Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-02 / 14. szám
1_ öltöző fiókja elnyeli Emí- lia VaSáryová kellékeit: az órát, a láncot, a gyűrűt és a karkötőt. Csupaszon marad a kéz, a nyak, az ujjak sem röp- dösnek már a levegőben. Megnyugszik az előbb még vibráló tekintet — a mozdulatlanság, mint valami mélységes álomkór rátelepszik az öltözőre. „Elsőéves főiskolai hallgató voltam, amikor Az ember nem mindig énekel, ha menetel című filmben elfátszottam első filmszerepemet. Csak annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy egy fiatal lányt kellett életre keltenem. De ne gondoljon semmiféle művészi alakításra, mert akkor még igazán kezdő voltam, jóformán semmit sem tudtam a színészi pályáról.“ A fogason még gazdátlan az öltözék: a fehér blúz és az ugyanabból az anyagból készült rövid szárú nadrág. Az asztal mellett farkasszemet néz egymással Emília Vaááryová csizmája és az Üvegre festve című lengyel musical angyalának papucsa. „Tizenhét éve vagyok a pályán, de ez nem jelenti azt, hogy az új szerepek egyre kevesebb nehézséggel járnának. Persze, akadnak közöttük olyanok, amelyek aránylag köny- nyen »adják magukat«, mások viszont még ennyi év után is komoly fejtörést okoznak. Es különben is, a színész pályafutásában a szerepeket tekintve nincs jelentőségük az éveknek. Sőt, a rutin inkább szürkébbé teheti az alakítást...“ A tükörben fokozatosan új arc születik. A vállig érő gesztenyebarna haj göndör szőke paróka alá kerül. A púder, a kék szemhéjfesték megváltoztatja az arcvonásokat, a tekintetet. Világosabbá válik a szemöldök, sötétebbé a szem körvonalai, az ajkak is hangsúlyosabbak lesznek egy árnyalattal. Már festett arc néz vissza a tükörből, de a tekintet, a mosoly — még mindig az övé. színésszel és sose szorítsa háttérbe öt. Legyen művelt és sokoldalú, tudjon különbséget tenni a fontos és a kevésbé jelentős dolgok között, sose legyen elégedett a teljesítményemmel, többet akarjon, mint amit nyújtok, és ha szükségét érzem, hát szolgáljon instrukciókkal. A kollégáktól legalább annyira függ az előadás vagy a filmsikere, mint a rendezőtől. Örülök, hogy rögtön a pályám kez„Szeretem a hivatásomat, de őszintén megmondom: irigylem az emberektől, ha a saját »szakállukra« dolgozhatnak. Például a vegyész, a tudós, az orvos, mindegyik önállóan, csaknem függetlenül végzi a munkáját. Az én munkám viszont kollektív tevékenység része. Függ a jelmez- és díszlettervezőtől, a sminkestől, a világosítótól, az operatőrtől és nem utolsósorban a kollégáktól. A rendezővel szemben mindig vannak elvárásaim. A legfontosabb, hogy együtt érezzen a delén ideális partnerekkel találkoztam, akik tanítottak, s ha kellett — segítettek. Azt persze, csak később tudatosítottam: a színpad és a felvevőgép nemegyszer arra csábítja az embert, hogy magára hívja a nézők figyelmét, de ha erre véletlenül sor kerül, a játék semmit sem ér." A fogason két személyiség jellemének, magatartásformájának cseréjéről árulkodik a színésznő civil ruhája. A jelmez „gazdára“ talált. Megtörtént a külső azonosulás. Sietős mozdulatokkal végigsimítja nadrágját, és lopva belenéz a tükörbe. A külső szépség belső ragyogással párosul. „Számomra a színház annyira fontos, mint a kenyér és a víz. A színház — csoda. A színpadon minden nap új életet lehet élni. Es ha én ebben hiszek, akkor ezt el is tudom hitetni. A film páratlan lehetőség az önkontrollra. A moziban vagy a tévében láthatom, hol tartok a pályán, mennyivel jutottam előbbre, sikerült-e valami újat hoznom, valami mást, amit addig még nem csináltam. Ahogy múlnak az évek: érzem: egyre nagyobb felelősséggel játszom. Boldog csak akkor vagyok, ha látom, hogy a néző velem együtt izgul, önfeledten nevet vagy könnyeket csaltam a szemébe.“ Angyalszárnyak kerülnek a vállra, ezüstszínű fémkarika a fejre, fehér, könnyű kis papucs a lábra. A kétgyermekes anya lelki átváltozása percről percre jobban észlelhető. „Ha új szövegkönyvet kapok, mindig elfog az aggodalom. Különös érzés lesz úrrá rajtam. Aztán ahogy elkezdődik a forgatás, a próba, fokozatosan legyőzöm ezt az érzést. Amikor rám bízták az Aki esőben ment el című film női főszerepét, sokáig töprengtem: elvállalom-e? Vonzó, fiatal nőket már sokszor játszottam, de egy olyan falusi lányt, akinek ég a tenyere a munkától, addig még nem volt alkalmam játszani. Örültem a változásnak, de borzasztóan féltem. Martin Holly, a film rendezője sokat segített a forgatás idején. Végül is a szerepért három évvel ezelőtt a legjobb színészi alakítás díját kaptam Prágában, a hazai filmek fesztiválján. Nem tudom megmondani, milyen mértékben befolyásolja hivatásunkat a fizikai szépség. Azt viszont már többször is tapasztaltam, hogy döntő tényező is lehet. Pályám kezdetén sokáig csak naiv, csinos lányokat játszottam, és volt olyan időszak, amikor éreztem a skatulya fedelét. Hogy melyek a legfontosabb tulajdonságok ezen a pályán? A kiegyensúlyozottság, a szorgalom, a szerénység és a humorérzék. Es a családtól el kell választanunk a hivatásunkat. Tomás és Éva például sosem tudják, mikor készülök a szerepeimre. A képernyőn az Egy csipetnyi sóban, a filmvásznon pedig Az ügyvéd főszerepében láthatnak legközelebb.“ Másodpercek választják el a színpadra lépéstől. Egyénisége azonban minduntalan kibújik a jelmezből, és önálló életre kel. Hogy ámulatba ejtse a Hviez- doslav Színház közönségét, hogy élvezze hivatása örömét. Énekel, táncol, komédiázik. A nevetés színes skáláját nyújtja: a harsány kacajt, a groteszk fintort, az elégikus mosolyt, az áradó derűt — még akkor is, ha aznap éppen rosszkedvű, ha megsértették vagy csalódás érte. Színésznő, aki pszichológus vagy művészettörténész akart lenni. G. SZABÓ LÁSZLÓ Ezerkilencszázhetvenhat április 22-én az egyik svéd napilap, az Expressen első oldalán robbant a bomba: „Bergman kivándorol.“ S a cím alatt a filmrendező levele — valóságos vádirat országának adóügyi hatósága ellen —, amelyben a dühös adóalany a költőnek adja át a szót, hogy pontosabban fogalmazza meg panaszát: „Svédország jótékony ihletet adott nekem. De munkámhoz legalább valamelyes érzelmi biztonságra van szükségem: másutt kell keresnem.“ Aztán... „A félreértések tisztázódtak" — mondja kényszeredetten. Ám az Időleges számkivetés meghozta gyümölcsét. Ojabb bombaként robbant az a film, amelyet idegenben készített Bergman: a Kígyótojás. Tehát kibékülés? Inkább csak látszólagos összebékítése a Bergman— Svédország párnak. Jóllehet bevallja: „boldog vagyok, hogy visszatértem a földre, amelyhez gyökereimmel kötődöm“ , azért hozzáteszi: „Stockholm sohasem jelentett nekem seinmi rendkívüli.“ És kategorikus „nem“-mel válaszol, amikor azt kérdezik tőle. hogy vajon fog-e újra dolgozni ebben a városban. A megsebzett szerelmes elvonul — Farö szigetére, ahol a hétszáz szigetlakó között, valamint magánfilmtára háromszázötven darabjának vetítgetése közben terveinek és családjának szenteli magát. Csak filmet forgatni hagyja el szigetét. Oslóban vagy Münchenben. S azonkívül a hallgatag Bergman. aki életművéről csupán néhány kivételes sajtókonferencia alkalmából beszélt eleddig mostanában már egy- egy titkos négyszemközti beszélgetésre is hajlandó. Az időpontját több hétre előre adja meg. Egy másodpercnyi késésnek sincs helye. Két üveg ásványvíz az asztalon, szomjunkat oltani az interjú félidejében. A falon Victor Sjöström arcképe, aki Berg- mannak, filmrendezőként való bemutatkozásakor, művészeti vezetője volt: „Tanítómesterem, az egyetlen, aki elviselte csúnya karakteremet; annak idején annyira féltem a rendezőtől, hogy minden semmiségért üvöltöztem, rémes volt.“ Megélénkül a szeme, amikor nyugodt hangon összefoglalja a Kígyo- tojást: „Nyilvánvalóan a nácizmus jölbukkanásáról van szó, 1923 novemberében, Berlinben, ahogyan egy zsidó férfi és egy kávéházi énekesnő hétköznapi életén keresztül láthatjuk. Inflációval, nyomorral a háttérben ... De filmet csinálni az én számomra nem csupán azt jelenti, hogy valamilyen intellektuális meggondolásból indulok ki. Intuíció dolga is. ló néhány éve már, hogy a forgató- könyvet írni kezdtem. Már 1965-ben kieszeltem két artista történetét, akik kényszerűségből Varsóban rekednek a második világháború alatt. De valami hiányzott a történetből. Később elolvastam Joachim Fest Hitler-könyvét, s megnéztem nagyon vitatott filmjét. Egyszer csak gondolatban megakadtam a müncheni puccsnál. Tanulmányoztam ezt az időszakot, mindenekelőtt az olyan, akkori emberi lénynek a szemszögéből, aki már csak az anyagiakhoz képes kötődni, s aki nem törődik a jövővel. Forgatókönyvem mind határozottabb formát öltött. Áthelyeztem két varsói artistámat az 1923-as Berlinbe, és végigvezettem őket ennek a szörnyű hétnek az eseményein, amikor minden reménység elveszett.“ Azután már nem maradt más hátra Bergmannak, mint leforgatni a filmet. Amerika és Dino De Laurentiis adták meg neki a szükséges feltételeket egy nagyszabású látványosság létrehozásához: egy berlini lakónegyed rekonstruálása a müncheni Bavaria műtermeiben, Liv Ullmann, David Carra- dine, Gert Froebe mint főszereplők, rajtuk kívül negyvenöt színész, háromezer statiszta és tizenhat hét forgatási idő. Mindent megkapott Bergman, amire csak szüksége lehetett. A Francia Filmtárból például a régi Berlint mutató filmeket. így hát mindaz, ami filmjében tévedésnek vagy anakronizmusnak hat, csakis szándékos. A legjobb, leghasználhatóbb dokumentáció azonban — a sajátja volt: fiatalkori emlékei. „17 éves koromban, 1936-ban, jártam Németországban. Láttam Hitlert náci pártünnepségen. Mélyen megéreztem annak a vad lelkesedésnek a nyomasztó súlyát, amelyet hallgatóiból kiprovn- kált. Mi több, olyan családnál laktam, ahol a gyerekek — öt fiú és két lány — a hitleri eszmék hívei voltak. S abban a házban olvastam egyszer egy antiszemita újságot. Megdöbbentő volt. Megmutattam a házigazdának — egy lelkipásztornak —, s megkérdeztem tőle: mi ez az ostobaság? »Ez nem tartozik a külföldiekre« — válaszolta. Később többször is, például 1958-ban, visszatértem Berlinbe, ifjúkori élményeim színhelyére. Ezek az élményeim most már benne vannak a filmben.“ S nem is beszél többet a Kígyótojásról. Mellesleg, jól egybevág ez a szokásával: amint egyszer kiadott a kezéből egy filmet-, nem törődik vele, pontosabban szólva, kiirtja magából az emlékét. „Nem akarok vén szobor lenni a mozikban. Gyerünk tovább, a következőhöz.“ Valóban! Bergman következő, negyvenedik filmje is készen van már. Az egyik észak-norvégiai szigeten forgatott őszi szonáta, két nő — anya lIngrid Bergman) és lánya (Liv Ullmann) — egy napjának története: érzéketlen és agresszív viszonyok föltárása. „Jó ez arra, hogy elfeledjem az én kígyómat. Mellesleg, nehezebb két személyt körülkeríteni, mint egy várost. Ugyanígy feledtető, hogy üdülésképpen Csehov Három nővérét rendezem egy müncheni színházban. A színház az otthonom; a film a rögeszmém. Ha választanom kellene, a színpadot választanám, az egészségesebb. Még térdigérő szakállal is tudnék bölcs dolgokat suttogni a Mizantrópról színészeimnek — a legelviselhe- tőbb emberfajtának a világon —, de nem volnék képes kiállni egy filmműterem közepére. Hitchcock és Buűuel kivételek — ők sohasem vonulnak vissza.“ (Az Express című francia hetilap alapján} BERGMAN a nácizmusról 1978. IV. 2. io „ ... minden nap új életet lehet élni.. (Z. Mináöová felvétele)
