Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-16 / 16. szám

T elefonon beszélgettünk, s mi­vel Tullio ragaszkodott hoz­zá, hogy olvassam el azt a bizo­nyos Che Guevaráről szóló köny­vet, ezt mondtam: — Megpróbál­tam, de nem megy. Nem érdekel a politika. Latin-Amerika sem ér­dekel. A gerillaharc sem. Mi a fe­nének olvassam el? Mire ő a vonal másik végén: — Mi érdekel, ha szabad kérdez­nem? — A saját problémáim. — És milyen problémáid van­nak? — Az én problémáim az enyi- mek, és csak rám tartoznak. Erre, mint mindig, most is ki­oktatott: — Személyes problémák nincsenek, csak gyakorlatiak, egyszóval amelyek nem igazi prob­lémák. Az igazi problémák egyes-egyedül azok, amelyek nem személyesek, vagyis a művészet, a politika, a kultúra, a tudomány problémái, és így tovább. Azok tehát, amelyek iránt maguk a dol­gok miatt érdeklődünk, s a ha­szonnak még csak a gondolata sem fordul meg a fejünkben. Te csak magaddal foglalkozol, követ­kezésképpen nem is lehetnek problémáid. Tudj’ isten, miért, megsértőd­tem. Ezt válaszoltam: — Azért beszélsz velem ilyen szemétül, mert le akartál fektetni, de nem sikerült. Szevasz! — S lecsaptam a kagylót. Mindig ezt csinálom, ha a rengeteg udvarlóm közül valamelyik fölbosszant. Lecsapom a kagylót, és többé nem látom a pasast. Mikor befejeztem a beszélgetést, megfordultam, s észrevettem, hogy anyám, aki eddig a heverőn ülve az újságot olvasta, engem figyel. Mi ketten egyedül élünk, szeret­jük egymást, meg nagyon hason­lítunk is egymásra. Mindössze abban különbözünk, hogy anyám harminc évvel idősebb nálam. Akár nővérek is lehetnéhk, az egyikünk kissé elhasznált és ko­pott, a másikunk friss és érintet­len. Anyám mosolygott, majd megkérdezte: — • Milyen problé­máid vannak? Ezt feleltem: — Kislánykorom­ban gyakran hallottam, hogy a férfiaknak, akik udvaroltak ne­ked, azt mondtad a telefonba: „Az én problémáim az enyimek, és csak rám tartoznak.“ Ne hara­gudj, hogy elloptam tőled ezt a mondatot, de rám is illik. Hogy milyen problémáim vannak? Tu­dom is én! Szinte túlcsordul ben­nem az élet, és mindent, mindent oda akarok ajándékozni. — Nekem is ugyanez volt a problémám. Nem egészen értjük egymást. Nemcsak a férfiaknak, a szeret­kezés kedvéért. Az embereknek, az egész emberiségnek, hogy jót tegyek velük. Anyám mosollyal az arcán (mindig mosolyog, nem tudom, miért): — Jól mondod, nekem a szerelem okozott problémát. Az én időmben a szerelem nagyon fon­tos volt. És meg tudtad oldani a szerel­mi problémáidat? — Nem, pedig kétszer is férj­hez mentem. Jólétben éltem, s megvolt a kellő társadalmi po­zícióm. De a szerelem, az nem sikerült. — Miért? • — Nem tudom, miért. Csak annyit tudok, hogy eleinte az élet­erő okoz problémát, amit, mint mondod, az emberek javára aka­runk fordítani. Aztán mindennek az a vége, hogy a gyakorlati dol­gok megoldásával bíbelődünk. Szerelmet akartam, mégiscsak a jólét jutott. Nem hibáztatok ezért senkit. Ez már csak így van. Egyszeriben dühbe gurultam. Üvöltöttem: — Te vagy a felelős az én bajomért. Rosszul neveltél. Teljesen félreneveltél. Soha nem láttam még ebben a házban egyet­len könyvet sem. Műveletlen va­gyok. Semmit sem tudok. De még ennél is rosszabb, hogy egysze­rűen semmi nem érdekel. Analfa­béta vagyok, az is maradok. Ez a te bűnöd, a tiéd! Mosolyogva, a legnagyobb nyu­galommal így felelt: • — • Az én időmben arra nevelték a lányokat, hogy jő férjet találjanak. Akkori­ban a lányok nem beszéltek ki­törésről. Ügy neveltelek, ahogy akkoriban kellett. Még jobban begerjedtem, ezt ordítottam: — Nem kitörni akarok te hülye! Jót akarok az emberi­ségnek. De képtelen vagyok bár­mit tenni, mert úgy neveltél, hogy saját magamon kívül ne ér­dekeljen semmi. — Ne hülyézd le az anyádat! Vállat vontam, bevonultam a szobámba, fölhúztam a lovagló- csizmámat, magamra dobtam hosszú, keleti kaftánomat, és fut­va odakiáltottam az anyámnak: — Nem ebédelek itthon, vacsorára sem jövök haza, és lehet, hogy éjszakára is kimaradok. Miközben a forgalmas római utcákon vezettem kiskocsimat, azon töprengtem, mit is mondott nekem Tullio a telefonba. Nem kétséges, a bosszú beszélt belőle, mert nem tudott lefektetni. Hiszen köztudomású, hogy az értelmisé­giek mindig így állnak bosszút azon a lányon, aki visszautasítja ALBERTO MORAVIA őket. A szemére hányják, hogy műveletlen, és bizonygatni kezdik saját felsőbbrendűségüket. Azt azért mégis be kell vallani, hogy sokban igaza van. Semmi iránt sem érdeklődöm, s ebben anyám a bűnös, mert így nevelt. Semmi nem érdekelt, csak magammal foglalkozom. Ámbár . . . Bizonyos pillanatokban volt már olyan ér­zésem, hogy valami kifogyhatat­lan, csodálatos életerő dúl ben­nem, még azt is éreztem, hogy ezt az életerőt az emberiség szol­gálatába akarom állítani. Mivel magyarázható ez az ellentmondás? Miközben erről elmélkedtem, hir­telen kitört belőlem a sírás. Zo­kogtam. A könnycseppek erős zu- hatagban peregtek le arcomra, mint ahogy egy dühöngő zivatar alatt az esőcseppek csapdossák az ablaküveget. Gyönyörű idő volt, ragyogóan sütött a nap, de szinte semmit nem láttam, úgy zokogtam. Elment* a eszem! Be­kapcsoltam az ablaktörlőt, mintha eső homályosította volna el lá­tásomat, nem pedig a könnyeim. Könnytől áztatott arccal hangosan beszélni kezdtem: „Anyuka, miért nem tanítottál kislánykoromtól fogva arra, hogy az igazi problé­mák nem személyes problémák, a személyes problémák meg nem igaziak?“ Lám, hiába csaptam le a kagylót, amikor Tullióval be­széltem, mégiscsak jól megtanul­tam a leckét. Kiértem a Via Appiára, itt van annak a színész-rendezőnek a villája, akinek — bár nincs rá szükségem (jómódban élünk) — időnként dolgozom, hogy függet­lennek érezzem magamat. Hol va­lamelyik szexfilmjének egyik kis részletében statisztálok meztele­Kopócs Tibor illusztrációja nül, vagy pedig gépbe verek néki valamilyen forgatókönyvet (gyors- és gépírónői képesítésem van). Bob mellett (aki valójában olasz, és Robertónak hívják) biztonság­ban érzem magam, meg se pró­bálná, hogy lefektessen. Nem ér­deklik a nők. A villához vezető, virágzó le­anderektől övezett úton nagy ki­terjedésű angolpázsitra érünk, amelyet fűzfák és ciprusok övez­nek. Van itt egy szív alakú, kék vizű úszómedence is. Egy mész­tufából készült műszikla emelke­dik ki belőle, arról pedig valósá­gos vízesés sistereg lefelé. Ma­ga a villa mindössze egyemeletes, pirosra van festve, a Róma kör: nyéki majorságok modorában. Messziről egy szakállas férfi ha­donászik, mintha köszönteni akar­na. Nem ismerem. Amint azonban közeledem hozzá — fogalmam sincs, miért —, a szívem szaporán kezd verni. Ű az, Che Guevara! Ügy van, ő az, kis baszk sapkájá­val, mosolygós szemével, Krisztus- szakállával, szövetingében és nad­rágjában, amilyent a gerillák vi­selnek. Zavartan szállók ki a ko­csiból. Bob — mégiscsak Bob az! — széttárt karokkal kiabál felém: — Tökéletes, mi? Nem úgy nézek ki, mint Che? Filmet forgatok Cheről, én magam játszom, neked meg el kell majd olvasnod ezeket a könyveket, és ki kell belőlük hámoznod a lényeget, csinálsz nekem egy kétszáz oldalas kivo­natot, abból aztán majd én meg­írom a forgatókönyvet. Nanca- huazu lesz a címe, így hívják azt a helyet, ahol Che táborozott. Abruzzóban lesz a forgatás. — Azzal odamegy az árkádok alá, felkap az egyik asztalkáról egy rakás könyvet, és se szó, se be­széd, • kezdi belehajigálni a ko­csimba. Meglepődve kérdem: — Ezek meg miféle könyvek? — Mind Latin-Amerikáról szól. — De hiszen én egy büdös szót sem tudok Latin-Amerikáról. Sem­miről. Műveletlen vagyok. Analfa­béta. — Mit végeztél? — Középiskolát. — Elég, még sok is. Olvasd el a könyveket, és hozz össze két­száz oldalt. Legyenek benne a té­nyek! Csakis a tények! Határidő: egy hónap. Tiszteletdíj: egymillió. Most pedig eridj, sok a dolgom. Szervusz, te szépség, te szeren­cse lánya! Nos, kábultan hajtottam haza. Azonnal leültem az asztalhoz. Mi­lyen különös! Míg Tulliónak, aki azt akarta, hogy a dolgok ked­véért csináljam a dolgokat, nem volt hatalma fölöttem, addig Bob, aki pedig azt akarja, hogy ugyan­ezt némi pénzért csináljam, már meg is győzött és le is igázott. Mindazonáltal a tudatlanságom egészen megrémített. Ügy volt, ahogy mondtam: egy büdös szót nem tudtam Latin-Amerikáról. Amint azonban kinyitottam az első könyvet, s módszeresen hozzáfog­tam, hogy följegyezzem a „té­nyeket“ — csodák csodája! —, azon kaptam magam, hogy minden nagyszerűen megy. Tökéletes gé- pecske az agyam, olajozottan mű­ködik, teljes kapacitással. Ezt nem is tudtam! Ahogy lépésről lépésre előrehaladtam a munkában, ész­revettem, hogy, Latin-Amerikának sem politikai, sem gazdasági, sem társadalmi, sem történelmi, sem antropológiai vonatkozásban nin- csennek előttem tijkai. Világos lett minden: „tényekből“ állítot­tam össze az egészet. S mindezt teljesen megmagyarázhatatlanul, hiszen engem nem érdekelt se La­tin-Amerika, se Che Guevara. így dolgoztam egy hónapig megállás nélkül azon a harminc könyvön, amelyet Bob adott. Egy­re nagyobb könnyedséggel vertem a gépet, kíváncsiságom azonban egyre inkább alábbhagyott. Men­nél előbbre haladtam, annál job­ban dolgoztam, de annál inkább csökkent az érdeklődésem. Végül meglett a kétszáz oldal. Benne volt minden, mármint a tények. Kikocsikáztam a villához, mindent tárva-nyitva találtam, a' rácsos kaput, az ajtókat, a bejáratot, ám egy lélek sem volt a házban. Tű­zött a nap, halotti csönd volt. Az úszómedence kék vizében zöld- sárga gumibéka úszkált. A nap­paliban, jól látható helyre, lerak­tam a kéziratot, aztán levetkez­tem, megfürödtem a medencében, teljesén meztelenül. Majd felöl­töztem és hazamentem. Eltelt egy hét, s ekkor egy cso­kor rózsát kaptam, meg egy bo­rítékot. A borítékban benne volt az egymillió lírás csekk. Volt ben­ne még egy papírlap is, amelyen ez az egyetlen szó állt: „Klassz.“ Erre megragadtam mind a har­minc Latin-Amerikáról szóló köny­vet, kinyitottam a szekrényt, s úgy ahogy volt, mind a harmincat be- lehajigáltam, egy rakásba. Ugyan­abban a pillanatban az a érzésem támadt, mintha szélvihar söpört volna végig az emlékezetemen, s kitakarította volna belőle mind­azt, amit ebben a hónapban ol­vastam, hogy megírhassam Bobnak a kétszáz oldalt. Egy szempil­lantás alatt újra tudatlan lettem, analfabéta, mint annak előtte. Egy másodperc alatt elfelejtettem min­dent. Leültem a írógép elé, arco­mat a kezembe temettem és bőg­ni kezdtem. BALÁZS ISTVÁN fordítása A fiatal újságh fiatal volt, s mított az első va nak. A főszerkesztő képpen épp ezért t Hesült ártatlansággá teni azt a csúz g gyereket. Az örege nem adott interjút csak azért, hogy cs írókból. Talán a 1 majd olyan ártatla: másik megszánja, még csúfot űzni sí is: próba — szeren' Hát így került id gárzóan éis türelm iszonyúan félt, és magái, hogy bekoj fedelű notesz, ing2 toll. De még be tökélte, hogy most mikor nyílt az ajt • közt a vaddal, ami gát. A tiszteletlen aggállyá ellenére aztán gyorsan e észrevette, milyen ható pillantással n< Egyszerre kicsúszó zavarba jött. — Jaj, ifjúság, sí meg a házigazda. - tudunk és belesíri jöjjön be. A házat szemmi lemszerető embei öreg, szalmafonato nieleg fényű sétaf dzsa az évek úgy i ha sose használta egyik falon időtől gött. Régi emlékei hangokkal, meg el sedett arcokkal zsí újságíró már-már i mindazokat, akik ben a házban. És teljes volt hogy kibámulni a napfényt, ahogy v és megérinti a tá\ a távolban egy ai sát, melyet csak t sejtetett, és arra két órája még ot előtt (az aztán a 2 ez képtelenségnek — Üljön le, ülj ta az öregember, te volna a fiatal get, hogy mindezt lássuk csak, magi lene. Tudja, fiatal első firkász, akit vagy... Te jőistei gyobbik lányunoki van, és annak má a magukfajta fiel az ember nyakáró la ... Elhallgatott, és tudta eldönteni, ví dől, vagy mire, és és megint rájuk mintha még a ház — Hát meghalt ember, s a fiú tue hogy maga mögöt léket, és már rá Mert erről akar Hát ide figyeljen, rencséje van, mer engem egy másik * Mai haladó kér

Next

/
Oldalképek
Tartalom