Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-16 / 16. szám
£> nagyon síani szá- munkájá- tulajdon- A megtes- szembesí- rapós vén évek óta megtette, az újság- valahogy k, hogy a int, ebből Akárhogy szólag sutitokban rászánni ében kék k golyós- t, épp elbekopog, állt szereltette mail minden lerült, de :t, ahogy s, vesébe regember, lába alól, — szólalt ég pirulni ikba! No, ; kényel- Meghitt, sarokban Imos lán- tuk, mint- senki, az ötök füg- elnémult i megüre- A fiatal smerte i$ írtak ebyannyira, dnézni a a földön, t, s látni i mozgá- or fátyla ogy alig serkesztő — mind— mond- 1 irigyel- myörűsé- . — Na, írjú kelmaga az ide már \ legna- óta, úgy De hát mennek inek róíró nem Sre gon- llgatott, csönd, t volna, tz öreg- •fi vala- bbi em- úra. — , nem? ak sze- lékeztet , annyi idős volt, mint maga, csakhogy ő hatvan évvel ezelőtt volt annyi idős, vagy még régebben. Megkedveltem magát, fiam, másképp talán sose nyitom ki többé a számat újságíró előtt. És most meghalt. Minél tovább marad az ember, annál magányosabb és hidegebb lesz minden. Itthagyják a barátai mind. Magára marad. Itthagyja a felesége, itthagyják a gyerekei. Az unokái meg úgy el vannak foglalva az életükkel, minek untatná őket. Az öregembernek az a nyugtalanító szokása volt, hogy egyszer csak váratlanul témát váltott, aztán megint visszatért az előbbi témára. De sodró erejű látomása valahogy magával ragadta a' fiút, és együtt indultak a múltba, egyikük valójában, a másikuk képzeletben. Apró madárka ereszkedett az ablakra, kíváncsian kapkodta a fejét, hallgatózott; aztán talán megérzett valamit a levegőben, s rosszalló csiripelléssel vidámabb mulatság után repült. — Ö meg én együtt nőttünk fel, ugyanabban a faluban. Én valamivel idősebb voltam nála, talán három hónappal. ŰH voltak a legközelebbi szomszédaink, a mienktől vagy háromszáz méternyire állt a házuk. Köztünk mato- kelevelek zöld tengere hullámzott, olajosán fénylettek a szitáló napfényben, és az ég felé tolakodtak. Aztán szél futott át rajtuk, és surrogásukkal mintha a mennybolt is megtelt volna. Mikor esett az eső, ezeknek a matoketöveknek a kórusa semmihez se hasonlítható zenévé nőtt. Olyan érzés volt, mintha az eleven élet csapkodná az anyaméhet és hatolna belé. Az első emberek biztosan így gondolták. Nem untatom? A fiú még nem is válaszolhatott, még csak kereste a szavakat, hogy elmondja: mindez igenis jelent valamit neki, az öregember már folytatta is, mint aki hosszú távoliét után váratlanul hazatér a holdfényben. — Ö, maguk városi fiúk, mit tudnak maguk! Hát kitakarták valaha az em- pumumput, azt a szív alakú valamit, ami a matokenyalábból sarjadó szár végén bújik ki? És az empumumpu maga is egymásra simuló rétegekből áll, egyenként fejtette le őket az ember, míg ott nem hevert a tenyerén a mag, fénylőn, csupaszon és csecsemőbarnán. És a szaga! Termékenységszaga volt. Az a mato- keföld nekünk nem pusztán termőföldet jelentett, hanem a szülőanyánkat. És elhallgatott, míg odakint lassan kifakult az ég ragyogása. Aztán látszólag némi öngúnnyal, érdesen fölnevetett. De a múlt nem eresztette, úgyhogy még most is csak félig-meddig vette tudomásul a fiút. Nagyon távol járt. — És egyszer csak férfiak lettünk. Akkoriban korábban lettünk férfiak. Váratlanul Izgalomba hozott bennünket az a ruganyos lágyság, az a hajthatatlan, tömör lágyság, a fiatal nőké. S egyre többet néztük aranyszín bőrüket, ahol a ruha védte a közvetlen napfénytől. Meg égnek feszülő mellüket. Talán tizenhárom vagy tizenöt évesek lehettünk. Egy napon épp átvágtam a bozóton, mikor megpillantottam a folyóparton Nam- bit, a Földanyát, vagy Namatát, vagy mit tudom én, ruhátlanul, ahogy mosakodott. Ez életem egyik legszebb pillanata. Darabról darabra hántottam le, szakasztott úgy, mint az empumumput, s végül, mint az, ott feküdt fénylőn, sose volt úján. Ennyi hosszú év alatt biztos meghalt ő is, de akkor épp csak elkezdett élni. És most is ugyanaz a nap süt. Az élet nem hervad, nem öregszik. Csak mi. John Nagenda* Megint csönd lett, mintha annak a rég elmúlt napnak a kísértete itt volna a szobában. Lopva beosont a sötét, alattomosan, mintha maga is kísértett volna. Az öregember már-már nyersen szakította el magát a leány emlékétől. — Aztán jött a háború, ami végső nagy háborúnk. Még mindig hallom, ahogy az a víz nyaldossa, szopja a partot. A sötét fák belemarnak a dühös, torlódó égbe, még a víz is olajos és zöldesfekete. Amerre a szem ellát, mindenütt kenuk siklanak hangtalanul, bennük a mieink, ádáz, vad indulattal. Mi volt akkor a szívünkben? Mármint kü- lön-külön, egy-egy emberében, nem együtt mindannyiunkéban. Mindannyiunkéban csak bátorság és bátorság. De külön, ami engem illet, én az otthonomra gondoltam ott a matokelevelek közt, akárcsak a barátom, mint később elmondta, az, aki most halott. És ha egy dárda eltalálta az embert, ahogy rohan az ellenség felé, nem rántotta ki a lándzsát, mert a vérét, az életét rántotta volna ki vele. Csak rohant tovább, míg vége nem lett az egésznek, és gondozásba nem vették. Istenem, micsoda szív- melegítő látvány volt, micsoda félelmetes látvány, elnézni azt a tengernyi férfit, ahogy megállíthatatlanul tör előre, míg egyikük-másikuk testéből dárdák nevetnek. És mindenáron, mindenáron megakadályozta az ember, hogy hátulról érje a lándzsa .. . „Én pedig — gondolta a fiú — itt ülök, és az írógépemmel piszmogok. Hát micsoda férfi vagyok én? Micsoda férfiak vagyunk mi manapság? Magtalan- ságra és civilizációra kárhoztattak bennünket.“ — Két asszonyt szereztem, meg jópár kecskét, és... adja csak ide azt ott, azt a lándzsát... köszönöm ... és ezt a lándzsát. A bordáim közül húzták ki. Azzal, aki most már halott... hát nem nevetséges, nem tudom rászánni magam, hogy kimondjam a nevét; vele mindvégig együtt voltunk. A kísértetek feltámadtak és visszavonultak, a szobában most már sűrű volt a sötét. — Ezután vérszerződést kötöttünk. Megvágtuk magunkat a köldökünknél, és mogyorót mártottunk a vérbe, és megettük a mogyorót, és testvériséget fogadtunk életre-halálra. Ha egyikünk bármikor szükséget szenvedne, a másik megosztja vele mindenét, az utolsó szem mogyorót is megfelezi vele. Hát hogy képzeli ezt most, hogy fogja magát és meghal, és itthagy engem egyedül? Ezt mondja meg! Tudja, hogy tegnap még ő meg én voltunk annak a győzelmes hadjáratnak az utolsó élő harcosai? Mii akar még tudni? Hogy megtollasodtunk, pocakot növesztettünk, és üldögéltünk az esti tűz mellett, és újraéltük azt a háborút? Vagy hogy még mindig szél söpör át a mátoké levelei közt, és eső csapkodja annak a kertnek az anyaméhét, és beléje hatol? A bazunguk jöttek és maradtak, és most már kifelé áll a rúdjuk. De hát mindezt úgyis tudja. Meg azt is, hogy meghalt a testvérem, és most itt vagyok egyes-egyedül, és állok az égnek feszülő fejjel, akár egy göcsörtös vén fa, ami nem kell már senkinek. És mégis, csak úgy, a magam kedvére, el akarok magának mondani valamit, talán az ideszögezi ennek a friss halottnak a szellemét. Sárga fény apró foltjai pislogtak már mindenfelé, és teljessé lett a sűrűsödő homály. Az öregember pedig csak tűnődött, emlékek rajzottak körülötte. A fiú arra gondolt, hát nem furcsa, azt se tudom, hogy néz ki. Nem néztem meg: elfelejtettem. Hirtelen szorongás lett úrrá rajta, mint mikor valami nagyon közeli dolgot veszít el az ember, s egyszerre igen fontosnak és örökre elérhetetlennek érzi. — Ja, megvan, megvan. Tudja, egy napon a feleségét majdnem elvitte a láz, és én elmentem megnézni, mit segíthetek nekik. Ott ültünk a betegágynál, a barátom az egyik oldalon, én a másikon. Aztán a testvérem rám emelte álmatlanságtól elnehezült szemét az asszony borzongó teste fölött, és azt suttogta: „Ahogy az ember lándzsája dobban az ellenség testén, mikor beléhatol, csodás hang ez, és mi hallottuk, te meg én.“ Ezt mondta, ott, az asszony fölött, akit szeretett, akit fáradhatatlanul ápolt két teljes hónapon át, míg fel nem épült, és ez az ember most halott! Az öregembernek most első ízben csuklott el a hangja, s a fiú látta, hogy egy pillanatra fennakad valami távoli fény az öreg arcot végigszántó könnyeken, melyekre a férfi ügyet se vetett. A fiú felállt, menni készült. — Köszönöm, uram, nagyon köszönöm. — Érezte, milyen semmitmondóak a szavai. Gyorsan kilépett a házból, és elindult. — Hét! — csattant fel mögötte az öregember hangja, s ahogy a fiú megfordult, halványan látta még az öreg sötéten felmagasodó alakját az ajtóban, s távolabb, valahol messze-messze a város pislákoló fényeit. — Hét, ittfelej- 'tette a noteszát! KADA JÚLIA fordítása Racskó Zoltán illusztrációja A két nő már 'majdnem egy vonalba került a két fiatalemberrel. A zömökebbik borsózöld kardigánt viselt, de a blúzán nyitva maradt két üveggomb; ennélfogva felülről némi belátás kínálkozott a blúzkivágásba, erős, anyásán domború, büszke két mellének halmai közé. Miközben felemelkedett a két férfi előtt, a következőket lehetett hallani: — Maga azt hiszi, kérdeztem tőle, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek? Hát először is köpje ki azt az almacsutkát, ha velem beszél, másodszor pe dig... Az útitársnő, aki aprókat biccentve, jóváhagyóan hallgatta, másféle szépség volt. Amerikai szemüveget viselt, nylonblúzit, szintén amerikait. Kisportolt, hajlékony testén oly arányosan hullámoztak a hö- morulatok és a domborulatok, mint egy etruszk vázán. Harisnyát nem viselt, s felemelkedtében a két férfitekintet felkúszott karcsú lábikráján, s amikor a felvonó kellő magasságba ért, besiklott a szoknyája alá is. Utána összenéztek, hunyorítottak. ÖRKÉNY ISTVÁN — Barátom — mondta Sándor lelkesülten. — Itt volt valami, barátom. — Csodásak a pesti nők — jegyezte meg Imre beavatottan. — De én nem szólok semmit, majd meglátod ... No, készülj. Jött a lift. Csakhogy ebbe a fülkébe sem lehetett beszállni, mert megint volt benne két nő. Imre intőn hunyorított. Sándor visszahunyorított, de aztán elkomolyodott az arca. Megnézte az egyik nőt, aki borsózöld kardigánt és rakott szoknyát viselt, megnézte a másikat, aki nylonblúzt és búvárszemüveget. Hallotta, hogy a kardigános mit beszél. — Maga azt hiszi, kérdeztem tőle, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek? Hát először is, köpje ki azt az almacsutkát, ha velem beszél, másodszor pedig ... A másik irá-rábiccentett, és úgy állt, hogy be lehetett pillantani a szoknyája alá. De Sándor nem nézett a szoknyája alá, hanem a bátyjához hajolt. — Ez most ugyanaz a két nő? — érdeklődött. — Á — mosolygott Imre a járatlanságán, és elmagyarázta neki az örökmozgó működését. Hosszú percekig kellene várni, míg ugyanaz a fülke megint elibük kerül, föltéve, hogy az utasok benne maradtak, ami viszont képtelenség. — No most — mondta hirtelen, és intett, hogy szánjanak be. , — Maga azt hiszi, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek? — magyarázta a fülkében egy borsózöld kardigános nő egy napszemüvegesnek. — Hát először is köpje ki azt az almacsutkát, ha velem beszél, másodszor pedig ... — Nem értem — mondta Sándor. — Mit nem értesz, Sanyikéin? — Irtó egyformák ezek a pesti nők. — Isteniek — hunyorított Imre s hozzátette: — De nem szólok semmit, majd meglátod. Amikor a következő fülke fölbukkant az aknából, Sándor belebámult, aztán megtörölte verejtékező homlokát, és így szólt: — Ne menjünk inkább gyalog? — Mi az? Megijedtél a lifttől? — nevetett Imre. — Úgysincs benne hely — — mondta Sándor. — Nem bánom, menjünk — nyugodott bele Imre, s csak ráhunyorgott a két nőre, akik lassan emelkedtek fölfelé, és csinosak voltak és mozdulatlanok, mint két kirakatbaba.
