Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-23 / 17. szám
ÚJ szó EG Y NAP JÁN PONICANNAL Mikor ismerkedhettem meg Járt Poniéannal? Halálhírét hallván, megpróbáltam elképzelni első találkozónkat, de valahogy úgy tűnt, mintha mindig ismertem volna, s ezért nem tudom felidézni azt a pillanatot, amikor először láttam pipára gyújtani, s közben ravaszéles pillantással felmérni partnerét, amikor először hallottam szép magyar beszédéi. Talán a hatvanas évek legelején lehetett, hogy Zapletal bácsinál, a Szlovákiai Írók Szövetsége klubjának vidám vezetőjénél összefuthattunk? Vagy Budapesten járhatott, s a közös ügyek intézése során ismerkedtünk meg? Nem emlékszem. Azt tudom, hogy 1972-ben, azon a szép szeptemberi napon, amikor Oldrich Tésa'rík elvtársnak, a budapesti Csehszlovák Kultúra igazgatójának szobájában újra találkoztunk, ne'm volt szükségünk a bemutatkozásra. Aznap este a Csehszlovák Kultúra klubjában előadást tartottunk a Sarló ala-. lósokkal, mi volt ennek a kapcsolatnak a lényege? Valahogyan így válaszolt: — Tudja, nehéz lenne meghatározni: mikor találkoztunk először. Hiszen naponta össze- jártunk, köszöntünk egymásnak az utcán, beszélgettünk a kávéházakban, bár, ha jól emlékszem, az én törzshelyemre — akkor a Reduta volt az — nem nagyon jártak Baloghék, vagy ahogyan akkor hívták, Keszler Edgárék, ők a mai Kry- met szerették... A Heydukova utcában, Krautovánál a Malik Verlag német nyelvű brosúráit is együtt nézegettük, tanulmányoztuk. Találkoztunk a párt különböző rendezvényein. Együtt éltünk — ez a legpontosabb, amit mondhatok. Emlékszem, nem sokkal e találkozás előtt, vagy éppen erre a találkozóra készülvén olvastam el Michal Chorváth kitűnő esszéiét Ponican költészetéről, pályafutásának alakulásáról. Ezért kérdeztem meg tőle, tudván azt a tényt: fiatalságában mennyi keserűséget mindig szerettem volna lefordítani a Toldit. Néhány éneket lefordítottam, olykor előveszem a kéziratot, de hát aligha fejezem be már ezt a munkát... — Ogy tudom — faggattam tovább őt —, hogy a pártban végzett munkája során többször is találkozott a volt sarlósokkal. — Lőrincz Gyulával például 1935-ben az Emberi Jogok Ligájának megbízásából a Ráko- si-per tárgyalására utaztunk. Nehogy félreértsen, dehogyis akarom Rákosit most, itt, Budapesten „rehabilitálni“, az akkori Rákosi azonban a nemzetközi munkásmozgalom hőse volt, akit a Horthy-fasizmus halálra szánt. Először az volt a terv, hogy ügyvédként szerepelek, de mivel hivatalos védő csak magyar állampolgár lehetett — ezért megfigyelőként ültem végig a tárgyalást. No, meg újságíróként. Mert a tárgyalásról én tudósítottam a szovjet távirati irodát, a TASZSZ-t. Hetvenéves volt akkor, s bizony közelinek és fontosnak érezhette a Sarló hagyományát 1978. IV. 23. 9 pításának negyvenötödik évfordulója alkalmából, ö képviselte a kortársakat és én — elnézést kérek a nagyképű szóhasználatért — az „utókort“. Hetvenéves volt akkor, s bizony közelinek és fontosnak érezhette a Sarló hagyományát, ha engedett Tesarík elvtárs rábeszélésének — mert az ő kitűnő ötlete volt az est, része annak a programnak, melynek során az összekötő szálakat, a szlovák és a magyar nép históriájának közösségét kívánta bemutatni. A hetvenéves Ponican nem volt öregember. Szálegyenesen ült, s a borovicskák kóstolgatásában sem maradt le a nálánál jóval ifjabb partnerek mögött. Ez a megbeszélés nem is tartott sokáig, hiszen voltaképpen alig volt tárgyalniva- lónk: mindkettőnk szövege készen volt, s a munkamegosztás is természetesen adódott kettőnk között: ő személyes emlékeiről szólott, Balogh Edqár ral, Terebessy lánossal szövődött barátságéról, a Sarló híres szociofotó-kiállításának megnyitásáról, ahol beszédet is mondott; én a Sarló-mozgalom valamiféle mérlegét akartam megvonni. Nos, miután röviden elmondottuk mindezt, nekivágtunk a napfényes budapesti utcáknak. Részemről némi fenntartással: mégiscsak hetveneszten- dős, meddig bírja a sétát? Az első pihenőt jó másfél óra múltán tartottuk a Kígyó utcában, nem is annyira a fáradtság után, de a borovicskás stampedlik után sört kívántunk inni. Én, persze, aligha tagadhattam meg újságíró-természetemet, s próbáltam faggatni: hogyan ismerkedett meg a sarokoztak néki is az erőszakos elmagyarosítási kísérletek az iskolában, nem vezetett ez nála előítélethez? — Ellenkezőleg — válaszolta határozottan. — A DAV első generációjának szinte minden tagja a saját bőrén tapasztalhatta a magyar urak nacionalizmusát, ez azonban minket arra sarkallt, hogy az igazi magyarságot ismerjük meg. Már csupán azért is, mert akkortájt készülődtünk a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának tizedik évfordulóját megünnepelni. Ez fontos jelkép volt számunkra, s tudja, hogy Laco Novomesky szemtanúja volt Budapesten az eseményeknek. A DAV-ba ő írta a megemlékező cikket. El akartuk és el tudtuk választani a Tanácsköztársaság és a magyar urak örökségét. Érdekes, hogy amikor 1931-ben először jártam a Szovjetunióban, Csitában egy Török Miklós nevű kolozsvári magyarral is találkoztam, akkortájt valami gyárigazgató lehetett, s ő az októberi forradalom mellett harcoló magyar hadifoglyokról mesélt. Visszatérve a sarlósokra: ml azt láttuk, hogy Balogh Edqár, Lőrincz Gyula és a többiek ugyanúgy másként gondolkoznak, úgyanúgy keresik a társadalmi igazságtalanságok megoldását, mint mi. — Idetartozik még valami... — folytatta. Ekkor már többször újra rágyújtott pipájára és újra sört rendeltünk. — Én mindig nagyon szerettem a magyar költészetet. Nemcsak azt a poézist, amely a mi davista költészetünkkel azonos irányba haladt. Kassákra meg Forbáth Imrére gondolok ... Például — Nincsen ebben semmi különös ... Mi akkor a nemzetközi proletárszolidaritás követelményeit valósítottuk meg. A DAV-nak szüksége volt fegyvertársakra. Hozzátenném: nemcsak Csehszlovákiában. Nagyon értékesnek tartottuk, például a haladó erdélyi írók, s különösen a Korunk támogatását. A Korunk nagyon szorgalmasan figyelte a davistákat. s általában a szlovák irodalmat. Az én regényemről is, a Stroje sa pohli címűről is szimpatikus kritikát közöltek. Lassan lejárt az időnk. Ebédre voltunk hivatalosak, s azután Ponican elvtárs, vagy ahogyan magamban neveztem „Poniőan bácsi“ (de hangosan ezt nem mertem néki mondani, nyilván megharagudott volna a „bácsiért“) pihenni akart. Este megtörtént a megemlékezés. Ott voltak a Budapesten élő sarlósok: olyanok is, akik már örökre eltávoztak a körünkből. Vozári Dezső, lám milyen szeretettel ölelkezett Poniéannal, Győry Dezső szemében könnyek csillogtak. Sándor László azonnal fontos ügyek tárgyalásába merült Po- nicannal ... Valahogy úgy volt minden, mint negyvenöt esztendővel előbb. A hajak megritkultak, megőszültek, a hátak meggörbültek, az emberek sokkal tapasztaltabbak lettek. De a régi hit, a lobogás az megmaradt. Ezért gondolom, hogy amikor búcsúzunk Ján Poniéantól, mi magyarok sem felejthetjük el: milyen barátot vesztettünk. E. FEHÉR PÁL Vagyim Szmirjagin: MŰEMLÉKVÉDELEM A SZOVJETUNIÓBAN A Szovjetunióban nemcsak minden nagykorú állampolgárnak, hanem minden történelmi emléknek is van „személyi igazolványa“ — ha kulturális értéket képvisel. Amikor például a történészek és a restauráló szakemberek évszázados rétegek s mindenféle toldalékok, átépített részek alatt régi építészeti emlékekre bukkannak — az ilyesmi pedig korunkban sem ritkaság —, akkor az ilyen műémlék életre keltése után okvetlenül „sze mélyl igazolványt“ kap. A Szovjetunióban több mint 153 ezer történelmi és kul turális emléket vettek nyilvántartásba. Védelmük és fel - használásuk megjavítása érdekében a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa külön törvényt hozott, amely 1977 márciusában lépett hatályba. E törvény első cikkelye kimondja, hogy olyan épületek, emlékhelyek ás -tárgyak .minősülnek történelmi és kulturális emléknek, amelyek .a nép életének történelmi eseményeivel, a társadalom rés az állam fejlődésével függnek össze, valamint az anyagi és a szellemi alkotás olyan művei, amelyek történelmi, tudományos, művészeti vagy kulturális értéket képviselnek. A törvénynek megfelelően, a Szovjetunió területén levő minden történelmi és kulturális műemlék az állam védelme alatt áll. Hol lehet részletes adatokat szerezni a szovjet műemlékekről? A Moszkvába érkező szovjet és külföldi turisták figyelmét felkelti például az 1877-ben, az orosz—török háború idején Plevnánál elesett orosz gránátosok emlékműve. Ez a szovjet főváros egyik központi terén, a Kreml közelében emelkedik. Az útikalauzok csak néhány sorban említik. Amikor részletesebben meg akartam ismerni létesítésének körülményeit, azt a tanácsot kaptam, forduljak az OSZSZK történelmi és kulturális emlékvédelmi felügyelőségéhez, amely — mellesleg szólva — alig tízpercnyi járásra van ettől az emlékműtől. A felügyelőség egyik munkatársnője kettéhajtott, kicsiny, vékony kartonlapot nyújtott át. — Ez egy típus-törzslap — közölte. — Minden, állami védelem alá vett történelmi és kulturális emléknek van ilyen bizonyítványa. Szemügyre vettem az okmányt és megtudtam, hogy ezt a kis kápolna formájú, eredeti emlékművet 1887-ben emelték az Orosz Régészeti Társaság kezdeményezésére, a Plavna ostromában részt vett gránátos hadtest tisztjeinek és közkatonáinak adakozásából. Ennek az erődnek 1877. november 28-án, az orosz—török háború idején, az orosz csapatok által történt bevétele javarészt eldön tötte a háború kimenetelét. Ennek eredményeképpen Szerbia és Románia függetlenséget kapott, Bulgária pedig autonómiát szerzett. A kápolna Vlagyimir Servud építész és szobrász terve nyomán épült. Négy szoborkompozíció diszíti: „Haditett re induló katonafiát megáldó paraszt", „Bulgária a török janicsárok igája alatt", „Török harcost földre dön tö gránátos", „Haldokló orosz gránátos, aki részt veit Bulgáriának a rabláncoktól való megszabadításában". Mint a felügyelőség munkatársai elmondták, ezek a törzslapok — a Szovjetunióban levő történelmi és kulturális emlékek legfőbb nyilvántartási okmányai. Ezeken a legrészletesebb adatok szerepelnek, amelyek ismertetik az emlékmű keletkezésének történetét, műszaki állapotát, jelenlegi felhasználásának jellegét. Az utóbbi tényező különösen fontos. Hiszen a Szovjetunióban sok régi, műemléknek számító épületben múzeum, könyvtár, szanatórium, üdülő, intézet vagy gazdasági intézmény működik. A műemléképületet bérlő szervezetek a használatért jelentős összegeket fizetnek, és ezeket főként,a restaurálás céljaira fordítják. Azonkívül, azok a vállalatok, szervezetek, intézmények, amelyek történelmi és kulturális emlékeknek számító épületeket használnak, a törvény által megállapított felelősséggel tartoznak ezeknek épségéért. A műemlék épségének fokát — mint már említettük — feltünteti a törzslap. Szemléltetésül fényképeket és tervrajzokat is mellékelnek hozzá. A történelmi és kulturális emlékek törzslapjai három példányban készülnek. Kettő az illető szövetségi köztársaság nemzeti nyelvén van kitöltve, s az egyiket a köztársaság kulturális minisztériuma, a másikat, pedig a helyi műemlékvédelmi szerv őrzi. A harmadik példányt a Szovjetunió Kulturális Minisztériumának adják át megőrzésre. Mindegyiken a műemlékvédelmi felügyelőség láttamozása szerepel — ez teljes felelősséget visel a törzslapon feltüntetett adatok hitelességéért. Igen érdekes adatok meríthetők a „Borogyinói csatatér“ elnevezésű műemlékkomplexum törzslapjából. Itt, Moszkvától 120 kilométerre, 1812. augusztus 26-án zajlott le a Mihail Kutuzov tábornagy vezette orosz hadsereg és Napóleon hadserege közötti döntő ütközet. Ez a csata fordulatot hozott a katonai helyzetben az oroszok javára, és azzal az elkerülhetetlen következménnyel járt. hogy Napóleon hadait teljesen szétverték. A borogyinói mezőn jelenleg sok építészeti és szobrászati műemlék van. Legtöbbjüket 1912-ben emelték, a borogyinói ütközet századik évfordulóján, az egves alakulatok és alegységek harci cselekményeinek színhelyén. A borogyinói csatamezőn a második világháború ideiéből származó védelmi erődítések is fennmaradtak — kiserődök, futóárkok, lövészárkok, ezek szintén emléknek minősülnek. A műemlékek törzskönyvezése a Szovjetunió történelmi és kulturális emlékei katalógusának létrehozására irányuló széles körű tevékenységnek csuoán eev része Ez a munka ipienleg mind a 15 szövetségi köztársaság ban folyik. A katalógus kialakításában tevékenyen részi vesznek a köztársasági önkéntes műemlékvédelmi társaságok és ezeknek vidéki tagozatai. Ezen igen fontos, tudományos és tájékoztató jellegű kiadvány alánján később össze lehet állítani a műemlékek atlaszát is. Ez a katalógus olyan hivatalos okmány lesz. amely magába foglalja valamennyi, állami védelem alatt álló történelmi és kulturális emlékét.
