Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 2. szám
ipen befejeztük v megjelent ná- a távoli szülő- grott. Mostoha- igot, és meghogy vannak? ízben — mond- irik a dürgést. írjük kettőt fiitóasztal előtt ahagyta a májét, hátha meg- in meggondolta intott és újabb ohaapám agyá- g ott zúgott az it ingatva megnár a születésük szorongattak a e maga elé. iöltözve, befelé sezetemben hír- régi karácsony, kéz a kézben a i anyám arcán végig. aijám, él még? sorit kövei csa- . A levegő foj- idt. Csönd. Egy- a megszokott ok, mikor szü- éves voltam, s ipámat. L- a tétován, árén. — Meghalt. c megdöbbenve, szoba. nem veszi észetted volna, ha sí kissé gúnyotorkom lüktet, elen kimondhaálaszolok daco- l mondani. Ogy akadt fel ben- legfertőzi egész zket a tehetet- Sket megérteni, különösen a mostohaapámat, de dühömben nem jut eszembe semmi. Anyám tovább mosogat, csak fejét mozgatja öntudatlanul, s arcán ideges rándulások futnak végig. — Biztos, hogy meghalt? — kérdezem újra. A válasz azonnal megjön. — Ez aztán kérdés! Uram Isten, ilyen hülye kérdést feltenni! — mondja mostohaapám ingerülten, a térdét csapkodva, szinte kiabálva. , A vendég, hogy zavarát leplezze, bárgyú érdeklődéssel maga elé néz. Újra csend van, de a hév parancsol, nem akarom abbahagyni, amit elkezdtem. Ezért egy új, pontosan célzó, kemény kérdést teszek fel. — Azt mondta, ugye, öngyilkos lett? És nem tudja___ miért? Most, most ez a kérdés anyámnál is fájdalmas pontot érintett. Felém fordult még mielőtt az idegen megszólalhatna, kétségbeesetten néz — szeméből fájdalom árad, a sírás környékezi. Mostohaapám idegesen dobol a lábával. Aztán a vendég szólal meg: — Sajnáltuk szegényt. Amióta magára maradt, nem járt sehova... De gyönyörű kertet hozott létre! Dísznövényeket termesztett. Ez volt mindene... Az idén azonban azt is elverte a jég. Lehet, hogy ez is hozzájárult a halálához. A magány sok kellemetlen meglepetéssel -szolgál, bár az ember kétség- beesetten hiszi, hogy még változik minden. S ez a változás sokszor nem következik be. Sokszor lehetetlen, hogy bekövetkezzen. Anyám most lehajtja fejét. Elismerem, vannak az ember számára rendkívül kellemetlen dolgok, de ha az igazságról van szó, merjünk őszinték lenni. Újabb kérdést teszek fel: — Ha valaki lett volna mellette, ha anyám akkor talán ... Anyám felegyenesedik. Tudom, amit most mondtam, még az előbbinél is fájdalmasabban érinti. Felegyenesedve áll, s engem néz, a torkát köszörüli. Hozzálépek. Szemtől szemben állunk. Elviselhetetlenül nehéz ez a dolog, de erőszakosságom már makacssággá csontosodott benpem. Nem válaszol, csak riadtan néz. Helyette mostohaapám szólal meg. Szerinte sokat megengedek magamnak, pedig csak egy táknyos kölyök vagyok, s az asztalt veri, hogy kifújja tehetetlen dühét, mely makacsságom láttán egyre fokozódott benne. — Átkozott az, amiről beszélsz — sziszegi. Feláll, s anyámhoz lép, aki sápadt, s szemmel láthatóan rosszul van. Anyám remeg, előrehajlik, s jelzi mostohaapámnak, hogy vezesse bé a szobába. György Elek A vendéget nézem. Arca komoly, semmit se árul el. Eh, mindenki. eleve elvesztett játszmát játszik, mormolja. De a szeméből megvetést olvasok ki. Ilyenek voltatok ti mindig. Különcök. Az isten se igazodott el rajtatok. Nem érzek semmit, hogy anyámat is kénytelen voltam bántani. Apámat látom, jóságos nagy szemét, amint föléin hajol, tanít, oktat, s f-eddőn néz rám, s nem helyesli azt sem, amit most anyámmal tettem. Aztán mostohaapám gyors, ideges lépteit hallom. No, mindjárt kezdődik, gondolom. De nem. Arca dúlt, a hús szinte rángatózik rajta. — Maradj Itt. Elugrok orvosért — mondja, és kiszalad ijedten, idegesen. Anyám rosszul van, ezzel tisztában vagyok. Ha nem volna így, mostohaapám tovább tartózkodott volna bent nála, engem ócsárolva. Egy kis szorongás fog el. De fiatal vagyok, megvonom a vállam; az igazságot akarom, a -hév parancsol, a hév kényszerít rá. Újra apám jut eszembe. Mikor jöttünk el tőle, megcsókolt és egy nagy könnycsepp gördült le az arcán. A verandán állt, s nekem integetett, amíg csak el nem indultunk. Tiz évvel ezelőtt történt, mégis mintha tegnap lett volna. Csak az orvos távozását érzékelem, s azt, hogy mostohaapám áll előttem. — Menj be hozzá — mondja. — Rosz- szjul van. Tudod, a szíve. Téged akar látni. Nem tudom, mit feleljek erre, szinte furcsa volt ez a lágy hang. — Menj be hozzá. Szót fogadok. Még egy pillantást vetek a vendégre. Már az ajtóban áll, a kalapját gyűrögetve. Arca semmit sem árul el. Aztán belépek. Furcsa, hogy anyámat az ágyban látom. — Érzem a gyógyszerek Illatát, s ez egy kicsit megdöbbent. Lassan felemelem a tekintetem, hogy az arcába lássak. Arca ráncos, mint az aszalt szilva, s egész lénye most valahogy kisebbnek hat, mintha testén összelöttyent volna a hús. Egy pillanatig nézem. — Mi történt volna, ha ... ha ő nem keresztezi utunkat? — kérdezem lá- gyabban. — Nem tudom. — Te tudtad, hogy meghalt? — Igen. — Legalább a temetésre elmehettünk volna! Szavaimat újra fiatalos indulat és felháborodás irányítja. Nem tudok uralkodni magamon. Már nem nagyon emlékszem apámra, de még látom szomorú szemét. — Mi történt köztetek akkor? — kérdezem. Nem válaszolt azonnal. Szemét lehunyta, fejét kissé oldalt fordította a párnán. A fájdálomnak éppen olyan sok fokozata van. mint a gyönyörnek. — Ha tudni akarod, hát jó — mondta kicsit később határozatlanul. — Már felnőtt vagy, talán megérted ... Tizenöt évig éltünk együtt. Az élet folydogált, mint egy nyugodt, csendes folyócska, és állóvízzé merevedett. Egyszer aztán ... Jött egy vihar, mely összekuszált mindent. Szerelmes lettem egy férfiba, négy hónapig mintha álomban jártam volna. Mikor felébredtem, késő volt. Apád a történteket nem bírta elviselni. Egyre mélyebbre süllyedtünk a veszekedésbe és a szenvedésbe. Azután már nem volt visszaút. Persze, a részletek csúnyábbak. S aztán jött ő, a mostohaapád ... — Rövid szünetet tartott. — Az emlékekből nem lehet megélni. Vele aztán megszoktuk egymást. Hát ennyi volna. Elítélsz? — kérdezte még. Érdekes módon, elég volt ez a válasz. Keserű elégtétel töltött el. Magam sem tudom, miért, de ennyi elég volt. Komor, szinte síri hangon beszél anyám, s a végén alig vártam, hogy befejezze. Elhallgatott. Látszott rajta, hogy fárasztja a beszéd. Rám pedig bilincset rakott a tehetetlenség. Marcangolt a lelkiismeret, hogy így megbántottam az anyámat. Az ajtót nézem, úgy érzem, azonnal ki kell mennem. Már indulok is, mikor újra felemeli'a kezét. — Elítélsz? — kérdezi újra. Az ajtót lesem. Anyám hallgat, keze a takaró mellett a lepedőn. Most látom, milyen száraz, eres a keze. Nem tudok felplni. Valóban nem tudok mit felelni. Érdeklődés és cél nélkül nézegetem a szoba tárgyait. Aztán kinézek az ablakon, de gondolataim messze járnak — a megelevenedő múltban. A lábam mozgatom öntudatlanul. Kitaszítottnak érzem magam, pedig anyám mindig védett, megvolt mindenem, mellette majdnem paradicsomi állapot vett körül. Kezdem belátni, mennyire hiábavaló az emlékek megidézése. Tíz év telt el azóta. Apám leélte a maga életét. Anyám ugyancsak éli a magáét. Mi értelme előkotorni az emlékeket? Eh, ez az átkozott ifjú hév az oka mindennek, gondolom, ennek nincs más logikus magyarázata. Ebben a korban fal kell az embernek. Fal vagy rács, mely megállítja, nehogy továbbmenjen. Mit tegyek? Mit mondják? Szeretnék kimenni, elmenni, eltűnni — mihamarább bstenni magam mögött az ajtót. De nem tudok, nem bírok elindulni. Jini valamiről, k, látom, még a. Valami cso- aha szubsztan- nnem, és csú- i nyelv teszi-e, ttom, és mely y te len leíordí- lények, képek, elmük csak az jakkal fel nem nyirbálhatók; abbak és többodom, aki el- i nyelvét, míg em érti többé ben? Mit fed g minket? A ihány hét alatt gtanulni sem : barber nyel- artam elveszí- kiáltások ere- ogy a hangok rám, erejüket is mesterséges ►lvastam lako- ioly idegenek smberei. Az a re élete során népről Tárakban lepergett De az ,,Allah“ szó megmaradt, nem tudtam megkerülni. így hát fel tudtam vértezni a leggyakoribb, legmegindítóbb és legszívósabb tapasztalattal a vakokkal szemben. Mindent magunkkal viszünk az útra, a felháborodást azonban otthon hagyjuk. Az ember nézelődik, figyel a legnagyobb szörnyűségért is lelkesedek, mert újdonság. A jó utazók szívtelenek. Mikor tavaly tizenöt évi távoliét után Bécshez közeledtem, a Blin- denmarkt-on utaztam át; azelőtt sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen helyrég is létezik. A név ostorcsapásként ért, azóta sem tudok szabadulni tőle. Ebben az évben, mikor . Marokkóba érkeztem, váratlanul a vakok közé keveredtem. Százával voltak ott, mint égen a csillag, többnyire koldusok, egy-egy csoport, olykor nyolc, tíz ember, szorosan egymás mellett állt egy sorban a piacon, és rekedt, örökké ismétlődő gajdolásuk messzire hangzott. Eléjük álltam mozdulatlanul, akárcsak ők, és sohasem lehettem bizonyos afelől, érzik-e jelenlétemet. Mindegyikük alamizsnás fatálkát tartott maga elé, és ha az egyikbe valamit beledogtak, az adományozott pénzdarab kézről kézre járt, mindegyikük megtapogatta, mindegyikük megvizsgálta, míg végül is az, kinek ez volt a tiszta, zsebre dugta. Együttéreztek, mint ahogy együtt mormoltak és óbégattak. Minden vak Istennel kezdi, Istennel végzi, napjában tízezerszer ismétli el a nevét. Valamennyi es- deklésükbem benne foglaltatik a neve a legkülönbözőbb ragokkal, de könyörgésük, ha egyszer már belekapaszkodtak, örökké ugyanaz marad. Istent körülfonó akusztikus arabeszkek ezek, s az optikainál mennyivel hatásosabbak. Van, aki Istennek csak a ne vében bizakodik, és csupán azt szólongatja. Iszonyú dac rejlik ebben, Istent szinte falnak láttam, melyet újra meg újra ugyanazon a helyen próbálnak áttörni. Azt hiszem, a koldusok nem is annyira az alamizsnából élnek — inkább formuláikkal tartják fenn magukat. A könyörgőt ugyanannak a könyörgésnek a hajtogatása jellemzi; Az ember magába vési, ismeri, most már örökké hallja; szigorúan körülhatárolt tulajdonságában, ebben a kiáltásban válik önmagává. Ennél többet nem tudhatunk meg róla, védekezik, a környörgés egyben határa is. Ezen az egy helyen pontosan azonos azzal, amit óbégat, sem több, sem kevesebb, egy koldus, egy vak. Ám könyörgése megsokszorozódás is, a gyors és szabályos ismétlés csoporttá formálja. A követelés különös energiája feszül benne, sokaik számára követel, és mindnyájunkért söpri be az adományt: „Könyörülj a koldusaikon! Könyörülj a koldusokon! Isten áldása kísér minden koldusért, minden adományodért.“ Ogy mondják, hogy a szegények ötszáz^ évvel előbb jutnak a paradicsomba, mint a gazdagok. Alamizsnával a szegényektől meg lehet vásárolni valamit a paradicsomból. Ha meghal valaki: gyalog követik a koporsót siratóasszonyokkal vagy azok nélkül, és sietve teszik a sírba, hogy a halott mieilőbb elérje az örök üdvösséget. Vakok éneklik a hitvallást. Mióta visszajöttem Marokkóból, Jehunyt szemmel és törökülésben szobám sarkába kuporodtam, és megpróbáltam fél órán át kellő ütemben és kellő erővel „Allah! Allah!“-ot kiáltani. Megpróbáltam elképzelni, hogy egész napon át, sőt az éjszaka jó részében ismételgettem; hogy rövid, alvás után ismét rákezdek; hogy napokon és heteken, hónapokon és éveken át folytatom; hogy öreg és annál is öregebb leszek, és így é'.eky s szívósan ragaszkodom az élethez; hogy felbőszülök, ha eb ban az életben valami megzavar; hogy nem is akarok mást, hogy a végsőkig ragaszkodom hozzá. Megértettem, micsoda kísértés rejlik ebben az életben, amely mindent a legegyszerűbb ismétlésre szűkít le. De vajon milyen sok vagy milyen kevés változatosság rejlik a kézművesek munkájában, akiket kis műhelyeikben dolgozni láttam? Hát az árusok alkudozásában? A táncosok lépteiben? A megszámlálhatatlan csésze mentateában, amit a vendégek itt nap nap után fogyasztanak? És mennyi a pénzben? Hát az éhségben? Megértettem, hogy valójában kik ezek a vak koldusok: az ismétlés szentjei. Életükről nagyrészt lefosz- lott mindaz, ami nálunk még ellenáll az ismétlésnek. Mindig egy helyen gubbasztanak vagy állnak. Változatlan könyörgésük örökké ugyanaz. Korlátolt számú a pénzdarab, amire számíthatnak, három vagy négy különféle érme. Persze itt vannak még az adakozók, ők is különbözők, de a vakok ezt nem látják, s hálaimájukkal gondoskodnak róla, hogy az adakozók is egyek legyenek. GIMES ROMÁNA fordítása * Mai osztrák elbeszélő Mia Jertz* Az igazi ok A tizenhárom éves Hans Dietmar papájához lépett, aki éppen egy totószelvényt töltött ki. — Apu, tudnál nekem mondani valamit az 1871-72-es háborúról? . Fogalmazást kell írni róla. Dietmar papája jelegyenesedett. — Kedves fiacskám, már a tiszteletre méltó Pestalozzi is megmondta, hogy a gyermekünknek úgy segítünk a legtöbbet, ha a leckében egyáltalán nem segítünk. Ezt a kiváló pedagógiai tanácsot nem szeretném semmibe venni. — Én csak azt gondoltam, hogy te ... — Csakis így szokhatnak rá a fiatalok arra, hogy saját személyes problémáikkal már a kezdetben megbirkózzanak. Csakis így’ — De én nem akartam, hogy te... — Nekem teljesen mindegy, hogy mit akarsz vagy mit nem akarsz. Csak arra kérlek, hogy értesüléseidet az 187 f—72-es háborúról önállóan szerezd be. — De az 1871—72-es háború ... — Egy szót sem akarok hallani tovább az 187~1—72-es háborúról! Hans letörten hagyta el a szobát. Csend lelt. Dietmürné kutatóan pillantott a férjére és a fejét csóválta. — Tizenöt éve vagyok a feleséged, tizenöt év alatt meg lehet ismerni valakit kívülről-belülről. Te nem pedagógiai okokból utasítottad vissza Hansnak a segítséget a fogalmazás megírásához. Mondd meg, mi volt az igazi ok? Dietmar, úr zavartan köhécselt. Aztán megkérdezte: — Mondd csak, volt egyáltalán valamilyen háború 1871 és 1872 között? LENDVAY TIBOR fordítása * Mai NDK-beli elbeszélő
