Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-14 / 20. szám
TUDATOSAN ES SZERETETTEL Első, közvetlen találkozásom a süketnémákkal négy évvel ezelőtt történt. Kassáról (Kosice) utaztam a főváros felé gyorsvonattal. Egy fülkébe kerültem két húszegynéhány éves lánnyal, akik ügyes jelekkel, kézmozdulatokkal adták egymás tudtára gondolataikat. Csak később, amikor írás formájában „beszélgetni“ kezdtem velük, tudtam meg, hogy mindketten süketnémaként születtek, s csak idővel, iskolában tanultak meg úgy-ahogy beszélni. Már leszálláshoz készülődtek a lányok, amikor megkérdeztem tőlük, hogy melyik szót szerették volna legelőször, legszebben, legérthetőbben kimondani? Egyöntetű volt a válasz: „Édesanyám!“ Meghatóan szép, kellemes hangon cseng a fülemben most ez a szó, miközben Losoncon (Luőenec) a süketnémák gyógypedagógiai intézete felé baktatok. Az egyedüli ilyen magyar tanítási nyelvű iskola ez az országban. 1. Nagy Tiborné tanítónő beszédóráján ülök. Az ötödik osztályos gyermekek gyorsan megszokják az idegen jelenlétét, nem zavartatják magukat. Figyelem a gyerekek szemét, arcizmaik rándulását, vékony ujjaik mozdulatát. A hangosan beszélő, jeleket mutogatva magyarázó tanítónőt, aki nagyon ügyel arra, hogy szájának mozdulataiból is minél többet „elolvashassanak“ a gyerekek. Kimerítő volt ez a negyvenöt perc számomra is, de főleg az előadó számára. A csengetés után fáradtan ül le mellém. — Évekkel ezelőtt volt egy cigánytanítványom — kezdi halkan az emlékezést a tanítónő. — Okos, erős akaratú gyerek. Szépen megtanult írni, kicsit már beszélt is. Egyik alkalommal, amikor szünidőről jött vissza, a szüleitől mellém settenkedett, átölelte a nyakamat, magához húzott és suttogva, könyörögve ezt mondta: „Apukám nem tud sem írni, sem olvasni. Ugye, a tanító néni megtanítja őt!?“ Pedig az apa nem volt süketnéma. Beszél, hall. Csak hát nem járt iskolába, nem törődött a tanulással — mesélte egyszer, amikor eljött megnézni a fiát... Ez volt nekem az első és azóta is a legmaradandóbb sikerélményem. Mert higgye el, ezbn a pályán csak nagyon nehéz, fárad: ságos munka árán lehet eredményeket fölmutatni. Mi már azt is haladásnak könyveljük el, ha a gyermek Nagy Tiborné beszédórán az előkészítő osztályban megtanulja bekötni a cipőjét, rendesen elrakja a füzeteit a padba, a szekrénybe. ötéves korban kerülnek ide a fiúk, lányok. Először az előkészítő osztályba járnak. Itt, mint az óvodában, csupán játékos formában szoktatjuk őket a napi foglalkozásokhoz. A legtöbbjük úgy került ide, hogy teljes mértékben süket és nem tud kimondani egyetlen értelmes szót sem. Vannak néhányan, akik nagyothallanak és egy kicsit beszélnek is. Negyvenkilenc tanulónk közül, sajnos, ők alkotják a kisebbséget. Tudja, én kezdő pedagógusként három évet tanítottam alapiskolában, Síden. Szinte egy csapásra csöppentem bele ebbe a környezetbe. Nemcsak a mindennapi tényt — a süketnéma gyerekek látványát — kellett megszoknom, hanem az ő „nyelvüket“, pontosabban fogalmazva, jelrendszerüket is meg kellett tanulnom. Gyorsan, szinte egyik napról a másikra, hogy a gyerekekkel már az első találkozások alkalmával érintkezni tudjak, elfogadjanak társként, partnerként a munkában. A 13—15 éves felsőbb osztályos lányok segítettek a „nyelvtanulásban“. Esténként — mivel mint nevelő kerültem ide — beültem a szobájukba, kezdtük a mutogatást, hogy mit jelent ez és ez a kézmozdulat, a társalgást, egészen kezdetleges formában. Így a napok során megtanultam megértetni magamat velük, megtanultam megérteni őket, s közben egy-egy sors, élet rajzolódott ki előttem. Bizalmasak voltak velem szemben a lányok, elmondták szemléletüket a világról, érzéseiket, gondolataikat a körülöttük élőkről, a történtekről. Megrázóak, de megnyugtatóak is voltak ezek a be- beszélgetések. Örömmel vettem ki mozdulataikból, hogy legtöbbjük nem érzi magát kivetettnek, nem panaszkodtak azért, mert nem hallanak, és csak hiányosan tudnak beszélni. Derűlátóak voltak és nagyon szorgalmasak. Még ma is — amikor már hatodik éve vagyok tanítónő — erőt ad a következő napi munkához az, hogy látom bennük az akaraterőt, azt a fantasztikus és szinte fanatikus szívósságot, amivel képesek minden nehézséget leküzdeni. Ez biztat, ez ösztönöz, hogy nekem — valakinek! — melléjük kell állni. Nem sajnálkozva, szánakozva, hanem tudatosan, szeretettel irányítanom kell őket a tanulásban. Tanulás, tanítás ... Szinte minden gyermeknél más módszert kell alkalmazni. Ami azonban minden esetben fontos tényezőt kell hogy játsszon, az a szemléltető oktatás, a gyakorlati példák alkalmazása. Itt mindent viszonyítani kell valamihez. Valamihez, amit ők már átélhettek, láthattak, tapasztalhattak. Hogy az érzelem- és tudatviláguk összekapcsolódjon azzal, amit én magyarázok, előadok. Minden esetben gyakorlati példát is fel kell hozni, ami könnyen megrögződik agyukban, emlékezetük- ban. Hogy a tegnap megtanultakra holnap építhessek. Nekem is van egy fiam, szép, egészséges gyerek. Amikor ide kerültem, akkor voltam terhes. A férjem asztalos. A kezdetben, amikor látta a nehéz, teljes embert igénylő munkát, azt mondta, keressek más munkahelyet. De én nem tágítottam. Közben ő is sokszor eljött ide, nagyon megkedvelte a gyermekeket, beszélget velük és most már nagyon megért, segít, támogat. S higgye el, csak ilyen kiegyensúlyozott családi légkör, jő kollektív szellem tudatában lehet minden nap újrakezdeni. 2. Dél van. Néhány osztályban már vége a tanításnak. Tizenkettőkor érkeznek meg a nevelőnők, akik átveszik a gyerekeket a tanítónőktől, délutánonként foglalkoznak velük. Szűcs Éva az első között érkezik. Éva a nevelőnő munkakörön kívül pionírvezető is az iskolában. —• Itt érettségiztem a szomszédban, a pedagógiai középiskolában — mondja. — Már iskolásként is jártam ide gyakorlatra. Akkor tetszett meg ez a munka. Igaz, előbb két évet Síden tanítottam elemistákat, csak utána kerültem ide. Örömmel mondhatom el, hogy az évek során sikerült alaposan megismernem a tanulókat. Nemcsak a közvetlen nevelői munka közben vagyok velük kapcsolatban, de a pionírvezetői tevékenységem is naponta összeköt bennünket. Meg kell hagyni, hogy ezek a gyerekek is ugyanolyan fogékonyak mindenfajta tevékenység iránt, mint a többiek. Szívesen bekapcsolódnak különféle társadalmi munkába, örömmel mennek a kertbe ásni, veteményezni, imádják a sportot, s a lányok kimondottan kedvelik a kézimunkázást, nagyon kifinomult a kézügyességük. Szépen varrnak, hímeznek. Legtöbbjükből varrónő lesz. De ügyesen rajzolnak is. Amikor visszatérnek egy-egy otthoni látogatásról, szünidőről, örömmel újságolják, hogy ezt vagy azt megvarrták, hímeztek a szüleiknek, főztek, takarítottak, mostak. Szívesen dolgoznak, leköti őket a munka. Szinte mindegyikük elvégez valamilyen iparita- nuló-iskolát és jó szakember válik * Az emberiség a legrégibb időktől kezdve egészséges utódok felnevelésére törekedett. Köztudomású, bogy már a spártaiaknak is ez volt a céljuk. A Pe- loponészosz-félsziget legmagasabb hegységének, a Tajgetosznak a csúcsáról vetették a mélybe a testi hibáik miatt korcsnak tartott csecsemőket, hogy kizárólag jó katonákat adjanak hazájuknak. Míg azonban régente nem tudták megakadályozni, hogy a gyermekek testi vagy szellemi hibával jöjjenek a világra, a múlt század közepe óta az intenzívebb kutatásokkal szerzett tapasztalatok és az örökléstani elméletek fokozatosan bizonyos eredményekhez vezettek. Családi hagy aték A tudomány a gyakorlatban Az orvostudományi örökléstan aránylag új tudományág. Először Re- hor Mendel brnói szerzetes foglalkozott érdemlegesen a genetikával. 1863- ban megjelent művében Kiaeuetei .ett arra, hogy a szülők örökletes tulajdonságainak az utódaikban való megjelenését egyszerű számszerű összefüggésekkel jellemezze. Azóta Mendel- nek számos követője akadt a világban, elsősorban Angliában. Az emberiség nemesítésére irányuló, továbbfejlesztett elméletek azonban a szükséges ismeretek és lehetőségek hiányában még sokáig kezdetlegesek maradtak. A fejlődést ezen a téren a második világháborúban a fasiszták is hátráltatták: visszaélve a kezdetleges ismeretekkel, a genetikát politikai célokra, az „alacsonyabb rendű fajok“ üldözésére és kizsákmányolására használták fel. A háború utáni lelkesedésnek és ezzel az orvostudomány gyors ütemű fejlődéséne.'- volt köszönhető az ötvenes években a genetikai kódok feltalálása, majd 1957—59 körül — a kromoszómákban észlelt eltérések alapján — a bizonyos örökletes betegségekre való következtetések. Tulaj- donaeppen ettől az időtől kezdődik a korszerű örökléstani elmélet megvalósítása a gyakorlatban. Az ezen a téren/elért eredményekről és problémákról dr. Jan Kapras kandidátus, a Károly Egyetem Általános Orvostudományi Karának tanársegéde, a közép-csehországi kerület egészségügyi központja örökléstani osztályvezetőjének a helyettese tájékoztatott. Elmondotta, hogy ma már hatezernél Is több örökletes betegség ismeretes. A genetika célja az örökletes betegségek kiküszöbölése. Az ezzel kapcsolatos kutatások sikerének legfőbb feltétele a felnőttek szervezetében végbemenő kóros folyamatok, hajlamok megszüntetése, illetve az utódoknak való átadásuk megakadályozása. Mik a kromoszómák? Tapasztalatból tudjuk, hogy a szülök minden tekintetben gondoskodnak gyermekeikről. Szeretettel veszik körül, eltartják, nevelik őket és örökletes tulajdonságaikat is továbbadják. Az utódokban tehát a szülők, illetve az elődök testi és szellemi tulajdonságai egyesülnek, és ez a tény a- örökletes hajlam gyermekek külsején csakúgy, mint a természetén is gyakran észlelhető. Az örökletes tulajdonságokról szólva dr. Kapras a kromoszómákra, a sejtmagban osztódáskor fénymikroszkő- pusan megfigyelhető az örökletes tájékoztatásokat hordozó pálcikákra utal. — Minden egészséges ember sejtjei 46 páros kromoszómát tartalmaznak. Ezekből a gyermek 23 párat az anyjától, 23 párat pedig az apjától vesz át — mondja. Előfordul azonban, hogy némely gyermek — az újszülöttek 1 százaléka — szüleitől több, vagy kevesebb, esetleg a szokásostól eltérő kromoszómákat örököl. Az eltérések következményei többnyire a nemi vagy szellemi fejlődést gátló zavarokban mutatkoznak meg. Ha a családban egy ilyen gyermek születik, a szülők rendszerint nem akarnak több utódot. Az orvosok azonban a kromoszómákat megvizsgálva ma már megállapíthatják, kockázattal jár-e a további gyermek megszületése. A biokémiai vizsgálatok során ugyanis a betegség okára és arra is rávilágítanak, hogy örökletes kór, vagy külső befolyások idézték-e azt elő. A tanársegéd az érthetőség kedvéért a genetikai tájékoztatásokat összerakható építőkockákhoz hasonlítja, amelyek közül kettő-kettő egymáshoz tartozik. Aszerint, hogy hogyan és milyen feltételek között fejlődik a magzat szervezete, választhatók ki a megfelelő építőkockák (genetikai tájékoztatások), amelyekből a szakemberek az egyes testrészek fejlődésére és működésére is következtetnek. Előfordul azonban, hogy az örökle tes tulajdonságok nem olyanok, hogy a gyermek szervezete a szokásos élet- körülmények között az egészséges emberéhez hasonlóan fejlődjön. Ebben az esetben vele született hibáról vagy öröklött betegségről beszélünk. Noha a hajlamok átadása elsősorban az ivarsejtek útján történik, megnyilvánulásuk számos más befolyástól, pl. az anya szervezetének a megtermékenyített petesejtre gyakorolt hatásától is függ. Ez főleg a^kor következik be, ha az anyát terhessége idején valamilyen fertőző betegség éri. Ilyenkor megtörténhet, hogy a magzat szervezete nem képes felhasználni a helyes genetikai tájékoztatásokat és az valamilyen hibával jön a világra. A szakembereket természetesen, mint minden betegségnél, a vele született hibák és az örökletes kórok esetében is elsősorban a rendellenesMRSUMMBä ■RBManmaMMmMHHKsm ÚJ SZÚ
