Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-21 / 21. szám
Nincs rivaldafény, taps, csillogó ruhák, a cirkusz különleges, Irigyelt és sajátságos világában is a hétköznapi, szürke élet zajlik. Fő az ebéd a lakókocsikban, frissen mosott ruhákat lenget a szél, sürgő-forgó felnőtteket, hancúrozó gyerekeket lát a hatalmas sátor körül sorakozó lakókocsik előtt a kíváncsi szemlélődő. — A gyerekek már pici koruktól magukba szívják a cirkusz légkörét, szeretetét — mutat a futkározó srácokra Vitáris István, a budapesti Varieté- és Cirkuszvállalat legnagyobb utazócirkuszának, az Apollónak az igazgatója. — Legtöbbjük ezzel a szeretettel a hivatást is örökli szüleitől. Mintha hallotta volna az előbbi megjegyzést. Donnert János, az Apolló Cirkusz egyik legidősebb művésze, a lóidomítás magasiskolájának kiváló mestere, úgy folytatta a gondolatot: — A mi családunkban már száznál is több éves hagyomány a cirkuszművészet. Apám jóformán a manézsban született — néz mosolyogva idős, bólogatva helyeslő édesanyjára. — Mint mondják, nagyanyám alig fejezte be a fellépést, már sírt is a gyerek. A testvéreimmel együtt én is beleszülettem a cirkuszvilágba. Alig múltam tízéves, amikor először porondra léptem. Voltam akrobata, légtornász, de végül, mint apám és a nagyapám, én is a lóidomításnál kötöttem ki. — Fiatalkorunkban nem lehetett valaki csak artista, zsonglőr vagy légtornász, jóformán mindenhez értenie kellett — szól közbe Katalin asszony, a felesége, aki rriag^ is hatéves kora óta a porond szerelmese. — Mondogatjuk is gyakran, hogy most lenne jó legalább újra harmincévesnek lenni. A Donnert házaspár már nyugdíjas, de a cirkusztól, az állatoktól való végleges elválásra még nem is gondolnak. — Megpróbáltam abbahagyni, de nem ment — mosolyog Donnert János. — Nyugdíjba léptem, mégis mindennap bementem a telepre a lovainkhoz. Éppen úgy felügyeltem, hogy rendben van-e körülöttük minden, mint azelőtt. Ezért döntöttünk úgy, hogy vállaljuk továbbra is a világjárást, a fellépéseket. Ha lenne egy utódom a szakmában, akire nyugodt szívvel rábízhatnám a lovakat, akkor talán köny- nyebb lenne búcsút mondani. — De egyelőre nincs — veszi át a szót abbahagyva rövid időre az ebédkészítést a háziasszony. — A fiatalok inkább a mutatósabb számokat választják. Az állatido- mításhoz rengeteg türelem és szeretet kell. Mi nem mehetünk szabadságra, üdülni, mert úgysem lennénk nyugodtak. Számtalanszor nemcsak a férjem, hanem jómagam is ki-kinézek még éjjel is az istállóba, ha a legkisebb neszt hallom. Sose gondoltam volna, hogy ez így lesz. Én 1955-ig lábzsonglőrködtem és láblétrával dolgoztam. Szerettem a lovakat is, de féltem tőlük. Azt mondtam, ha egyszer szám közben valamelyik megbokrosodik, soha többé nem ülök nyeregbe. Ez is megtörtént egy délutáni előadáson, s este már ismét lovagoltam. A Donnert nevet a magas szintű lóidomítás tette ismertté nemcsak Magyarországon, hanem szakmai körökben szerte a világon. Donnert Jánost munkája és művészete elismeréséül 1969- ben Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Vitáris igazgató azt Is elárulta, hogy a Donnert családban újabb várományosa van e magas kitüntetésnek: már az újabb nemzedék képviselője, Donnerték idősebbik fia, Károly. A Donnert gyerekek hűek maradtak a családi 'hagyományhoz, mindhárman — két fiú és egy lány — cirkuszművészek. — Károly tigriseket idomít, Gábor most fejezte be a budapesti artístaképző iskolát, a lányunk pedig ebben az idényben Norvégiában vendégszerepei — büszkélkedik a mama. — A lőidomítást egyikük sem leste el a szülőktől? — Mindkét fiam ért a lovakhoz, sőt helyettesíteni is tudnak a műsorbin, ha úgy adódik — válaszol a családfő. — Gábor lovaszsonglőr, s Károly számából sem hiányoznak a lovak. Nemhogy nem hiányoznak, hanem ritka produkciót mutat be velük Donnert Károly: a két lipicai mén lovasa ugyanis két tigris. — Szeretem a lovakat, de a tigrisekkel azért nem cserélném el őket — kapcsolódik be a beszélgetésbe a közben megérkezett Donnert Károly. — Szerintem a tiggt A dombtetőről, a szövetkezeti telep irányából ereszkedek le a jobbára völgyben épült falu Lukanyénye (Ne- nince) főutcájára. A domboldalon álló emeletes házak ablakán meg-meg- csillan egy hajnali eltévedt napsugár, de mire elérek a régi kastély épületében székelő hnb-irodához, már megered az eső. — Ilyenkor még a kutyát is kár kiverni — mondja a titkár, Szamos Béla, amikor az ablakból megpillantja a fogorvos borjú nagyságú ebét. Csend és nyugalom van a faluban. Csak a posta előtt, a buszmegálló mellett zúg föl a betonkeverő: épül az új művelődési ház, nagy ott a sürgés-forgás. — A művelődési otthonon kívül ott kap helyet még a posta, és mi is oda költözünk — mondja Szamos elvtárs, és épp csak egy szusszanásnyi szünetet hagyva, folytatja: — Most készült el az új sportstadion, nemrég az üzletközpont, bekerítettük a temetőt, portalanítottuk az új sorok utcáit... — Szívesen jönnek az emberek társadalmi munkára?-— En elégedett vagyok az emberek aktivitásával. Az ő elgondolásuk, akaratuk, munkájuk hozott itt létre mindent. Nem kell sokat könyörögni, hogy fogják meg a munka nehezebbik végét. Csak a fiatalokkal van egy kis baj. Bennük már nincs olyan munka- szeretet, áldozatkészség, mint apáikban. — Mi lehet ennek az oka? — Talán az, hogy nem törődünk velük eléggé. Szégyen, nem szégyen, bevallom, hogy én sem fordítok rájuk annyi figyelmet, amennyit megérdemelnének. Mentségemre talán csak az hozható fel, hogy a szomszédos Bátor- keszi is hozzánk tartozik, nagyon sok a munka, az építkezések irányítása is sok időt vesz igénybe. Csaknem húsz éve vagyok már itt, de azóta szinte összefolytak a napok. Amikor idejöttem, itt csak nagy sártenger volt és halomnyi megoldásra váró feladat. Óvodát, orvosi rendelőt kellett építeni. A kiöregedett urasági épületeket lebontani, vagy kijavítani és — ahogy lehetett — a köz javára fölhasználni. Mozit, könyvtárat rendeztünk be bennük. De csak megérjük azt is, hogy élkészül mindahány és több idő marad az emberközi kapcsolatokra. őszintén, megnyerőén beszél. Nem itt született, nem ez a föld nevelte, de érzem szavaiból, hogy szívén viseli a falu fejlődését, jövőjét, otthonának, ..szülőfalujának“ érzi Nyényét. — Bőven van még tennivaló — folytatja, miközben megkínál egy cigarettával —, mert sokat követelnek az emberek. Es persze jogosan! A művelődési ház építésének befejezése után hozzáfogunk a szolgáltatóházhoz — egymillió hatszázezer koronánk van rá —, s mihamarább egy bölcsödét kell tető alá hozni, mert sok nő dolgozik a szövetkezetben, akik szülés után minél előbb szeretnének munkába állni. Ezerháromszáz lelket számlál a falunk. A munkabírók közül a többség a mezőgazdaságban talált megélhetésre. De reggelente megáll itt is sok munkásbusz, viszi az embereket Banská Bystricára az építkezésekre, meg Kürtösre, a LIAZ- ba ... Végigsétáltam a falun. Látom, jómódú község. Sok az új ház, építkeznek a fiatalok. — Bizony építkeznek. Mi egyébként is központi község vagyunk. Az úi negyedünkben vagy hatvan ház van. Berendezésük modern, gépkocsi minden udvarban. Itt a férj, feleség megkeres öt-hat ezer koronát havonta a szövetkezetben. A postán, ahol egyben a takarék pénztár is van, az itt dolgozó Vrsko Józseftől megtudom, hogy a falusiak tavaly 900 ezer koronát tettek be a betétkönyveikre. Kölcsönt kevesen igényelnek. Azt is elmondja, hogy mostanában már élnek is a megtakarított pénzzel, mert ki-kiveszik megtakarított koronáikat: utazásra, háztartási '“Cikkekre, erre, arra. — Azt azonban meg kell hagyni — folytatja a mondókáját Vrsko József —, hogy a környék falvai közül még mindig itt takarékoskodnak a legjobban az emberek. Ha már itt vagyok -— gondolom —, tudakozódom arról is, hogy mennyi újság jár a faluba. íme a lista: 0[ SZÚ — 108, HÉT — 19, NO — 33, Oj IFJÚSÁG — 3, SZABAD FÖLDMŰVES — 108. Azt hiszem, nem panaszkodhat a kézbesítő, van dolga, míg kihordja a lapokat. Híves Ferenc 1978. V. 21. El Megpróbáltam abbahagyni, de nem ment... w. ■■ :/t7' HA ILKISZUl
