Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-23 / 17. szám
>_ l, én nem akartam gye 3t. Mi Lajossal csak a i kellemeset kerestük és ymásban. Természetesen Uíthatom, hogy ezzel ütöttünk. Felemlítettük tőséget is beszéd köz- gy figyelmet nem szen- íki. Tudtam, hogy La- ■car nősülni. Nekem ez tott. Jómagam sem lel- a férjhezmenésért. Per- an azért bíztam benne, ekövetkezne, hát össze- c. lényeg: teherbe estem, sak a második hónap vé- áltam. Akkor már nem es, hogy bekövetkezett legkevésbé akartunk, egesen cigarettára gyúj- tllóan a fejét csóválta, dta véleményét a házas- >1, hogy ő nem való férj- alapítási tervei egyálta- tek. S végül még hozzá- in örülne neki, ha el- joshoz, természetesen ő ltséget fedez. Ezt még eg kell gondolni, mondagyon fájtak a szavai, vártam, hogy örömében og. Mégis úgy gondol- többet jelentek neki. tm a csalódást, s hogy Újon, azt mondta: ígtartod, természetesen )k rá, de pillanatnyilag )m képzelni, hogy megirtsd meg. Lehet, hogy 3k a gondolathoz, de i kizártnak az ellenke- Nem szeretnék kény- alatt dönteni, i már valóban soknak tóval énvelem összehám, de szeretkezni azt jó vagyok neki. és idegesen a táskám m. Tekintetemet az ajun, mint aki észre sem valaki más is tartózko- ségben. Lajos megfog- 3t. Mélyen a szemembe lit csinálsz? Légy esze- dta enyhén parancsoló i is eszemen vagyok — ki vissza —, végre tu- izámodra én csak egy- •ingyó vagyok, semmi »ok arra jó, hogy lefe- 1, amikor akarod, aztán !get kell vállalni tet- tekülsz. Engem orvos- , hogy hozassam rendelrontottál! Sajnálom, is hittem neked és bíz- 1. Szégyellem magam, hogy ilyen rossz emberismerő vagyok. Hogy éppen nekem kellett ilyen jellemtelen alakba botlanom, mint amilyen te vagy! Kitéptem a karomat, a kezéből és elrohantam, ö utánam szaladt, a lépcső alján el is fogott, de én hidegen néztem rá. — Megértettelek végre — mondtam neki és elmentem. Aztán nem jött hozzám többé. Mint aki teljesen megfeledkezik a másikról. Persze nekem ez nagyon rosszul esett. Amúgy is túlságosan érzékennyé tett a terhesség. Olyanokon sértődtem meg, amiken máskor csupán mosolyogtam volna. Lehet, hogy ő abban bízott, hogy majd én jelentkezem, ha másért nem, hát a felajánlott pénzért. Dönteni nem tudtam. A gyerek maga, mint lény engem nem vonzott. De nem bírtam magam rászedni, hogy azt a kegyetlen megoldást válasz- szam, amit Lajos ajánlott fel. így a gyerek megmaradt és én gyűlöltem őt. Mindennap egyre jobban. A gyereket hibáztattam. Pedig magam is tudtam, hogy éppen ez a kis jövevény tehet a legkevésbé a történtekről. Kezdetben nagyon bíztam abban, hogy a szervezetem majd gyengének bizonyul, és nem tudom kihordani a magzatot. Ennek érdekében mindent megtettem. Nehezeket emeltem, órákig forró vízben ültem, de mindhiába. S csak amikor már semmi sem segített, kezdtem beletörődni az adott helyzetembe. Megbékéltem önmagámmal, az egyre inkább előre domborodó hasammal. S a mérhetetlen gyűlöletet, amit éreztem érthetetlen módon az első mozgások kezdték kinyomni szivemből. Óh, micsoda furcsa érzés is volt az! örültem valaminek, amiről nem is tudtam semmit sem. Csupán annyit, hogy az enyém, és hogy el van rejtve még előlem is. Szerettem a mozgásait érezni. Ilyenkor mindig megnyugodtam, hogy még él és jól van. Sőt, még beszélgettem is a kis gézengúzommal. De hiába mondtam neki, hogy, ha kislány, rúgjon jobboldalt, s ha fiú akkor baloldalt; csak nem kaptam választ. Annak idején idős házaspárnál laktam albérletben. A néninek megmondtam mindjárt. Akkor már öt éve laktam náluk. Nem dobtak ki. Jómagam igyekeztem nekik mindig segíteni a rendes lakbéren kívül. így aztán jól kijöttünk kezdettől fogva. Talán titokban abban bíztak, hogy majd összeházasodunk. Az egyedüli lény, aki a kórháziján is meglátogatott, az a házinéni volt. Lajos ott sem mutatkozott. Nem nagyon csodálkoztam rajta. Egyáltalán azt sem tudta, hogy én mégis megtartottam a gyereket. Mire hazakerültem, a néni szépen rendbe tette a szobámat, frissen kiszellőztetett. És megleptek egy faragott bölcsővel. Mindjárt volt hova lennem Katikát aludni. Olyan nagyon kedvesek voltak hozzám, igyekeztek minden hiányzó gyöngédséget pótolni. Ám így is majd megfojtott a boldogtalanság. A néni szüntelen vigasztalt, vagy valami kedves történetet idézett fel ifjúkorából, hogy felvidítson. Lajossal csak a bíróságon találkoztam. Kellemetlen találkozás volt. Amennyire gyűlöltem, annyira szerettem is. A tárgyalás után aztán feljött, hogy megnézze azt a kis lényt, akire őneki ezek után fizetnie kell. Akkor volt négyhó- nnpos a kicsi. Lajos csak nézett rá, valami hasonlatosságot keresett önmaga és a kislány között. Az első találkozás mélyen megrázhatta, mert kezdett fel-feljáro- gatni. Nem voltam ellene, hiszen a gyerekem apjáról volt szó, még akkor Is, ha ő egyáltalán nem akarta, hogy ez a gyerek a világra jöjjön. Házinénim örült, hiszen úgy vélte, hogy az elvesztett boldogságom mégiscsak visszatér. Én ezzel a gondolattal nem tudtam megbarátkozni. Lajost férjül már nem akartam, habár szerettem őt. És ő egyre inkább megbarátkozott Katikával és vele együtt a házasság addig zordnak tűnő gondolatával is. Szinte nem volt alkalom, hogy meg ne említette volna a tervét. Egyszeriben házasodni akart. De nem azért, mert engem szeretett, hanem mert megkedvelte Katikát és vele szeretne minél több időt tölteni és mivel őt nem tudja megszerezni másképpen, csupán velem együtt. Beleugorjak egy ilyen házasságba, amikor tudom, hogy nem én vagyok a fontos, tudom, hogy nem azért leszek az övé, mert szeret. Hiszen az ő szerelme túlságosan is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy rászánja magát a házasságra akkor, amikor nekem annyira szükségem lett volna rá. Nem! Hiszen sokkal jobban tudom magam még így is tisztelni, hogy leányanya vagyok, mintha férjes asszony lennék, de tudnám, hogy én csak egy eszköz voltam és vagyok ahhoz, hogy ő nyugodtan fekhessen-kelhessen, mert közvetlen közelében tudhatja, akit akart. De nem én vagyok az. Mindig így reagáltam házinénim intelmeire. A házasságra éppen nem beszélt rá, hiszen annyira nem ismerte Lajost, de nézete szerint ez volna a legjobb megoldás. Legfőképpen Katika miatt. Lajos megszerette őt, ez vitathatatlan. Most már harcol érte. Egyszer sem említetté már fel azt a bizonyos kényszert, amire először hivatkozott. Lajos valóban nagyon igyekezett bebizonyítani, hogy nem csupán eszköz lennék a felajánlott házasságban. Sokszor volt ott fürösztés- kor. Ilyenkor a munka mindig kétfelé oszlott. Örömmel készítette el a vizet, amíg én a kicsi vacsoráját csináltam. S míg Katikát fü- rösztöttem, ő lelkesen hűtötte az üveggel a tejet, hogy. fürösztés után mindjárt meg is etethessem a kis éhes porontyot. S mikor aludni tettem, ő gyorsan elrendezte a kiskádat, s velem együtt nézte, hogyan lélegzik a kislány, hogyan csukja be lassan szemecskéjét. Most olyan gyöngéd volt mindkettőnkhöz, hogy néha már megsajnáltam. Sikerült meggyőznie szerelméről. Ekkor kezdtem el én is komolyan foglalkozni ezzel a gondolattal. Végül mégis rábírtam magam. Gondoltam, ha nem sikerül a házasságunk, egy év múlva elválunk. És tudod, hogy nem bántam meg? Lajosnak csak hasznára volt, hogy annyiszor visszautasítottam. Mindig megmondtam neki, hogy egy évvel azelőtt, amikor megmondtam neki a titkomat, akkor nem akart kényszer hatása alatt nősülni, engemet feleségül venni, most meg már én nem akarom magamat az ő nyakába kötni Katikával. Egyedül is fel tudom nevelni a lányomat. Anyagilag ugyan eléggé szűkösen voltam, hiszen lejárt a féléves szülési szabadságom és csak havi ötszáz korona támogatást kaptam rá, de amíg Lajossal el nem intéződik a gyerektartási keresetem, addig mindig a bankból veszek ki valamennyit — gondoltam. Arról persze hallgattam, hogy ha bebizonyítaná a szerelmét, még talán a felesége is lennék. Lehet, hogy ő megértette a ki nem mondott szavakat. Állandóan segített, amiben tudott. A kicsinek gyümölcsöt vásárolt. Valamit mindig hozott neki, vagy nekem. Hányszor lepett meg virággal is! Ilyenkor aztán mindig a menyasszonyi csokorra terelte a szót. összeházasodtunk. Nagyon szépen élünk. Idáig még egyetlen egyszer sem került szóba, hogy Katika kerek egy évvel hamarabb született, mint mi házastársak lettünk. Talán furcsán hangzik, de van miért tisztelnünk egymást. Lajos engem nagyon tisztel azért, hogy vállaltam a gyereket, sőt a felnevelésének a nehézségeit is. Jómagam tudom értékelni azt a harcot, amit Lajosnak kellett vívnia értünk, a rengeteg visszautasítás ellenére is mindig újból kezdte nem adta fel a harcot. Már négy éve vagyunk együtt. Tavaly született Guszti, a kisfiúnk. És Lajos most is ugyanolyan figyelmes volt. Éppúgy segített Guszti körül is, mint Katikánál. S ha a gyerekek betegek, mindig felkel hozzájuk, hogy néhány órát én is nyugodtan alhassak. Most már vidáman gondolok vissza a múltra. Nála jobb férjet aligha találtam volna! Pedig menynyire állította önmagáról, hogy ő egyáltalán nem való férjnek ... Csáth Géza * TREPOV A BONCOLÓASZTALON kabátos szolga gy alacsony, sző- iát. A nagy már- olóasztalon két ú ember is elfért ír egy gyerek, volt ez a töm- ú hulla, akit hít- tány nap előtt is Egyszerűen csak nindenütt a vilánber vígan és gozott. Még egy- losták szivaccsal véres vizet le- jz asztalon levő tájba, majd meg- íállain, fölültet- sták a hájas, fe . Az egyikük az tett elő és meg- íke hajat. A má- választotta el és melyen a halott, zokta. gy viselte ő a íja — mondta az ő nagy novellisöregebbik —, a jobb oldalon válaszd el! , De Vánja, aki ma különösen jókedvűnek látszott (többször halkan fütyült is), azt felelte, hogy minden úgy lesz, ahogy ő (a beszélő) akarja. Azután ketten karra vették a tiszta és szárazra törült holttestet, és átvitték egy másik szobába. Fehérneműt és harisnyát húztak rá^ meg finom cipőt és aranyos, dí szes uniformist. Az öreg elérzékenyült, amikor az érdemrendeket meglátta, és bár ez egy boncolótermi szolgánál egészen rendkívüli, sőt tilos dolog — filozofálni kezdett: — Köllött neki ez a sok! Most elbújhat velük a fenébe. — Azért kapta — válaszolt Vánja —, hogy ez legyen a vége: még az lenne csak a szép, ha ilyen urak vízszintesen halnának meg. Nem a, majd fölvágjuk a hasatokat, és kócot tömünk belétek, nehogy csöpögjetek. (Vánja szinte szónokolva, dühösen beszélt.) Mit gondolsz, Nikolaj bácsi, ha ez a disznó egy évvel előbb döglött volna meg, hány orosz- szál több élne még a földön? E kérdés után szünet következett, mert sok baj volt a gallérral. Az öreg csak azután felelt a kérdésre, amikor már nagynehezen rendbe hozták. — Lett volna helyette más. Mert nézd, Vánja, az atyus- kának kellett egy ilyen ember, s ha ez nem lett volna ilyen, hát elküldte volna őt az atyuska isten hírével. Fogadott volna mást. Vánja nem volt meggyőződve ennek a következtetésnek az igazságáról. Elkeseredetten káromkodott, végül pedig kijelentette, hogy a hulla disznó volt, és hibás abban, hogy több embert öletett meg, mint okvetlenül szükséges volt. Abban a percben már elkészültek az öltöztetéssel. Az öreg pipára gyújtott és körülnézte a ruhát, megigazította a sok aranyos, zc- máncos rendjelet, kihúzta a kézelőket a kabát alól és összefonta a karokat a mellen. Azután egy posztóval leterített kis vaskocsira tették a holtat, és az öreg kinyitotta az ajtót, hogy a lépcsőhöz szállítsák. Vánja — a fiatalabb — meg hirtelen becsukta az ajtót. — Minek csukod be, te, amikor én kinyitom — kérdezte az öreg. — Várj, Nikoláj bácsi, akarok valamit. — Mit akarsz te? — Mindjárt meglátod. Vánja lábujjhegyen körüljárta a szobát, kinézett a boncolóterembe is. Végre a holttesthez lépett, hirtelen fölemelte a kezét, és háromszor erősen arcul vágta. A pofonok után némán egymásra nézett a két embert. — Ezt azért tettem — mondta Vánja —, mert aljasság lett volna, ha ezt <i pimaszt, ezt a rablógyilkost, akinél aljasabb ember még nem rohadt el a földben, nem gyaláztam volna meg. Alkalom volt! ... Az öreg bólogatott, mire a fiatalabb nevetve és bátrabban folytatta: — Persze hogy megütöttem ezt a disznót és még meg is rúgom! Felizgulva az új tervtől, óvatosan felállott az asztalra, ahol a hulla feküdt és vigyázva, hogy a vizes ruhát be ne piszkolja, erősen megsúgta az arcot. Azután leszállt. Az öreg már hozta a szivacsot. Újra megmosták az arcot, megfésülték a haját, erőltetve nevettek és nem beszéltek többet, a dologról. Végre tolni kezdték a kiskocsit kifelé. Az öreg újra nyitni akarta az ajtót. — Várj csak még egy kicsit — tartóztatta a másik —, csak még egyszer! Újra nekihuzakodott. És még egy utolsó csattanós pofont mért a holttest arcára. — No, most már mehetünk — mondotta azután dadogva, mert az arca is kipirult a nagy izgalomban. A holttest átadása után szótlanul ballagtak vissza a boncolóterembe. Kis idő múlva megszólalt Vánja. — Tudod, Nikoláj bácsi, ha ezt most meg nem teszem, akkor egész életemben bánkódtam volna rájta. Gondold csak el! Egy Ilyen alkalom. Isten ne legyen nekem irgalmas, ha nem jól tettem. — Jó, hogy megtetted — mondta rá az öreg komolyan. Mikor Vánja este ágyba feküdt, dörzsölte a kezeit, és azon gondolkozott, hogy ha a fia, akit most vár a felesége, majd nagy lesz, és elmondja neki a mai tettét, milyen büszke lesz az apjára. Nagyszerű dolog lesz. A kölyök ki fogja mereszteni nagy fekete szemeit, és mint egy félistent bámulja őt. De nem sokáig gondolkozott erről, mert rövidesen az egészséges emberek tiszta lélegzésével elaludt. Benge Klára
