Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-14 / 20. szám
ÚJ szú 0 ja ' -* Az idei moszkvai színházi szezon egyik nagy feltűnést keltő előadása Igna- tyi] Dvoreckij Tornác az erdőben című színműve, a Malaja Bronnaja utcai Drámai Színház előadásában. Az előadás rendezője a világhírű AnatoliJ Ef- rosz. Felvételünkön a női főszereplő, Olga Jakovleva látható A SZÍNHÁZ ES A TUDOMÁNYOS-TECHNIKAI FORRADALOM (Részlet egy hosszabb tanulmányból) A néző belép a színházba és ott sajátos atmoszféra veszi körül, amelyet akár a várakozás légkörének nevezhetnénk. Várja a felfedezést. És ha hiányzik a felfedezés érzete, akkor a lélektan törvényei szerint erőt vesz a nézőtéren az a levertség, amelynek neve — unalom. „A néző mindent megért, ha szüksége van arra, amit mutatnak neki“ — mondta Vahtangov. És mi kell a 70-es évek nézőjének? Hogyan, milyen eszközökkel felelhet a színház az őt foglalkoztató kérdésekre? És milyen helyet foglal el a színházművészet a modern ember életében? Több mint száz éve Herzen hangsúlyozta, hogy a színháznak fontos társadalmi szerepe van „az élet kérdéseinek megoldásában“. Abban az időben valóban a színház volt szinte az egyetlen szónoki emelvény, illetve szószék, ahonnan a haladó társadalmi gondolat eljuthatott a kortársakhoz. Nem véletlen, hogy mind Belin- szkij, mind pedig Gogol őszintén rajongott a színházért. A mai néző az elektromos számítógéptől a tervezőiroda rajzasztalától, a programozott vezetésű munkapadtól megy a színházba. Megváltozott a munka jellege, megváltoztak az életmód jellemző vonásai is. A színház és a néző között közvetítő tényezők ma oly hatalmasak, hatásuk annyira érezhető, hogy a színháznak feltétlenül számításba kell vennie mindezeket a hatásokat, mind pedig azokat a változásokat, amelyek a néző érzékelésének jellegében bekövetkeztek. Általánosan ismert Marxnak az a tétele, hogy „a műtárgy ... műértő és a szépség élvezésére képes közönséget hoz létre.“ A színházművészetre alkalmazva ez a tétel különös jelentőséget nyer. Különbözőképpen lehet értékelni az előadás látogatottságát, mint az előadás ismérvét. Néha még el is lehet hessegetni ezt a problémát. De a színház létezése óta a néző problémája egyenlő a színpad problémájával és a „látogatottság tényezője“, az igazi, tevékeny közösségi szellem régen és ma is elengedhetetlen feltétele a színház létezésének. S ha ez így van, akkor a kifejezőeszközök megválogatása során rendkívül nagy figyelmet kell fordítani a nézőben. a néző lelkében és esztétikai tapasztalatának paramétereiben végbement változásokra. Ezt a kapcsolatot nem mindig ismerik fel. De ne felejtsük el, hogy a megváltozott felfogás hatására a színház félretette a „nagy“ gesztust, a „túlzott“ arcjátékot, a „színpadias“ hangot stb. És tették ezt a film hatására. A televízió bizonyos fokig megváltoztatta a jelenléti effektust. A mai színházlátogatót már alig hatja át az első felfedezés érzése. Milyen meggyőződésnek kell tehát áthatnia a színházat, hogy megfeleljen a néző jogos követelményeinek, megadja neki azt, amire más művészetek nem képesek? A színház létének új feltételei új módszereket hoznak létre, más kifejező-ábrázoló eszközöket, más mérvű professzionalizmust, más technológiát. E változások miatt a színházi formák fejlődési irányai további kutatást igényelnek, a színházépület terének teljesebb kihasználását, a színpad és a nézőtér kölcsönhatását elősegítő új formák alkalmazását. A néző és a színpad kölcsönhatásának bonyolulttá válása, a színház megismeréssel kapcsolatos szerepének a változása, sajátos helye a többi színjátszással kapcsolatos művészeti ág között tudományos kutatást igényel. Nyilvánvalóan felmerül a színház-laboratórium szükségessége, amelyben a modern kísérletezés színvonalán kutatnák a néző értékelését, az alkotó folyamatot, az „élő“ színház, „élő“ tapasztalatait. A néző esztétikai kultúrájának fejlődése, az önálló művészi tevékenység meny- nyiségi és minőségi növekedése, végül a színpaddal felszerelt gyári kultúrházak léte lehetőséget nyújt arra, hogy újraértékeljük a kétirányú kapcsolatok néhány aspektusát. Reális lehetőség nyílik arra, hogy ezeken a pódiumokon megvalósítsák a darab színre vitelének teljes alkotói folyamatát, a nyers próbától a bemutatóig. Azt mondhatják erre, hogy ez nem új dolog, hiszen régi és bevált hagyomány a szovjet színházban, hogy a társulat egy része másutt tart előadást. Mindez feltétlenül igaz. De az sem vitatható, hogy ezek az előadások lényegében a helyhez kötött előadások csökkent értékű változata. Pedig az üzemi színpad a színház teljes értékű leányvállalata lehetne, a munkásnéző pedig az alkotó folyamat közvetlen részvevője. Az ilyen hivatásos-alkotói kapcsolat minőségileg új alapot nyújt a kölcsönös megbecsülésre, az alkotói lehetőségnek megnyilatkozására, a kölcsönös gazdagításra. A művészet iránti szeretet felébredése bonyolult folyamat. Ismeretes, hogy a kultúra növekedése önmagában még nem biztosítja a művészi szükségletek, a néző aktivitása és a művészi igény magas színvonalát. A rendező, de mindenekelőtt a színész gyakran szemben találja magát olyan jelenséggel, amelyet egyszerű érzékelésnek lehetne nevezni. Ez azzal magyarázható, hogy az esztétikai szükségletek nem egyértelműek és éppúgy kifejeződnek szigorú követelmények formájában, mint valamiféle vonzalom alakjában. Továbbá a művészi érzékelésre feltétlenül hatnak a sport különböző látványos ágai, például a műkorcsolyázás, a művészi torna, a sportversenyek, a tornaünnepélyek, amelyeknek a fajsúlya összehasonlíthatatlanul megnőtt. A könnyű szórakozást igénylő közönség kívánságának megfelelő színházat hoz létre. Az „egyszerű“ érzékelés ún. értelmi sorompót állíthat a néző és a színpad közé, amikor ugyanazt a fogalmat, ugyanazt a színpadi valóságot a néző és az alkotó különbözőképpen értelmezi. Bármilyen elszomorítóak is legyenek ezek a jelenségek, sajnos léteznek, és itt az ideje, hogy megmagyarázzuk őket. Valószínű, hogy ennek a jelenségnek az egyik oka az, hogy nem erős hivatástudattal és alapvető művészi igényességgel állítják össze a repertoárt. A szovjet színház tapasztalata arról tanúskodik, hogy a néző tudatában, érzelmi életében a művészet ténye akkor válik a művészi, erkölcsi, társadalmi újdonság jelentős tényezőjévé, ha a színpadi körülmények megegyeznek az egyén társadalmi életének körülményeivel. Ekkor a művészi felfedezés a néző esztétikai tapasztalatának része lesz. A színházban látott helyzetekben a néző felismeri a saját felhalmozódott tapasztalatát és életkörülményeit. A nézőre irányuló művészet az élet egy részletét nyújtja neki értékelés, vélekedés, tapasztalat, élmény formájában. A színházművészet a nézőhöz az általa ismert és hozzá közelálló gondolatok, tények és események révén kerül közel. A tudományos-műszaki forradalom erős hatást gyakorol a színházra és létének sok jellemző adatát megváltoztatja. A fejlett szocializmus korszaka meghatározza e változások alakulásának fő útját, a legfontosabb eljárások jellegét, amelyeket a jövő színháza építésében figyelembe kell venni. Az együttműködés útján a színház meghatározza saját funkcióit, sajátos lehetőségeit. A színházművészet osztozik a művészet valamennyi ágának sorsában, és nemcsak a sorsában, hanem a feladatokban is, amelyeket a kor szükségletei írnak elő. A színház olyan eszköz, amely érzelmiesztétikai közösséget igényel és egységes lélegzetvételű nézőtérre szervezi az embereket. A kommunizmus építésének feltételei között, a szovjet ember lelkivilága átalakulásának folyamatában tudományosan számolni kell az eszmei-érzelmi ráhatásnak ezzel a tényezőjével, mint eszközzel a harcban, amely fennkölt hazafias és erkölcsi eszmékért, a harmonikus teljességben kiváló emberért folyik. Molnár SZÍNHÁZI holmi KI SÍRJON? Kinek kell sírnia, kinek a könnye értékesebb? Melyik arcon végigperdülő könnycsepp jelzi a színházi műalkotás sikerét? A színészé vagy a nézőé? Sírásügyben nézőpárti vagyok. A néző sírjon, né a színész. Ha a színész sír, az azt jelenti, hogy meghatódott önmagától, sajnálja azt a kedves kicsi figurát, akit alakít; részvéttel van iránta; jelzi azt, menynyire érzékeny szíve van: képes gyengédséget érezni idegen emberek sorsa és sorsfordulatai iránt. Az önelégült és öntetszelgő színész sfr. Színpadon sírni: dilettantizmus. Műkedvelés a szónak nemcsak elmarasztaló értelmében. Kedveli az érzést, élvezi a sírást a színész ilyenkor. De összetéveszti a színjátszást a színészkedéssel. Hibátlanul érez, holott feladata csak annyi, hogy esztétikusán felkeltse az érzés hatását. Ne sírjon a színész, mert nem érteni tisztán a szöveget, mert a lepergő könnyek csíkot mosnak festett arcára, mert hangja a későbbi jelenetekben is lepe- dékes lesz, mert kivörösödik a szemhéja. Sírjon a néző. Hát a moziban? Ott sírhat a színész. Arra ott van a sminkes, aki becsöpögte- ti a glicerint, hogy a felvétel alkalmas pillanatában’ alácsurogjon, és a lepergő könnyek illúzióját keltse. Sírhat azonban a színész a felvevőgép előtt saját könnyet is. A színészi sírás ugyanis egyáltalán nem olyan nehéz színpadon, mint ahogy ábrándos és ájtatás nézők sejteni vélik, vagy ahogy ábrándos színészek mutogatják. REJTÉLY Mitől van az, hogy szempillantás alatt biztosra tudjuk: a színész köhög vagy az általa ábrázolt alak? Hát azt honnan tudjuk olyan tévedhetetlenül, hogy amikor a színész kipillant a színpadról, az ügyeletes tűzoltót látja a színfalak mögött vagy a közeledő hintót a felporzó úton, a nézők között ismerősét keresi tekintetével vagy a tenger hullámain a megszabadító hajót? Mitől van az, hogy ha levert a színész az asztalról egy poharat, pontosan tudjuk, megrendezett vagy véletlen volt a mozdulat? A budapesti Nemzeti Színház egyik legutóbbi sikere Sütő András Káin és Ábel című drámájának előadása. Felvételünkön Cserhalmi Györgyöt, Ronyec Máriát, Moór Mariannt és Szilágyi Tibort láthatjuk
