Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-21 / 21. szám
A jelenlegi osztályszempontból megosztott világ alapvető megnyilvánulása, hogy ez a megosztottság az eddigi, történelmileg fejlődő i'sz- tályharc terméke. Következésképp, a kapitalizmus és a szocializmus ellentétes társadalmi jelenségeit is csak osztályszemszögből lehet megítélni, az ellentétes gazdasági, politikai, ideológiai, kulturális, világnézeti értékek termelésén keresztül. E két ellentétes társadalmi viszonyban a jelenlegi osztályharc legalapvetőbb formája az ideológiai harc — mint az ellentétes társadalmi érdekek koncentrált formája. Az ideológiának mindkét oldalon döntő fontosságú szerepe van az említett társadalmi értékek formálásában, mert eleve rögzíti az adott társadalom érdekeit, történelmi céljait és az osztályharc legalapvetőbb formáit. A burzsoá ideológusok nagy része egymást túlharsogva azt hangoztatja, hogy az osztályharc mint az erőszak megnyilvánulása történelmileg már elavult, és helyét új társadalmi értékek foglalták el, mint például: — a humanizmus „modern“ formája, amely a tudományos-technikai forradalom megvalósításában jön létre; — az anyagi gazdagság termelésének állandóan növekvő szintje; — a tudomány termelőerővé válásának folyamata. ^ "j erintük a humanizmus olyan általános társa- oZ. dalmi folyamat, amelyben az ember az osztályérdekeket mellőzve fejleszti az emberi jót, az embernek az ember iránti szeretetét, uralkodik a természet felett, és „szabadon“ termeli az anyagi javakat. Ez a felfogás javarészt megegyezik a társadalmi haladás burzsoá értelmezésével. Nem véletlenül. Mindkét álláspontnak közös társadalmi alapjai vannak: a tőkés árutermelő társadalom viszontagságai, az uralkodó osztály korlátolt osztályszemlélete — pontosabban szólva: az uralkodó osztály a saját■ érdekeit általános társadalmi érdekeknek minősíti. Ezek az álláspontok nemcsak helytelenek, hanem tudatosan burkolt formájuk miatt veszélyesek is — mind a kapitalizmusban élő dolgozókra, mind a szocializmusra nézve. A marxista—leninista társadalmi haladás koncep ciója és a humanizmus folyamata minőségileg különbözőek. Ezeket a társadalmi folyamatokat csakis társadalmi, főleg pedig osztályalapon lehet megközelíteni. Mindkét folyamat közös bázisa az anyagi javak termelése, tehát a termelési mód, vagyis a termelőobjektum viszonya a termelőerőkhöz, s ennek alapján az osztályérdekek, az osztálytudat és az osztályharc megfelelő formáinak fejlődése. Ennek alapján maga az osztályharc mindig is talaja volt a történelmileg fejlődő humanizmusnak. Persze nem egyöntetű, egyenes irányú formában, mert a szociá* lis forradalmak — mint az osztályharc legmagasabb formái — mindig különböztek egymástól. Ellentétes forradalmi szubjektumok, a más-más forradalmi és egyben történelmi célok törvényszerű velejárói a különböző forradalmaknak. Az első szociális forradalom megteremti a társadalmi, gazdasági, ideológiai politika feltételeit az ősközösségi társadalomból a rabszolgatartó társadalomba való átmenetnek. Igen ám, de ez a forradalmi változás nemcsak a termelőerők fejlődését segíti elő, hanem egyben elmélyíti a termelőknek a termelőeszközöktől való meg fásításának folyamatát, és intézményes alapon is megteremti az embernek ember feletti uralmát. A további, a szocialista forradalom eiőtti szociális forradalmak ugyan felszabadították a termelőeszközöktől megfosztott termelőt az elavult termelői és társadalmi viszonyoktól, de egyúttal ezt a „felszabadított“ termelőt egy új függőségbe sorolták. Csak a kizsákmányolás módszere változott, amely nem tette lehetővé az ember emberibb fejlődését. Ezek szerint a társadalmi haladás az akkori humanizmus elvével karöltve sem volt olyan egyszerű, a szó szoros értelmében „tiszta emberi“ önmegvalósulás, ahogyan ezt nagy előszeretettel hangoztatja a burzsoázia humanizmusról szóló elmélete. Ez a humanizmus az uralkodó osztályok humanizmusa volt, amely a kizsákmányoltak embertelen életfeltételein alapult. A dolgozó népi tömegek megteremtették az emberi világ általános anyagi és szellemi gazdagságát, s ezzel együtt az. embertelen életfeltételeket is saját maguk számára. Csak így alakulhatott ki az emberiség történelmében az a felforgatott objektum-szubjektum viszony, hogy az emberiség nevében embertelen világ jött létre, amelyben a dolgozó ember a dologi javak — áru, pénz — objektuma lett, s ahelyett, hogy a világot saját érdekeinek rendelte volna alá, az általa termett világ függvényévé vált. Azért termelt, hogy alárendelt, embertelen szerepet játsszon. A z ember igazi emberi fejlődésének gondolata — főleg annak megvalósítása — csakis a munkásosztály harcában lett központi kérdés. Marx és Engels mindjárt munkásságuk kezdetén rájöttek, hogy az emberiség egyenjogúsításának alapja a munkás- osztály tényleges, tehát komplex emancipációjában van. A munkásosztályt semmilyen más osztály nem tudja felszabadítani az elnyomás alól, mert a munkásosztály felszabadításának szubjektuma önnönma- ga, és ezzel egyszersmind felszabadítja a többi dolgozó néptömeget is. A munkásosztály felszabadulásának legfontosabb eszköze az osztályharc, a proletárdiktatúra megteremtése. Marx Weydemeyerhez írt levelében azt hangoztatja, nem az ő érdeme az osztályharc felfedezése, ismert volt előtte is, azonban saját érdeme, hogy felfedezte: az osztályok létezése csak az egyes történelmileg meghatározott, fejlődő termelő szakaszaival párosul, s ez az osztályharc szükségszerűen a proletárdiktatúrához vezet, amely azonban csak átmeneti forma az osztályok megszüntetéséhez és az osztály nélküli társadalom megteremtéséhez. E z a marxi gondolat nemcsak az osztályharc programjával azonos, hanem egyben a marxista humanizmus lényegi programja is. Nemcsak eszmeileg meghatározók, hanem történelemformálók is, mert a világ megváltoztatására törekszenek, a proletár nemzetköziség alapján. E világ megváltoztatásának új társadalmi szubjektuma a munkásosztály lett. Ezzel párhuzamosan /az igazi humanizmus megteremtője is, olyan értelemben, hogy a világ megváltoztatásával megteremti a társadalom és az egyén emberi fejlődésének feltételeit is egyszersmind. A világ megváltoztatásának alapvető eleme a történelmileg fejlődő társadalmi munka. Ezek szerint a marxista—leninista humanizmus megvalósítása csakis a munka humanizálásával jöhet létre. A munka humanizálásának folyamata egyben az emberi szabadság megvalósítása is. Az ember, a munka.és az objektiv körülmények formálása nemcsak dialektikus kapcsolat, hanem a marxi—lenini humanizmus alapja is. Olyan értelemben, ahogyan az ember humanizálja munkáját, humanizálja saját magát — s fordítva is. A marxista—leninista humanizmus feltételezi a munkásosztály tudatos osztályharcát és annak végső célját: az osztályok megszüntetését. Mi lehet tehát humánusabb, mint az a humanista program, amely arra törekszik, hogy az embernek évszázadokon keresztül elmélyült ember feletti uralmát eltávolítsa — az ember életkörülményeinek radikális megváltoztatásával? Bizonyára nem a burzsoá világ individualizmusa, elvont, egyoldalú, az uralkodó osztály érdekeit szolgáló „humanista“ elképzelések, amelyek csakis a dolgozók érdekeinek a rovására valósulhatnak meg. A marxista—leninista humanizmus mindenekelőtt történelemformáló, tudatos gyakorlati és módszertani elv a világ megváltoztatására, amelyet a dolgozók érdekei szerint, és csak úgy lehet megvalósítani, ha a dolgozó embert mindenféle társadalmi vonatkozásban bevonjuk az emberi történelem tudatos formálásába. A szocialista humanizmus a dolgozók általános felszabadulását jelenti, pe ez a humanizmus az ember emberré válásának olyan szakasza is, amely megteremti az emberek közötti közvetlen kapcsolatokat, tehát eltávolítja az emberek közötti viszony dologi meghatározását. E mberi módon élni, a társadalmi körülményeket a dolgozó ember életcéljainak megfelelően alakítani annyit jelent, mint a fokozatosan humanizált munkában megteremteni azokat a feltételeket, hogy az ember által megváltoztatott világ a termelő ember világa legyen — és nem fordítva. PUSZTAY JÁNOS 1978. V. 21. 3' „Még sokat keU tanulni.. O lyan közvetlen egyszerűséggel beszél munkájáról Horváth fó- zséf, a Gombaszögi (Gombasek) Mészégető Üzem fiatal esztergályosa, hogy egyre kíváncsibb vagyok a szakma mesterfogásaira. — A szerszámszekrényt úgy helyeztem el — magyarázza, hogy nem kell hozzá lehajolnom. Jobb kezem a prizmád nyugszik, ballal veszem ki a szükséges szerszámot, szememmel a befogott alkatrészt figyelem. A szekrényben mindennek megvan a maga helye. Oda se nézek, tévedés nélkül veszem ki a megfelelő szerszámot. Minél kevesebb mozdulat, ez fontos. És gyorsnak kell lennie a kés beállításának is, amikor megkapom a műszaki rajzzal előírt méreteket, vagy pedig a mérési időket. Azután a hosszanti előtolás problémáiról, meg a harántelőtolás osztótárcsájának szabályozásáról mond néhány érdekes dolgot, majd eszébe jut valami, és inkább kérdez. — Másról beszéljek? — Hogyan lett pártunk tagjelöltje? Leállítja a gépet, megtőrli a kezét. — Nagyon egyszerű ennek a története. Egyszer elromlott az eszterga- padom. Már a karbantartót akartam hívni, de megjelent Bodnár elvtárs, a szakszervezeti bizottság elnöke. Mindig ott jelenik meg, ahol nehézségek vannak. Azonnal fogta a kulcsot és a hibát azonnal kijavította. Elmenőben meg csak ennyit mondott, hogy sokat kell még tanulnod. Harmadnap én kerestem fel, és megkérdeztem, hogy mit kell tanulnom. — Megmondta? — kíváncsiskodom. Oda se néz, a szekrényből kivesz egy vékony füzetet, leveszi borítólapját, mutatja, hogy pártunk alap- szabályzata az a füzet. — Mielőtt nekem adta volna, beleolvasott. Csak annyit, hogy a párt önkéntes harci szövetség, azután meg azt mondta, hogy figyelmesen olvassam el, és majd beszélgetünk. Megpróbálom folytatni a történetet: — Azután már vissza se adta. hanem kitöltötte a jelentkezésre szóló kérdőívet. Mosolyog. — Így volt, de azért nem olyan egyszerűen történt. Először elolvastam én, azután megmutattam a feleségemnek. Huszonöt éves vagyok, nős, gyermekünk még nincs, ahogy mondani szokás, előttünk az élet, felelősséget nem vállalhat olyan könnyen az ember. — Akadt valamilyen probléma? — Munkásnő a feleségem, a Tátrámat pelsőci üzemében dolgozik, mindketten bejáró munkások vagyunk. Lényegében úgy gondolkozik, ahogy én. de hát jobb az ilyesmit megbeszélni. Vele nem volt probléma. — Mással? — Kicsiség ma már, de úgy igaz, hogy velem volt probléma, mert amikor Bodnár elvtársnak vissza akartam adni az alapszabályzatot, elismertem persze, hogy sokat kell még tanulnom, de sehogy sem értettem, minek kell ahhoz ajánló. A történetet Bodnár László elvtárs, Horváth József esztergályos munka közben (A szerző felvétele) a szakszervezeti bizottság elnöke fejezi t>e, aki ugyebár, mint fiatal tagjelöltünk mondta: mindig ott jelenik meg, ahol nehézségek vannak. — Józsi ügyes esztergályos. Egyik ajánlója én vagyok, a másik meg az ifjúsági szervezet. Ismerjük őt, kezeskedünk érte. Bízunk benne. — Még sokat kell tanulnom — mondja a fiatal esztergályos. Pártunk alapszabályzatát már áttanulmányozta. Számot adott erről. Rendszeresen részt vesz a pártoktatás előadásain, a szemináriumok alkalmával okosan, tárgyszerűen szól a problémákhoz, mert ajánlója előzetesen mindig kijelöli számára, hogy a XV. pártkongresszus határozatai közül melyiket tanulmányozza át. Most a Tanulságok... című dokumentum olvasása, és azzal kapcsolatosan a jegyzetelés egyik soron következő feladata. — Szakmai téren is tanulni kell — jegyzi meg —, mert'itt nem sorozat- gyártásról van szó, hanem szinte minden alkalommal más alkatrészt, csavart kell készíteni. Attól függően, hogy a kemencéknél mi hibásodott meg. Ezután aprólékosan magyarázni kezdi, hogy miként kell a kést jobban köszörülni, a fúrókat, az orsókat, a szerszámokat úgy elrendezni, hogy ne kelljen egy felesleges mozdulatot se tenni. A kés geometriai alakjáról, méretéről, a vágási sebességről beszél. — Aki tud már valamicskét — mondja —, az érti csak igazán, hogy tanulni kell, ha haladni akarunk. És bekapcsolja a gépet. — Figyelje csak, megszilárdítom az alkatrészt, kapcsolom a gyorsaságot és illesztem a kést... Röppennek az izzó vasforgácsok. Alakul, formálódik, simul a befogott alkatrész felülete. Akárcsak a tanulásra kész fiatal esztergályos tudása, jelleme. ' HAJDÚ ANDRÁS Ill®« WM Winns iiLuyiAiyn^yiiis