Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-28 / 22. szám
TUDOMÁNY TECHNIKA Az Irtis - Karaganda-csatorna AZ ARAL-TÖ PROBLÉMAI Az Irtis—Karaganda-csatorna építése 1962-ben ’kezdődött és 1975-ben fejeződött be. Az építőknek rendkívül bonyolult felada,ttal kellett megbirkóz- niuk, hiszen az Irtis vizét több szivattyúállomással .kellett a Sziderta és a Nura folyók felső szakaszának szintjére emelni. Ezt az igényes munkát ráadásul lakatlan területeken, rendkívül kedvezőtlen éghajlati feltételek között kellett elvégezni. Az építők 100 millió m3 földet emelteik ki, 350 ezer m3 betont és vasbetont építettek be, tehát lényegesen kevesebbet, mint a 'korábban épített, hasonló nagyságrendű vízműveknél. A Moszkva-csatorna építésénél például 150 millió m3 földet mozgattak meg, s 1 ö- rülbelüi 3 millió m3 betont építettek be. Hasonlóan munka- és anyagigényes volt a Volga—Don-csatorna és a cimi- janszkl víztároló építése. Az Irtis—Karaganda-csatorna Jermak városnál kezdődik, teljes hossza Karagandáig 458 km. Az első 105 km-es szakasz sík terepen halad, töltések között, illetve mélyített mederben. Az első szivattyúállomás másodpercenként 75 m3 vizet merít az Irtisből a csatornába, és ezt 17 m magasra emeli. A következő 150 kilométeres szakaszon még négy szivattyúállomás működik, amelyek együttesen 100 méter magasra emelik a vizet, amely ■ így jut el az ekibasztuzi szénkitermelő központba. A négyes és az ötös szivattyútelep között víztárolót is létesítettek, innen fedezik a szénmedence vízszükségletét. Aztán egy 80 kilométeres szakasz kezdődik, ahol már kedvezőtlenebbek a domborzati viszonyok, itt 6 szivattyúállomás további 110 méter magasra emeli a vizet. Ahol a csatorna eléri a Sziderta és a Nura folyók vízválasztóját, a huszonkettedik szivattyú- állomással az Irtis szintjéhez viszonyítva 418 méterrel magasabb szintet érnek el. A csatorna részben a Síderta folyó medrében halad tovább, amelyen 10 víztárolóból álló vízlépcsőt létesítettek. A csatorna által szállított víz egy részét a Nura folyóba vezetik, másik részét tovább szállítják a Szamarkandi-víz- tárolóba, a termitaui ipari központ ellátására, innen pedig további csatornahálózat vezeti a vizet Celinográdba és a Ka- ragandától délre elterülő vidékre. A csatorna vízéből 132 ezer hektár terület öntözhető, ebből a pavlodari területen 72 ezer, a karagandai területen 60 ezer. Az Irtis—Karaganda- csatorna jelentős mértékben javította Közép-Kazahsztán vízgazdálkodási viszonyait. A legközelebbi években tovább fejlesztik ezt a fontos csatorna- hálózatot, s az Irtis vizét Kazahsztán további ipari központjaiba, Ataszuba és a távolabb fekvő Dzsezkazgánba is elvezetik. N. M. MIHNYEVA A Kara-Kalpak ASZSZK (Üzbegisztán] fővárosában, Nu- kuszban üzbég kutatók üzembe állítottak egy számítóközpontot az Arai-tóval kapcsolatos problémák megoldásának segítésére. Ott összpontosítják az összes információkat erről az egyedülálló tóról. A tó vízszintje csupán az utóbbi 15 év során 4 méterrel süllyedt. A halhozam csökken. Az állattenyésztés a part mentén mind nehezebbé válik, mert a legelőket sósivatag váltja fel. Azt tervezik, hogy elkészítik a tó matematikai modelljét, amely tükrözi az ökológiai, a MILYEN LESZ AZ Az Aral-tó „beszűkülésének“ feltételezett folyamata abban az esetben, ha a szibériai folyók vizét nem használnák fel a tó vízkészleteinek feltöltésére. Az 1. számú ábra az 1975-ös állahidrogeológiai és a gazdasági folyamatok összefüggéseit, s ezek segítségével dolgozzák ki az Aral-tő megmentéséhez szükséges intézkedéseket. Ehhez tartoznának például az optimális vízhasználatra vonatkozó ajánlások. A tervek szerint e vidék összes vízépítményeit automatikus érzékelőkkel és vezérlőberendezésekkel szerelik majd fel. Ezek kapcsolatban állnak majd az említett sz^ámí'»tóközponttal, amely a beérkező adatokat elemzi, s ha szükséges, működteti a megfelelő, a víz elosztását végző szerelvényeket. ARAL-TÖ SORSA? potot mutatja, a 2. számú a 2000. évi helyzetet, a 3. pedig az ezredforduló után várható helyzetet szemlélteti. A külső körvonalak az Aral-tó 1965-ös állapotát mutatják. A Szovjetunió népgazdasága 1976— 1980. évi fejlesztésének fő irányai célul tűzik, hogy a tizedik ötéves tervidőszakban hozzá kell fogni egy hatalmas probléma tudományos megoldásához: az északi és a szibériai folyók vizének egy részét át kell irányítani a Volga medencéjébe, Kazahsztánba és Közép-Ázsíába. Az északi folyók vizének déli irányba való terelése már régen foglalkoztatja a szakembereket, mert a Szovjetunió déli meleg területein kevés a hatékony öntözéses gazdálkodás fejlesztéséhez szükséges víz. A Szovjetunióban már jelenleg is évi 150 km3 vizet használnak öntözési célokra, ez háromszor több az összes egyéb irányú víz- fogyasztásnál. A 10. ötéves tervidőszakban jelentősen megnövelik az öntözött területeket, amihez további 30—40. km3 vízre lesz szükség évente. Emellett Közép-Azsiában, Kazahsztánban és Ukrajna egyes vidékein mintegy 60 millió ember él a nagyobb folyóktól távol eső területeken. Ma már itt is fejlett az ipar, amely úgyszintén nem nélkülözheti a vizet. A vízforrások alapjában véve két módon növelhetők: egyrészt a folyóvizek szabályozásával, illetve víztárolók építésével, amelyek a szárazabb évszakra tartalékolják a vizet, másrészt pedig a nagy vízhozamú északi folyók vizének déli irányba való vezetésével. E második megoldás elkerülhetetlensé- vel összefüggésben több tervezetet dolgoztak ki az északi folyók vizének déli irányba való átemelésére és továbbítására. Alapjában véve több víztárolóból álló vízlépcsők építéséről van szó. Az alacsonyabb szintű tárolókból átszivattyúzással kerülne a víz a magasabban fekvő tárolókba. Ezzel mesterséges ellenáramlás keletkezik a folyókban, vagy ahogy mondani szokták, „antifolyó“ jön létre. A vízválasztóból aztán déli irányban vagy természetes folyómederben továbbítható a víz (a Szovjetunió európai részében például a Volga és a Káma medrében) vagy pedig csatornarendszerben (Szibériában). E feladatok megvalósításának lehetőségeivel a Szovjetunió Tudományos Akadémiája foglalkozik. Az Akadémia Földrajzi Intézete más tudományos intézményekkel együttműködve behatóan tanulmányozza a folyóvizek eltérítésének feltételezhető környezeti hatásait. A Szovjetunió északnyugati részében az Onyega és a Szuhona folyókból, valamint az Onyega-tóból 1990-től kezdve évente 31 km3 víz kerülne a Ribinszki víztárolóba. Északkeleten a Pecsora és a Vicsegda folyókból 34 km3 vizet merítenek majd át a Káma folyóba, így a Volga vízgyűjtője 1990-től kezdődően évente 65 km3 vizet kapna az északi folyókból, ami 2000-ben évi 85 km3-re növelhető. Olyan tervet is kidolgoztak, mely szerint évi 30 km3 vizet vezetnének el Dél-Ukrajna egyes területeire a Duna alsó szakaszából. Nyugat-Szibériában az Ob vízgyűjtő- jéből 1990-ben évente -25 km3 vizet vezetnének el déli irányban, 2000-ben pedig már 60 km3-t. Távlatilag a Jenyiszej is számításba jön, ahonnan további 60 km3 vizet lehetne meríteni a déli területek számára. A tervek szerint először a Tobolból nyernék a vizet, később az Ob folyóból is, éspedig az Irtisszel való találkozása alatti szakaszból. A Kurgan város mellett létesítendő Toboli víztárolóból kiindulva egy hosszú csatorna építésére kerül sor, amely déli irányban haladva átvágja a Turgaj-mélye- dést, s az Arai-tótól keletre, a SzirA tervezett vízlépcsők feltételezett környezeti hatásainak tanulmányozásánál a kutatók a Volgán, a Kámán és a Dnyeperen épült vízlépcsők gyakorlati tapasztalatait is felhasználják. A Káma és a Volga vízlépcső-rendszerében a jelenleg épülő csebokszari gáttal együtt 10 víztároló van, amelyek teljes vízfelülete 25 ezer km2, befogadóképességük 90 km3. A Dnyeper vízlépcsőjében 5 víztároló épült, ezek A FOLYÓVIZEK MESTERSÉGES IRÁNYÍTÁSÁNAK KÖRNYEZETI PROBLÉMAI I. rész ÍRTA M. I. LYVOVICS, A SZOVJETUNIÓ TUDOMÁNYOS AKADÉMIÁJA FÖLDRAJZI INTÉZETÉNEK OSZTÁLYVEZETŐJE Darja és az Amu-Darja közötti térségben végződne. Tulajdonképpen egy 2000 kilométer hosszú mesterséges folyó keletkezne itt, melynek vízhozama körülbelül olyan lesz, mint a Dnyeperé. E cikk szerzője az 1969-ben megjelent „A jövő vízforrásai“ című könyvében azzal a lehetőséggel is foglalkozik, mely szerint szóba jöhetne a vízkivétel az Ob folyó legalsó szakaszából is, az Észak-Urai hegyláncán keresztül a Pecsora folyóba, innen pedig a már említett útvonalon a Kámába és a Volgába. Ennél a megoldásnál már használt víz kerülne át az Ob folyóból, vagyis olyan, amelyik a saját medrében elvégezte már a maga „munkáját“. Innen évente körülbelül 60—100 km3 vizet lehetne a Volgába juttatni. Ez lehetővé tenné az öntözőrendszerek jelentős kiszélesítését a Szovjetunió európai részének déli területein és Kazahsztánban, s egyúttal a Kaszpi-ten- ger szintjét is állandósítaná. A műszaki tervek még nem véglegesek. A tervezők több lehetőséget is megvizsgáltak, s mellőzték azokat a megoldásokat, amelyek kedvezőtlenül befolyásolnák a környezetet, például mocsarassá tennék az építendő víztárolók környékét. A tervezők igyekezete ezért főleg arra irányult, hogy minél kisebb területre szorítkozzon a víztárolók létesítése. A Pecsora vizének a Káma folyóba való irányításánál például az első változat még 15 ezer km2 összterületű tárolók létesítésével számolt (ez csaknem akkora, mint a La- doga-tó tükre!), a későbbi változatokban ezt a harmadrészére sikerült csökkenteni. A mesterséges folyóirányítás tervezett és feltételezett programjai a Szovjetunió területén: I. A Szuhona és az Onyega folyó, valamint az Onyega-tó vizéből a Ribinszki víztárolóba II. A Pecsorából és a Vicsegdából a Káma folyóba III. A Duna alsó szakaszából Dél- Ukrajnába IV. Az Ob alsó szakaszából az Urál hegyláncán át a Pecsorába, innen a Kámába és a Volgába V. Az Ob vízgyűjtőjéből a Szir- Darja és az Amu-Darja közötti területre teljes felülete 70 ezer km2, befogadó- képességük pedig több mint 22 km3. A víztárolók célszerűségére vonatkozó vélemények általában megoszlanak. Ez azzal magyarázható, hogy építésük bizonyos negatív következményekkel is járt, ezek mértékét azonban utólagosan is csökkenteni lehet, népgazdasági jelentőségük azonban elvitathatatlan. Igazuk van azoknak, akik kifogásolják, hogy számos helyen értékes mezőgazdasági területeket öntött el a víztárolók aránylag sekély rétegeket képező vize, ami tehát nem előnyős a terület gazdasági hasznosítása szempontjából. A jövőben ezen a helyzeten töltések építésével lehet segíteni, s így az igénybe vett mezőgazdasági területek egyrészét vissza lehet majd adni a termelésnek. Egyesek arra is rámutattak, hogy a víztárolókban lassul a víz öntisztulási folyamata, s ennek következtében romlik a víz minősége. Ezzel összefüggésben megjegyezhetjük, hogy az állóvizű Bajkál-tó kristálytiszta vizet ad az An- garának, a Ladoga-tő pedig a Névá- nak. A hibát tehát máshol kell keresni, nem a víz lassú mozgásában. A víztárolók vizének minőségét általában az ide vezetett használt vizek nagy foszfor- és nitrogéntartalma rontja,, amelyek tehát állandó „trágyázó“ hatást fejtenek ki. A szenyvíztisztítás ezt a kérdést nem oldja meg teljes mértékben. Szükséges lenne a használt vizek teljes felújítását, regenerálását is bevezetni, s fokozatosan csökkenteni a folyókba és a tárolókba való visszavezetésüket. Az ipar egyes ágazataiban, különösen a vegyiparban már rátértek erre az útra. Ez több szempontból is szükségesnek mutatkozik. A víztárolók mindenesetre kiélezték a szennyvizek elvezetésének a problémáit. A Volga, a Káma és a Dnyeper víztárolóinak fő jelentősége abban rejlik, hogy elegendő vizet biztosítanak a szárazabb évszakokra, s ilyenkor a víz minőségét is javítják, hiszen a visszakerülő használt víz jobban eloszlik, és biológiai öntisztulása is meggyorsul. A víztárolók segítségével a Volga és a Dnyeper alsó folyásainak szokásos vízhozama a száraz időszakokban a kétszeresére, háromszorosára növelhető. Meg kell azonban jegyezni, hogy a víztárolók jelenlegi üzemeltetésében nincs még kihasználva minden lehetőség az évi vízhozam kiegyenlítéséhez. Figyelembe kell venni azt is, hogy az áramtermelés sincs összhangban a víz- gazdálkodás követelményeivel. Munkaszüneti napokon például nincs áram- termelés, ilyenkor a víztároló alatti terület vízszintje annyira lecsökken, hogy felszínre kerül az iszapos réteg, s amikor megindítják a turbinákat, a vízszint újból megemelkedik. Ez a heti kilengés szintén kedvezőtlenül hat a víz minőségére. Ezen a helyzeten azonban csak az áramtermelés és -fogyasztás szabályozásával lehetne segíteni, aminek azonban szélesebb nép- gazdasági összefüggései vannak. (Folytatjuk) 1978. V. 28. 16 ÚJ SZÚ