Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-21 / 21. szám
Az utóbbi években fokozottan szembetűnővé vált a tény, hogy a tőkés gazdasági szervezet nem felel meg a tudományos-technikai haladás lényegi követelményeinek. Elméletileg a jelenségnek az a magyarázata, hogy feloldhatatlan ellentmondás van a tudományos és technikai fejlődés potenciális lehetőségei és a magánvállalkozás egész rendszerének korlátozott keretei között. A gyakorlatban ez az ellentmondás a következőben nyilvánul meg: Minél tökéletesebb a nemzeti határokon túlnövő, óriási monopolista társaságok termelése és irányítása, annál inkább irányíthatatlan, pazarló a kapitalista világrendszer egésze. Ennek következménye pedig az elkerülhetetlen válságok sorozata: ökológiai, valuta-energetikai válság ... De van egy fontosabb következmény is: fokozódik az emberek bizonytalansága a jövővel kapcsolatban. Schoenjield angol közgazdász viszonylag nemrég még így írta le a tudományos-technikai forradalom társadalmi következményeit tárgyaló nyugati szociológusok és természetbúvárok közötti párbeszédet. „A szociológusok ezt mondják: ha legalább világosan meg tudnátok mondani nekünk, milyen fajta technológiai újításokat lehet várni, akkor mi hozzáláthatnánk a feltételezett társadalmi változások kutatásához. A természetbúvárok erre így válaszolnának: semmi okotok sincs, hogy aggódjatok miattunk. Nekünk csupán meghatározott társadalmi megrendelés kell. A modern technológia, az időtényezőt tekintetbe véve, csaknem határtalan feltalálói képességgel rendelkezik... Tehát csupán azt mondjátok meg nekünk, hogy a társadalomnak mire van szüksége. Ez jövendő arculata kialakításának döntő tényezője lesz.“ A tudósok azonban manapság kiábrándultak a technológiai eszközök lehetőségeiből. Az élet megmutatta, hogy ezek az eszközök nem alkalmazhatók egyetemes gyógyírként a tőkés társadalom bajaira. A kiéleződött gazdasági ellentmondások, a szociális konfliktusok, a tudományos-technikai forradalom negatív jelenségei arra késztették a természettudósokat, hogy más szemmel nézzenek a valóságra. A naiv „technológiai optimizmus“ szociális pesszimiz-* musnak adta át a helyét. Ugyanakkor a tudósok egyáltalán nem akarják kisebbíteni a technológiának a társadalomban játszott szerepét. Nem. Ennek hatékonysága — s ez mindinkább meggyőződésükké válik — a társadalmi tényezőktől függ. A hangulatváltozás is innen ered. így tehát a 70-es évek elején Nyugaton a pesz- szlmizmus lett úrrá a prognóziskészítésben. Ez legvilágosabban az úgynevezett Római Klub tevékenységében fejeződik ki — a klub több tucat társaság vezetőit, technokratákat, egyes nemzetközi szervezetek magas beosztású tisztségviselőit, tudósokat és közéleti személyiségeket tömörít. Kellő pénzügyi lehetőségek birtokában a Római Klub az utóbbi években különösen tevékenyen foglalkozik szociális prognóziskészítéssel. Kezdeményezésére sok szimpo- ziont és nemzetközi konferenciát tartottak, kidolgozták a jövő modelljeit. Konstruktív megoldást találni a jelenkor olyan problémáira, mint a tudományostechnikai forradalom szociális következményei, a társadalom és a természet kölcsönhatásában jelentkező ökológiai válság, a szegénység és a gazdagság fokozódó ellentéte a világon stb. — ez a klub bevallott célja. Ha rövidek akarunk lenni, akkor a szervezet valamennyi hosszú távú prognózisát a következőkben foglalhatjuk össze. A természeti erőforrások felhasználásának jelenlegi irányzatai, a környezet szennyezése, a népesség növekedése stb. — úgymond — elkerülhetetlenül a civilizáció „globális válságához“ vezet. Ez az első tétel. A második pedig: a gazdaságilag fejlett országok jelenlegi életszínvonala nyilvánvalóan elérhetetlen a fejlődő államok népei számára. A futurológusok véleménye szerint az egyetlen menekvés az, ha megszüntetik, megállítják a fejlett országok gazdasági növekedését — ami egyet jelent az életszínvonal ottani csökkentésével. A Római Klub elfogulatlannak és gazdasági tekintetben semlegesnek minősíti saját ajánlásait és következtetéseit. „A jelenlegi világ fő problémái — állítják a klub vezetői — lényegében a pártpolitikán kívül esnek, s mivel az ember puszta létét érintik, még a létező• ideológiák határain is túllépnek.“ A marxista elemzés azonban leleplezi e futurológiái kutatások rendkívül kétséges voltát, hogy ne mondjuk tarthatatlanságát — a tudományos indoklás és az ideológiai tartalom szempontjából egyaránt. A Római Klub mindkét „beszámolója“ — s Meadows által szerkesztett „A növekedés határai“, valamint Mesarovic és Pestet műve, a „Válaszúton az emberiség“ — az elfogulatlanság látszatát keltő, prognózis formájába öltöztetett társadalmi-filozófiai, ideológiai alkotás. „A növekedés határai“ című munkának az a rejtett értelme, hogy minden jövőbeli társadalmat a jelenlegi nyugati helyzetnél rosszabb állapotúnak nyilvánítsanak. Ezáltal a fejlett tőkésországokban, valamint a fejlődő államokban élő dolgozók szociális eszményeit elérhetetlen vágyálomnak tekintik. A Római Klub pesszimizmusa, amely a jövővel szemben bizonytalanságot táplál, a maga részéről kétségtelenül a tőkés rendszer mélységes eszmei és politikai válságáról tanúskodik — e rendszer ugyanis nem igazolható a lakosság széles tömegeinek szemében. A Római Klub azáltal, hogy ajánlásait apolitikus- nak és semlegesnek nyilvánítja, még egy célt követ: a nemzetközi társaságok érdekeit azonosítani akarja az általános emberi érdekekkel, következtetéseit igyekszik a civilizáció jövője számára egyedül elfogadható alternatívának feltüntetni. Az uralkodó osztály nem engedheti meg magának, hogy pesszimizmusba süllyedjen, hiszen ezáltal elismerné történelmi tehetetlenségét, ami erkölcsi kapitulációjával volna egyértelmű. Az állammonopolista oligarchia, amelynek érdeke a fennálló rendszer megőrzése és örökössé tétele, minden eszközzel védi hatalmát és kiváltságait. Ezért gazdasági érdekeivel ügyesen törődő vezetőket, a jövőhöz való jogát védelmező politikusokat, s végül olyan ideológusokat talál, akik teljességgel jártasak a rendszer erkölcsi igazolásában. Ilyen ideológus Herman Kahn, a Hudson Intézet igazgatója, akit Nyugaton a legélesebb elméjű és legelőrelátóbb futurológusnak tartanak. „A következő 2000 év“ című könyvében, amelyet William Brown fizikussal és Leon Martell politológussal közösen írt, megpróbálja megtörni a pesszimizmust, felkelteni a jövő iránti bizalmat az állammonopolista tőke képviselőiben, valamint a közvéleményben. A könyv megjelenését az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének kétszázadik évfordulójára időzítették s ebből az alkalomból a Rockefeller Egyetemen nagyszabású sajtókonferenciát is tartottak. Minthogy a hallgatóság főként a társaságok vezetőiből, az üzleti, hivatalos és egyetemi körök, valamint a nagy sajtó képviselőiből állt, a Kahn által felvázolt futurológiái elképzelés a várt benyomást keltette, és „fordulópontként“ értékelték a jövőre vonatkozó nézetek terén. A helyeslő sajtóvisszhangok után H. Kahn sok interjúja, valamint a könyvéből merített számos szemelvény valósággal elárasztotta az Atlanti-óceán mindkét oldalán megjelenő időszaki sajtótermékek hasábjait. Az optimista prognózis lényege a következő: bolygónkon teljesen elegendő természeti forrás van ahhoz, hogy a belátható jövőben, száz vagy kétszáz év múlva, 15 milliárd ember számára a jelenlegi amerikai életszínvonalnak megfelelő, sőt, annál magasabb életszínvonalat biztosítsanak. Elismeréssel kell adóznunk a Hudson Intézet igazgatójának és szakértőinek: tételük bizonyítására hatalmas tényanyagot sorakoztatnak fel. Ez valóban kimeríthetetlen pontenciális energia-, nyersanyag- és élelmiszererőforrásokról, a tudományos-technikai haladás további határtalan lehetőségeiről tanúskodik. Kahn meggyőződése szerint az anyagi bőség elérhető a tőkés rendszer keretein belül. E rózsás kilátások valóra váltása céljából teljesen elegendő „a tökéletes technológia, a vállalkozó szellem, az optimizmus, és legalább a mérsékelt siker az üzleti ügyekben“. Nos, itt lepleződik le Kahn futurológiájának ideológiai irányzata. A következő kétszáz év, mondja, nem lehet egyéb, mint a megelőző két évszázad fokozatos mennyiségi folytatása. Ahhoz hasonlóan, ahogyan az ipari előtti társadalmat az ipari váltotta fel, az utóbbi szuperindusztriális társadalommá válik majd, de alapvető vonásaiban kapitalista marad. Kahn prognózisa bővelkedik arra vonatkozó sta- tisz.ikai számításokban, hogy a fejlődő országok mikor és milyen sorrendben válnak majd ipari előtti, ipari és posztindusztriális államokká; mekkora lesz az egy főre eső jövedelem szintje a különböző országokban, negyedszázad és két évszázad múlva. Herman Kahn mindamellett határozottan tagadja, nogy a gyengén fejlett államok utolérhetik a fejlett országokat, és élenjáró államokká válhatnak. A jövőbeni gazdasági jólét feltételeként azt a követelést támasztja az elmaradott népekkel szemben, hogy továbbra is az emberiség társadalmi haladásának sereghajtóiként kullogjanak. Véleménye szerint a fejlődő országok továbbra is szükségszerűen a fejlett tőkésországok mezőgazdasági-nyersanyagszállító függvényei, az olcsó és igénytelen munkaerő gyűjtőmedencéi níaradnak. A fejlődő országok nem törhetnek a multinacionális társaságok kiváltságaira, kötelesek az ipari termelés olyan ágait telepíteni saját területükön, amelyek a környezet legnagyobb mértékű szennyezésével járnak együtt, valamint le kell mondaniuk arról a törekvésről, hogy új gazdasági rendet vezessenek be. Ebben a folyamatban sem az egyes országokon belüli szociális igazságosságnak, sem az országok közti egyenjogú gazdasági viszonyoknak nem jut hely. A Hudson Intézet munkatársai, H. Kahn vezetésével immár tíz éve foglalkoznak hasonló számításokkal s ezeket aztán széles körben ismertetik a nyugati sajtóban. Fejtegetéseik értelme, bármilyen enyhe és illendő formába öltözzenek is, így summázható: a gazdasági fejlődés fokainak hierarchiája a belátható jövőben gyorsabban növekszik majd, mint amennyire az emberiség túlnyomó többségének sikerül e lépcsőfokok közül a soron következőre felkapaszkodnia. Ezért a különböző államok fejlettségi színvonalában levő relatív — ha nem abszolút — ellentéteknek az az irányzatuk, hogy a továbbiakban is fokozódnak. „A következő évszázad — írja — Kahn — talán az abszolút nyomor világméretű felszámolásának tanúja lesz. A számtani különbség azonban az évszázad közepéig vagy végéig valószínűleg nem csökken valamennyire is jelentős mértékben. Egyes országok változatlanul nyilvánvalóan gazdagabbak lesznek, mint mások ... A harmadik világ iparosodása tovább folytatódik (és folytatódnia kell). De ostobaság azt képzelni, hogy a gazdag nemzetek önként, jelentős mértékben megosztják jólétüket a szegényekkel, ha ez a gazdagok számára valamiféle korlátozást jelentene. S valószínűleg ugyanolyan képtelenség volna azt hinni, mintha a szegények eléggé erősekké válhatnának ahhoz, hogy a legközelebbi jövőben valamennyire is jelentős javakat i>e- hessenek el erőszakkal a gazdagoktól.“ A burzsoá futurológusok által készített, mégoly optimista prognózisok is rendkívül relatív és sok tekintetben kétséges anyagi jólétet ígérnek tehát a harmadik világ népeinek, és hirdetik az emberiségnek „szegény“ és „gazdag“ nemzetekre való örök felosztását. Az állammonopolista kapitalizmus természetesen még jókora gazdasági, szociális és politikai tartalékokkal rendelkezik ahhoz, hogy meghosszabbítsa létét. A tudományos-technikai forradalomhoz való alkalmazkodás lehetőségeit még egyáltalán nem merítette ki. „A kommunistáktól távol áll, hogy a kapitalizmus automatikus csődjét jósolják — állapította meg L. 1. Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára a szovjet kommunisták XXV. kongresszusán. — ... Az utóbbi évek eseményei azonban újólag bizonyítják, hogy a kapitalizmus olyan társadalom, amelynek nincs jövője.“ És a jelenkor e vitathatatlan ténye, a lakosság legszélesebb rétegei számára egyre nyilvánvalóbbá válik. A kapitalizmus, amely a gazdasági válságok, a szociális, konfliktusok és a politikai megrázkódtatások folyamata során a jövővel szemben bizalmatlanságot kelt a néptömegekben, egyúttal bebizonyítja saját ingatagságát, labilitását, azt, hogy mint társadalmi rendszernek, történelmileg megpecsételődött a sorsa, ezáltal pedig a másik, szocialista út követőinek számát gyarapítja. EDVARD ARAB-OGLI (APN) Fiatalok, a jövő szakemberei (Gyökeres György felvétele) KÉRDŐJELEK A NYUGATI JÖVŐKUTATÁSBAN
