Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-02 / 14. szám
ÚJ szú JÓ REGGELI MINDNYÁJUNKNAK! A síksági virradatban még élvezzük, hogy könnyedén, fütyörészve kurtítunk a távolságon, de a nagy kódor- gások után, a dombok éjszakájába érve, fáradtan hullunk a mindenütt másként megvetett ágyba, hogy kileheljük aznapi halálainkat, hozzáálmodjunk mindennapi vágyainkhoz... És máris sürget a reggel, a cselekedeteink igazságosságát megerősítő. Olykor napokig együtt vagyunk. Ö a volán mögött, én, az országot járó riporter, mellette. Tehát sorsom — az autóban —: reá bízatott. Kifinomult városias le- zserségére, amely a titkolt emberszeretet és békességvágy sajátos ötvözete. Megismerkedésünk első perceiben azt hittem, rideg és visszautasító, holott valami nagyon emberi szolidaritás parancsának eleget téve bármikor bárkivel szót ért. Talán a lelki önmegnyugtatás átéléséből fakadozik szivéből a furfang. Mert játékos is ő, s még sorolhatnám, milyen, hiszen együtt- létünk magányos óráiban — síkságok, hegyek, völgyek között rövidítve az utat — föltártuk alapvető lelki vonásainkat, válva így egymás bizalmának letéteményeseivé. Egyik nap palóc földön száguldunk, a másik nap délideje a csitári hegyek alatt ér, a harmadik nap éjszakáján valahol a Tátrában dőlünk álomba. Én riportalanyaimat ajnározom, országosnak minősülő gondok föltárásával hűtöm önkeresésem lázát, mire ő, aki oly megértő a tapasztalásaimból támadt kételyeimmel szemben, saját emberi-lelki problémáit is rám ruházza. Odatálal elém, s bármennyire megterhelő, az ő sorsának vasszögeit is megemésztem. Netán érdekből, mert éppen az ő sofőr-leikére bízatott az életem? Tudattalanul tudott titkom, hogy ilyen töltetű érdekből soha. Akkor hát barátságból, amit az együttlét ugyancsak böhönc- re épített bennünk? Igen. de ehhez a barátsághoz hozzátapasztok egy másik érzést. a gyengeségemben rendkívül erőset: József Attiláét. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.“ Nem is kevés, minthogy sziklából televényt porlasz- tani sem kis dologtevés. Kibújni a végzetesnek tetsző szorításból, s úgy hajolni meg a sors előtt, hogy azzal egyes-egyedül a legtisztább emberi magatartásnak adjunk tisztességet. Másképpen görnyedezés lesz a meghajlás, méltóságát, emberségét vesztett. E roppant kicsiny és hűvös szállodai szobában alszik most ez a tizenkilenc éves sofőrember, s míg rovom e sorokat, az éjjelilámpa szétáradó fénye bevilágítja arcát. Látni engedi az árva nesz kútforrását, a nappai többnyire mosolygó, most a kicsurrant nyáltól fényes, kissé petyhüdt szájat, amely tegnap este oly kínosan megrándult. Pedig humornak szántam, amit mondtam, s lám, kimondatlan, a szem és a száj sugározta haragot segítettem világra. Vagy csupán holnapra már szer- tefoszlő bizonytalanságot? Egyre megy — így is, úgy >s. fáj. Nehéz munka a lelki tisztaság birodalmába emelkedni — bizonygattuk egymásnak tegnap délután, valahol a Garam mentén suhanva gépkocsinkkal. Továbbá arról fűztük a szót, ha génjeinkkel nem is, néhai kamaszkorunk átgondolatlan érzelmeivel nem nagyon kedveltük egymást! Hogyhogy, hiszen akkoriban nem ismertük egymást! Nem ismerhettük, hiszen én a Csallóközben, ő jópár kilométerrel északabbra, a Fehér Kárpátok lejtőihez közel élt. Más szellemi és anyanyelvi közegben. Mégis érvényes az állításunk, nevettünk egymásra, mert épp akkor bukkant föl bennünk a mítoszok ereje, az alig évszázados rosszindulatnak, máig piszkáló hatásának néhánv emléke. Ám közös utazásaink és történéseink közeli emlékei elhalványították mindezt, sőt. értelmetlenné és érthetetlenné degradálták. Végül is. állapítottuk meg magunkról, jóindulatunkba valamennyi becsületes ember belefér, szívességünkre mindenki támaszkodhat, aki belénk botlik. Szemléletünkkel a múlt fölé emelkedtünk, ezért is születhetett meg barátságunk — a tegnap estétől veszélyeztetett. Vagy ez a veszélyérzet fantáziám túlhajtása csupán, amelyet, ébredést követően, világrobbantó röhejjel örökre megsemmisítünk, amelvet összerakhatatlan elemeire robbant eddigi — s a jövőben csak állandósuló — szolidaritásunk? Ezt a szolidaritást csak mi, József Attila üzenetének fiatal, aggódó és önvizsgálódó megvalósítói növeszthetjük kozmikussá. Igen, csak mi. Ezért aggaszt és gyötör a tőlem alig karnyújtásnyira szuszogó emberke tegnap esti arcrándulása. Ezért nehéz a virrasztásom, s ettől lehet súlyos az ő álma is. Dobálja magát, mint a kővel lezu- hintott, ám élve maradt fecske. Már kiegyenlítődött a benti és a kinti világosság, bekúszik szobámba a szemközti domb, madarak jönnek és mozdonyok, de mindezt csak a tudattalanság szintjén érzékelem, mert tudatomat lefoglalják e sorok, jegyzem őket, az önkikiván- kozás súlyos őrületével fogalmazok. És várom az ő ébredését. Várom a reggelt, hogy mielőtt közösen versenyre kelünk a hegyekkel, a tájjal, a kutató és láttató rohanással, önvizsgálódásra szedjem rá ezt az arcát tegnap este kínba rántó sofőrgyereket. Mert a humorhoz is fel kell nőni, meg kell rá érni, mondom majd neki, s ő elhiszi, ezt tudom, mert a táj, amelyben ébredésére várok, az együvé tartozás folyamatosságát sugallja. Hajnali önvizsgálódásom gömöri tája, megnyugvásra való törekvésem napkeltében tisztálkodó tanúja, akár az édesanya, magához emel, s jóságosán tűri, hogy a nyugtalanság elnyűhetetlen hordozójaként rángódjak ölében. Ö, aki velem együtt vallja az egymással való szolidaritás szükségességének hitét, megakad a szuszogás- ban, másik oldalára fordul, s mosolyog, mert talán arra a lányra gondol, akivel tegnap este egy csallóközi táncházban ropta népdalaink ütemére a táncot, majd hirtelen két térde közé satuzza kezeit, s így, összerántva önmagát, nyöszörögve vigyázza göcsörtös álmait, s bennük őseink és utódaink általunk is megpecsételt barátságát. A miénket, valamennyiünkét — amiért tisztelettel és szeretettel köszöntőm majd ébredéskor: Jó reggelt, mindnyájunknak! AZ AKÁCOS UTAT, FRICI GÄL SÁNDOR Csontos Vilmosnak erre keményre fagyott a föld esett hó is pór maroknyi összelophatni belőle egy sovány hóemberre valót különben tiszta az ég köromtolan nézem is látom is a széljárta utakat a tiédet is a gyalogosét a porosat a kikövezetlent a szeretve-átkozottat hát miért csüggeszted a fejed öreg asztaloslegény gyalupad fejedelme vedd számba nem a vers s nem a könyv a mérték maradékaink nem ily kacatot kívánnak örökül maguknak mást többet nézz körül mester magányosságunkban a legnagyobb mű a hűség s ez tiéd KULCSÁR FERENC Vers: nehéz Kerékbe törni ujjamat vagy guillotin alá inkább a nyakamat, karóba fejemet, négy csikó farkához lábamat, kezemet, majd fülembe álmot, aztán körömtépni. S betűk rajzát, beszéd idejét nézni, nézni, nézni, nézni. Hétszer hetvenhét beszédű Szült egy asszony szivárványnak, hét színben hétszer mindent lássak, hét színt hétszer szétszedjek, hetvenhétszer dideregjek. Tudjam a törvényt, azt az árvát, szült hetvenhét márványtáblát. Estem így is majd örökre hetvenhét hűvös körökbe. De vagyok immár bejelentve hetvenhétszer jelenembe. Több száz napot a forgó évben- vártam e beszédre ébren. S ma már a kozmosz hava hull fehér-kimondatlanul. Találnak olykor lepkék alva, és társak magas sziklán ülve. S folytatása hét beszédű, hétszer hetvenhét élű minden ilyen költeménynek. Hetvenhétszer nézzed, nézzed. 1978. ív ■> 11 Szereti a népdalokat, úgy szereti, mint az édesanyját, akitől sokat megtanult havas estéken. Énekli magában, énekli társaságban, énekli, ha jó a kedve, énekli, ha szomorú. Gyönyörködik, elmerül, ringatózik az évszázadokon át csiszolt dalokban, a csodálatosabbnál csodálatosabb, mélyebbnél mélyebb képekben, a búzamezőként hullámzó dallamokban. Olykor az utcán is eszébe jut egy-egy sor, dúdol a léleknyomorító forgatagban, varázsol maga köré aranyos tollú pávát, gyönge violát, Dunáról fújó szelet, csitári hegyedet, fülemülét, szerelempatakot, - édes rózsát, eltltkolhatatlan szerelmet. Egy békés szigetet, néhány pillanatra, mint az ősök, hátat görbítő viharokban. Egy szigetet, ahol kettesben lehet a Széppel. A legszívesebben baráti közösségben énekel, hol ő, hol egy másik kezd új dalba, együtt merítenek a kiapadhatatlan, tiszta forrásból, együtt gyönyörködnek csillogásában. Mily jó lenne, ha most is akadna társa, ebben a hangos, egyre izzadtabb lakodalomban. Ül az asztalnál, cigarettázik, néha hörpint poharából. Egyikmásik rokona, ismerőse magasba emelt borosüveggel kiált át hozzá, hogy a vázákban megremegnek a virágok: — Igyál, pajtikám! — És ő iszik, és mosolyog, ne higgye senki róla, hogy különc, majd énekelni kezd: — Megkötöm lovamat, szomorúfűzfához ... — Várja, hogy valaki társa lesz e dalban. Várja, hiába várja. Halkan fejezi be a dalt, hogy ne zavarja a szomszédokat, akikben tetőzik a jókedv. Nem haragszik ő rájuk, senkire. Csak azt szeretné, legalább egyet énekelhetne az ő kedves népdalaiból, együtt a jelenlévőkkel. Föláll, a zenészekhez megy, kéri: a Tavaszi szél, vizet áraszt... kezdetűt. — Nem tudjuk mi azt, édes fiam. Akkor azt, hogy ... Azt sem. Akkor azt, hogy... Azt sem. Nem tudunk mi ilyeneket, ezekre nem mulat a nép. — Ne tartsa vissza a zenészeket, fiatalember! — szól rá egy kigombolt ingű, finom ujjú férj. — Az én nótámat húzzad, Frici! Az akácos utat. A fiatalember csendesen kiballag a hangzavarból, rágyújt a csillagos ég alatt, és énekel: Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok. / Csótó László rajza J
