Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-14 / 20. szám
» fr TUDOMÁNY TECHNIKA ÖSSZKOMFORT AZ ŰRBEN Amikor tizenhét évvel ezelőtt elkezdődött a világűr meghódítása, nehéz dolguk volt még az űrhajósoknak. Hiányoztak az alapvető tapasztalatok, s az űrhajók súlyában minden kilogrammal rendkívül megfontoltan kellett gazdálkodni. Ilyen feltételek között szó sem lehetett bármiféle kényelemről. Az első űrhajósok szűk térségben helyezkedtek el, mozgási lehetőségeik korlátozottak voltak. Nehézkes szkafanderekben tartózkodtak, tubusokból táplálkoztak, s mosakodás helyett csak nedves ruhával törülgették magukat. Anyagcseréjük termékeit a szkafanderhez erősített tömlőkben gyűjtötték össze. Az űrtechnika azonban gyors ütemben tökéletesedett, nagyobb lett a kabin belső térsége Is, s a nagyobb teljesítményű rakéták egyre több hasznos terhet tudtak keringési pályára juttatni. A rádióösszeköttetés is megjavult a Földdel, elkezdődött az ürtelevíziő korszaka. Az a tény, hogy az űrhajósok később legalább kettesével repültek, elviselhetőbbé tette számukra a szokatlan feltételeket. Mindez a növekvő kényelemben is megnyilvánult. Az űrhajósok életfeltételei fokozatosan közelebb ke- .rültek a földi élet feltételeihez. Először az „ablakok“, s ezzel a kitekintés, a szemlélődés feltételei javultak. A megnövekedett térség lehetővé tette az űrhajósoknak, hogy legalább felálljanak, esetleg helyet is cseréljenek. A vizeletet és a székletet tartalmazó cserélhető tömlőket már kívülről lehetett a szkafanderhez erősíteni. Az áramellátás javuló feltételei az űrtáplálkozás területén is javulást eredményeztek. A Földdel megvalósított gyakori rádióösszeköttetést már nemcsak kölcsönös „szolgálati jelentésekre“ használták, hanem az űrhajósok szórakoztatására is. Rádió útján legközelebbi hozzátartozóikkal is beszélgethettek, sőt még sakkoztak is. Mindez azonban távolról sem jelentette a kényelemmel, a táplálkozással es a személyi higiéniával szemben támasztott követelmények megfelelő szintű kielégítését; ezen a téren csak az űrállomások megjelenése hozott minőségi változást. Itt már elegendő szabad térség állt az űrhajósok rendelkezésére, ami a csatlakozó űrhajók térségével is bővül. A Szal- jut—6 űrállomáshoz, amelyen a közelmúltban érdekes kísérleteket végeztek — s bizonyára még továbbiakra is sor kerül —, egyszerre két Szojuz űrhajó is csatlakozott. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az űrhajósok több „helyiségből“ álló lakótérséget használhattak. Mindez természetesen a fokozott kényelemben is megmutatkozott. Ami például a táplálkozást illeti, a korábbi három helyett már hat „menüt“ fogyaszthattak. A hét folyamán tehát minden nap más lehetett az étlap. A súlytalan állapot azonban nem teszi lehetővé, hogy étkezéshez tányért használjanak. Az űrhajósok ezért tubusból nyomják szájukba az ételt, esetleg celofáncsomagból szedik ki az előkészített porciókat. A falatokra porciózott kenyeret szintén így fogyasztják. Az űrállomáson már „takaréktűzhelyt is használnak, ez egy infravörös sugarakkal fűtött, elkülönített, körülzárt térség. Itt kedvük szerint bármit megmelegíthetnek. A Szaljut— 6 lakóinak étlapján tehát már húsleves, sült csirke és rostélyos is szerepelt. Érdemes megemlíteni, hogy az űrrepülés alatt a postával, az üzemanyag-készletekkel és a tudományos műszerekkel együtt élelmiszereket tartalmazó konzervdobozokat is lehet az űrállomásra juttatni. Az űrhajózás történetében először került sor ilyen küldemény átvételére, amikor a Progressz—1 teherszállító űrhajó 1978. január 22-én a Saljut—Szojuz komplexumhoz csatlakozott. Az élelmiszerek részben főtt, részben víztelenített ételek. A zöldségféléket —23 C°-ra hűtve nyers állapotban tárolják az űrállomáson. A száraz élelmiszereket zsákokban tartják. A korszerű Szaljut űrállomáson tehát már elég gazdag a konyhaberendezés. Az űrétkezdét lényegében egy olyan asztal képezi, amelyben melegítő berendezés működik. Különleges csapok is vannak rajta, amelyekből hideg vagy meleg vizet lehet engedni a szárított élelmiszerekre. Az űrhajósok tehát kedvük szerint készíthetnek forró kávét, vagy akár jeges limonádét. Az űrhajósoknak azonban ügyelniük kell arra, hogy étkezés közben morzsák és víz- cseppek ne kerüljenek a levegőbe. A kabin térségébe kerülő hulladékok ugyanis lebegnek, s nem könnyű dolog azokat összeszedni. Régebben komoly problémáik voltak a morzsákkal: a levegőbe kerülő apró részecskék köhögésre ingerelték őket. Még kellemetlenebbek voltak a vízcseppek, amelyek hajlamosak egyre apróbb részecskékre széthullani. Ezért az űrhajósok teliesen zárt edényekből vagy „szalmaszálon“ át szívják az italokat, vagy pedig egy speciális szájbetéten át nyomják a szájukba. A Szaljut űrhajósai naponta négyszer étkeztek. Munkafeladataikkal összhangban körülbelül napi 3000 kilokalóriát vettek fel, ebben mintegy 100 g fehérjét, 130 g zsírt és 330 g szénhidrátot számolhatnánk össze. A napi élelmiszeradag emellett elegendő nátriumot, káliumot, mészt és foszfort is tartalmaz. A vitaminokat és az élelmiszerekből hiányzó fontos savakat az űrhajósok tablettákban fogyasztják. Az űrhajósok a Szaljut fedélzetén naponta legalább 1,7 liter vizet fogyasztanak. Ez a mennyiség teljesen összhangban van a szervezet vízveszteségével a súlytalanság állapotában. Az űrhajósok olyankor is fogyasztanak vizet, ha éppenséggel nem éreznek szomjúságot. A fedélzeti víz olyan .anyagokat tartalmaz, amelyek sokáig megőrzik a tisztaságát. A fedélzeti vizet ezért tréfásan Szaljut-sződának is nevezik. Vizet természetesen mosáshoz és mosakodáshoz is használnak. A Szaljut űrállomáson zuhanyozőfülke is van, melynek berendezése apró vízcsep- peket fecskendez a bőr felületére. A víz azonban nem csurog végig az űrhajós testén, és az űrhajósok nem is törülköznek hagyományos értelemben, hanem egy speciális elszívókészüléket használnak. Az űrállomáson egyébként mindent elszívnak, ami a kabin térségébe kerülhetne. A borotvakészüléket is egy kis porszívóval kombinálták, amely megakadályozza, hogy az apró szőrszálak a levegőbe kerüljenek. Egészen különleges fejezetet képez a kozmikus „árnyékszék“. Mint már említettük, korábban szkafanderhez erősített, lecserélhető tömlőket használtak az űrhajósok. Ezeket használat után számozták, s egy részüket visszaszállították a Földre az űrhajósok anyagcseréjére vonatkozó tudományos kutatások céljjából. Az űrállomáson azonban már űrvécé is létezik. Az amerikai Skylab űrállomás illemhelye már sokban hasonlított a hasonló rendeltetésű földi helyiségekhez. A hermetikusan elzárt fülkébe ajtón lehetett belépni. Csupán az itt a különbség, hogy nem a megszokott helyén van a kagyló, hanem jóval feljebb, a helyiség oldalfalán található. A belépő űrhajós csinál itt egy „balra át“-ot, a súlytalanság állapotában egész testével derékszögben „kileng“, aztán odaszívatja magát a kagylóhoz. A Szaljut űrállomáson már ezt az elmés berendezést is továbbfejlesztették, minden kényelemmel ellátták a szükségletek súlytalan állapotban történő intézéséhez. A vizelet és a széklet külön utakon távozik el, s végül a többi hulladékkal, az üres tubusokkal, dobozokkal és a szennyvízzel együtt egy gyűjtőtartályba jut. A felhalmozódott hulladékot dob alakú konténerekben időnként kidobják az űrbe. A kidobott konténerek egy ideig hűen követik az űrállomást, később azonban a Föld felé süllyednek és a sűrű légtömegekbe jutva megsemmisülnek. A kényelem további fontos tartozéka az öltözék. A Szaljut űrállomás legénysége a célnak megfelelően többféle öltözéket használt. A nagy szkafandereket induláskor és visszatéréskor használják. Különben köny- nyű ruhát hordanak, ha viszont „űrkirándulásra mennek, akkor az űrszkafandert öltik magukra. Erre a Szaljut—6 űrállomáson is sor került, amikor Grecsko fedélzeti mérnök kívülről viszgálta meg az űrállomás csatlakozóberendezését. A további speciális öltözékek a testgyakorlás céljaira, a vérkeringés szabályozására szolgálnak. Az űrhajósok tehát tevékenységi programjuk szerint naponta többször is átöltöznek. A fedélzeti összkomforthoz tartozik még a rádió- és a tévéösszeköttetés a Földdel. Az űrhajósok napi 8 órás alvását arra az időre ütemezték be, amikor a Szovjetunió területe nincs közvetlen vevőtávolságban. Az űrhajósok emellett azt is tudják, hogy szükség esetén néhány órán belül látogatók érkezhetnek a Földről, esetleg olyan küldeményt is kaphatnak, amire sürgősen szükségük van. A Föld közelségének ez a megnyugtató tudata óihási jelentőségű, amit különösen az űrpszichológusok értékelnek nagyra. Hiszen közeledik már az idő, amikor nemcsak kiképzett űrhajósok repülnek majd az űrbe, hanem különböző specialisták is, akik annak tudatában végezhetik majd hasznos munkájukat, hogy az űrben való tartózkodás nem is olyan rendkívüli dolog. A Szaljut fedélzetén folytatott kísérletek ehhez készítik elő az utat. Jlftl MRÁZEK llllllllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!lllllllllllllllll||||||||||||||||||||||||||||||||||||il!llllllllllllllllllllllll A műholdak élettartama I. RÉSZ Egyetlen műszaki termékről sem mondhatjuk el, hogy örökéletű. A műholdak csillagászati jellegéből azonban arra következtethetnénk, hogy ezek megfelelő pályán több százezer, esetleg több millió évig is keringhetnének, hiszen kor- rodálásuk minimális mértékű. A valóságban azonban más a helyzet. Egyelőre nincs is értelme ilyen „örökéletű“ műholdakat szerkeszteni, hiszen néhány hónap alatt választ adnak a rendeltetésükből eredő tudományos kérdésekre. A Föld műholdjainak keringési élettartama elsősorban a perigeum magasságával függ össze. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a közegellenállás miatt az apogeum és a perigeum magassága állandóan csökken, miközben ez a folyamat gyorsabb az apogeum esetében. Mihelyt a műhold keringési pályája megközelíti a Földhöz való 90—100 km távolságot, az atmoszféra sűrűbb rétegeibe kerül, s itt a gyors aerodinamikai felhevülés a műhold megsemmisülését eredményezi. Meteoritként áttüzesedik, általában több darabra hull szét, s végül vagy teljesen szertefoszlik, vagy pedig maradványai a Föld felszínére, a legnagyobb valószínűséggel valamelyik óceánba hullanak. A nagyobb testek, például az űrállomások vagy a hordozórakéták utolsó fokozatai bizonyos gondokat is okozhatnak, hiszen fennáll annak a veszélye, hogy esetleg lakott területre hullnak vissza. Körülbelül tíz év múlva esedékes például a Skylab amerikai űrállomás lehullása, s a szakemberek már ma is azon töprengenek, hogy miként előzzék meg az esetleges nem kívánt becsapódást. Többek között az is számításba jöhet, hogy idejében felrobbantják, s így a nagy test darabokra hullva már nem jelenthet veszélyt. Milyen tehát a műholdak csillagászati élettartama? A körülbelül 200 km magasságban keringő műholdak néhány hét, esetleg néhány hónap elteltével semmisülnek meg. Ezzel Szemben a kétszer, háromszor magasabban keringő műholdak élettartama több évre terjed ki. A szovjet Meteor meteorológiai műholdak körülbelül ötszáz évig keringenek a Föld körül, s az egyenlítő fölött a Földdel azonos ütemben keringő „függesztett“, vagyis geostacionárius műholdak élettartama, amelyek hatszor magasabb pályán keringenek, mint amennyi a Föld sugara, gyakorlatilag már örökösnek mondható. Az is érdekes jelenség, hogy a magasabban keringő műholdak elliptikus pályája már nem elég stabil. Itt ugyanis fokozottabb mértékben érvényesül a Hold, sőt a Nap vonzereje is, aminek következtében eltérésekre kerül sor a keringési pályában. Még az is bekövetkezhet, hogy az új pályán haladó test visszahull a Földre, vagy pedig a Föld gravitációs térségét elhagyva a Hold vagy a Nap gravitációs térségébe kerül. Mindez fokozottabb mértékben érvényes a Hold körül keringő műholdakra. Ezeket a műholdakat ezért el kell látni a pálya korrigálására szolgáló segédmotorokkal is. E segédmotorok nélkül a Hold műholdjai túl gyorsan befejeznék pályafutásukat. A műholdakat tehát általában véve két veszély fenyegeti. Alacsonyabb szinten keringve gyorsabban a sűrűbb levegőrétegekbe kerülhetnek, ami szükségszerűen a pusztulásukhoz vezet, a Földtől nagyobb távolságokban viszont fokozottabb mértékben ki vannak téve a közeli égitestek vonzerejének, ami pályájuk deformálódását okozza. Ennek megfelelően két megoldás válik lehetségessé: a műholdak programjának tervezői alacsonyabb keringési pálya mellett rö- videbb időtartammal számolnak, vagy pedig a műszaki megoldást választják, melynek értelmében segédrakétákkal állandósítják a magasabban és hosszabb ideig keringő műholdak pályáját. Erről a megoldásról a következő cikkünkben részletesebben is beszámolunk. (of) (Folytatjuk) ÚJ szú Ol dfich Pelőák csehszlovák űrhajósjelölt gyakorlatozás közben a Szaljut-6 űrállomás kabinjában
