Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-21 / 21. szám
ris a legszebb állat. Okos, intelligens, gyors, értelmes dolgokra képes, s mindig ravaszabb akar lenni, mint én. — S mi vonzza a cirkuszhoz? — szegezem neki a kérdést. — Maga a cirkusz. A változatosság, a mindig valami új. Beleszülettem, vele nőttem. Így lesz ezzel a fiam is. Este az Apolló Cirkusz közönségének soraiból figyelem a Donnerteket. Nyugodtan mosolyogva, magabiztosan mutatják be művészetüket. A hosszú, türelmes, sokszor verejtékes munka árán születő mutatványt, melyért a jutalom taps. Számukra ez a legnagyobb elismerés, az éltetőelem. P elsőc (PleSivec) Gömör fontos vasúti központja. Történelmet tanulhat itt az ember. Szlovák, magyar szavakat kap el a szél, s viszi messze le a Sajó, Murány s a Szlavos völgyébe. E vidéknek komoly munkásmozgalmi múltja van. Pelsőcön tartották 1927-ben a CSKP területi gyűlését, melyen a fő szónok Element Gottwald elvtárs volt. Száz és száz munkásdinasztia élt a völgyekben szétszórt kisebb-nagyobb ipari telepeken. Ilyen régi munkásdinasztia a páskaházi (Paskova) Regec család is. Regec László, a családfő, a pelsőci Tatramat üzemben művezető. Itt dolgozik a felesége, lánya, veje, sőt a násza is. A fia is munkás, ő a Kelet-szlovákiai Vasműben dolgozik. Vasárnap este kerestem fel őket, ilyenkor mindig együtt van a család. Az üzemben két műszakban folyik a munka. Amikor a szülők dolgoznak, a fiatalok itthon vannak. Így mindig van, aki foglalkozzon a hároméves Laci gyerekkel. Regec László az asztalnál ül. Hajában már jócskán megcsillannak az ősz hajszálak. Arcáról derűs mosoly sugárzik. Az elégedett, kiegyensúlyozott ember benyomását kelti, ötvenkét éves.-— Mindig ilyen nyugodt? Mosolyog. — Az ember a családja körében legyen vidám. Ha itthon nincs semmi probléma, minden rendben van, akkor a munkába is jókedvvel megyek. Kemény * munkástenyerével megsimogatja a térdén ülő unoka szőke haját. — Az ön' gyerekkora? — Tizenkét éves voltam, amikor édesapám az akkori szöggyárba adott kovácsinasnak. Azóta kisebb megszakítással ott dolgozom, ö negyvenöt évet dolgozott itt, innét ment nyugdíjba, én is így tervezem. — Látom, nem szívesen beszél a gyermekkoráról. — Szép emlékem nincsen, a rosszat meg minek felidézni. Örülök, hogy az én gyermekeimnek már jobb, s hiszem, hogy az unokáimnak még jobb és szebb lesz az életük. Az édesanya az előszobából figyel mosolyogva. A fiának készíti az útravalót, aki ma este visszautazik munkahelyére. Sült húst, kolbászt, szalonnát és süteményt tesz a bőröndbe, közben már a holnapi műszakra gondol. — Holnap mikor kezdenek? — A délelőtti műszakra megyünk. Negyed hatkor indul a buszunk. — Mikorra érnek haza? — Fél háromra. — Milyen munkát végez? — A bádogvedrekhez hajlítom a füleket. Nézem törékeny, vékony ujjait, melyek holnap már vederfüleket hajlítanak. — Hány vederfület hajlít meg naponta? — Háromezret. — Nehéz? — Régen csak kézzel csináltuk, ma már segít a gép is. — A kereset? — A férjemmel együtt 3500 korona. — A fiataloké? — Annyi az övék is. — A háztartás? — A nagyobbik részt mi vállaljuk. — A fiatalok? — Kell nekik a ruházkodásra, meg szövetkezeti lakásra spórolnak. — Önök? v— Mi is félreteszünk havonta 800 koronát. Ebből fedezzük a nagyobb családi kiadásokat. Közben végzett a csomagolással. Bejön, s leül ő is. Kezét az ölében összekulcsolja s mosolyog. A fiatal házaspár a pamla- gon ül. Egymás kezét fogják. A feleség neve Erzsébet. A férjéé Uhrin János, 29 éves. Esztergályos. — Mindig egy műszakban dolgoznak? — Igen. — Erzsiké, ön milyen munkát végez? — A vedreket cínezem össze. — Mennyit naponta? — Ezerháromszáztól ezerötszázig, ez mindig az anyagellátástól függ. — ön jő tanuló volt, miért nem tanult tovább? Szemét lesüti. — Nem akartam. — Mi érdekli? — A munkám, mert szeretem. — És még? — Olvasgatok, meg a televíziót nézem. — Mit olvas? — Újságokat és regényeket, de csak a jobbakat, amelyek érdekesek. — Kitől? — Leginkább Jókaitól. — Mit szeret még? Egy kissé tanácstalanul: — Utazni. — Van személygépkocsijuk? — Igen. A saját keresetünkből vettük. — Hány éve házasok? — öt. — Hol ismerkedtek meg? — A gyárban. Arcát pír futotta el, mint akit valamilyen csínyen értek. Majd férjére néz, s mosolyog. Ebben a mosolyban minden benne van. A kisfiú már álomra szende- rült a nagyapja ölében. A vasgyári ifjúmunkás feláll, s útra készül. Az édesanya és a fiatalok is elkísérik az állomásra. Egy darabig én is velük tartok. ök egy hét múlva újra találkoznak. TÖRÖK ELEMÉR FLÖRIÄN MÁRTA A tigris a legszebb állat... (Gyökeres György felvételei) A *mc CSAL »D 1978. V. 21. Szamos Béla Már mennék, amikor egy fiatalasz- szony Sportka-szelvényeket nyújt be a kis ablakon. Amikor elmegy, meg kérdem, sokan „gportkáznak“ a faluban? — Nyolcvan, kilencven ember. De csak télen, meg késő ősszel. Tavasz- szal és nyáron alig jönnek tízen, tizenöten. Ilyenkor dolgozik a nép, nincs erre ideje. Még mindig a hnb-irodában vagyok, kávét szürcsölünk és kérdezgetek: — Az anyagi jólét nem megy a szellemi javak rovására? Szamos Béla elmosolyodik. „Mit is mondjak?“ — futnak össze a homlokán a gyors feleletnek is beillő ráncok. — Lenne Itt a szellemi, kulturális élet után i6 igény, csak pillanatnyilag ezt nincs hol .Jciélniük“ az embereknek. Van egy nagyon híres ci- terazenekarunk és sajnos ezen kívül semmi. Csak abban bizakodhatok, ha elkészül a művelődési ház és találunk az élére egy rátermett népművelőt, hogy megváltozik minden. A fiatalok is szívesen beülnének egy klubba, ahol kulturált környezetben szórakozhatnának, de ... Most csak vasárnap délutánonként jelöltik a szép ruhát, sétálgatnak az utcán, elmennek a meccsre, este a kocsmába, és eltelt a nap. A családosok meg építkeznek, már a fiaiknak is elkészítették a lakást. Elindulok egy újabb sétára. Híves Vince bácsit keresem, a citerazene- kar vezetőjét, de a szomszédoktól sajnálkozva hallom, hogy az öreg reggel ment be a járási székhelyre, a körzeti orvos kórházba utalta. Elindulok visszafelé, betérek az alapiskola aprócska épületébe. Épp szünet van, Mitacz Károly iskolaigazgatót, a falu pártszervezetének elnökét irodájában találom. A gyermekekről, a szülőkről beszélgetünk. — 1960-ban, amikor én a feleségemmel együtt ide kerültem, volt száztíz tanulónk is a magyar iskolában, de most valahogy „lekopott“ ez a szám negyvenháromra. Körülbelül ennyien járhatnak a szlovák nyelvű iskolába is. — A gyerekek közvetítésével hogyan jellemezné a szülőket? — kérdezem az igazgatót. — Az utóbbi időben azt veszem észre, hogy teret hódít a pénz utáni hajsza. Ahol az apa és az anya is munkában van, ott nagyon keveset foglalkoznak a gyermekkel. Így fokozatosan minden nevelési feladatot áthárítanak az óvodára, iskolára. Igaz, nincsenek kirívó esetek, de sokkal magasabb lenne a színvonal, ha a szülők is segítenének a pedagógiai munkában. Idénymunkákkor, lavasz- szal, ősszel észrevesszük, hogy a gyerek a házi feladatát nem készíti el. A szülők ilyenkor minden figyelmüket a munkára összpontosítják. Nem akarom megsérteni a dolgos, jószívű nyényeieket, de jó lenne, ha tudatosítanák, hogy a mindennapi munkához a gyereknevelés is hozzátartozik. Megtudom még, hogy a faluból tizenhármán jártak vagy járnak főiskolára. Ebből kilencet ez az iskola nevelt. Megindulok a szövetkezeti telep felé, megkeresni Híves Ferencet, aki a sportszervezet „mindenese“ és újításaival hívta fel magára a figyelmet. — Sajnos, — mondja a gépjavító részleg raktárának picinyke irodájában — az újításoknak egyelőre vége. Tavaly megsérült a jobb szemem, azóta csak a balra látok. Nem csüggedt el a szerencsétlenség miatt. Már újabb újításokon töri a fejét, teljes landülettel szervezi a négy focicsapat munkáját, tagja a ci- terazenekarnak, kertészkedik, gyümölcsöt, zöldséget termel, és mivel bízik az orvosokban, szentül hiszi, hogy látja még ő mindkét szemével a kerületi bajnokságban játszó csapat góljait s az új művelődési házban a citerazenekar mellett a műkedvelő színjátszókat és más együtteseket is. ZOLCZERJÄNOS Mitacz Károly /A szerző felvételeiJ 9 Vitáris igazgató kedvence a kis fekete póni
