csak játék.“ Mostani szerepéről Pavel Ljubimov, a Tavaszi ehívó rendezője így beszélt: „Amikor megláttam, próbafelvétel nélkül is azonnal elhatároztam, hogy rábízom filmem egyetlen női szerepét. Egész külseje, modern fiatalsága intelligenciát áraszt. Csodálatos keveréke a majdnem gyermeki sugárzásnak és a hűvös visszafogottságnak.“ (sze)