Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-19 / 12. szám

S

ok száz kötete ellenére is meglehetősen szerénynek mondható könyvtáram mutatósabb, díszesebb darabjait mustrálgatva, otthonom alkalmi vendégei nemrégiben mellemnek szegezték a kérdést: miért szerettem meg ennyire a könyveket, majd kérdésük anyagias természetét álcázandó, azt is bevonták érdeklődésük hálójába, hogy miért szeretem annyira ezt a tájat, a Csallóközt, eddigi novelláimnak, elbeszéléseimnek ezt a háromdimenziós alapját-keretét, elszórt jelzésekkel földrajzilag is azonosítható és meghatározható eseményterét. Már nem emlékszem pontosan, mit válaszoltam a számító kérdésre, mely kétkezi foglalkozású vendégeim szájából — meglehet — sokkal egyszerűbb, lényeg- retörőbb fogalmazásban tétetett föl, így hát: könyv és táj — összefügg-e ez egymással? — summázom a kérdést most, utólag és meglehetősen önkényesen, s toliam máris harminc évnyit kanyarodik vissza a könyörtelenül múló időben.

Hároméves voltam mindössze, másoktól tudom tehát, hogy negyvennyolcban egy Kerényi nevű, magas, szikár termetű nyugalmazott jegyző költözött feleségestül szülőfalumba, aki néhány évig még mé- hészkedett, hetenként egy alkalommal egyenes derékkal, az egymásra utaltság legkisebb jele nélkül megsétáltatta patinás bambusz görbebotját a kertek- alja hársfasorának hűvösében, aztán váratlanul meghalt. Magára maradt felesége — jámbor, fehér hajú asszony — sorjában eladogatta a fonott szalmakupolás méhkasokat, a fölösleges bútordarabokat, használati tárgyakat, és elköltözni készült valahová az ország más részén lakó nővéréhez. A költözködést megkönnyítendő, az utazás előtt természetesen vaskos-mehéz könyvein is túl akart adni. Mit mondjak, sikerült is neki, éppen édesapám révén, aki sose tudta azt mondani valakinek: nem. Vagy legalábbis nem elég határozottan. Kizárólag a segíteni akarás vásároltatta meg vele — igaz, nagyon jutányos áron — a vesszőkosárnyi könyvet, hiszen kisparaszt-nyomorúsága akkoriban nem nagyon tette lehetővé, hogy akár egyetlen verejtékkel megkeresett koronát kiengedjen a markából; tudását, ismereteit akkoriban egyébként sem könyvekből szerezte. Gyorsain puhuló szíve, másakat könnyen megsajnáló természete juttatta családunkat tehát egy tucatnyi, részben díszkötésű könyvhöz.

Elég az hozzá, hogy a megvásárolt könyvek közül a legvaskosabbat Barátosi Balogh Benedek írta, aki — sokat utazó, tudós ember lévén — a századforduló környékén a világ csaknem valamennyi táján megfordult. Az egykori híres lapkiadó, Tolnai unszolására írta meg ezt a könyvet, amely engem egyenesen bámulatba ejtett. Nem csoda: pontosan ezer rajz és kép volt benne! A vaskos, nagy könyv címéhez (Séta a világ körül] igazodva, a hosszú téli estéken valóban sétára indultam Barátosi Balogh révén a világ körül, persze, ez még abban az időben volt, amikor falum mohalepte -határkövein túl sem igen jártam. Mit mondjak, a pompás könyv segítségével csodálatos tájakat ismertem meg: az argentin pampáiktól az ázsiai párkányhegységekig, az északi fjordoktól az ausztráliai sós mocsarakig. Egyéb akkori olvasmányaim (tanmesék, együgyű ka- lendáriumi történetek), emlékszem, csak- arra voltak jók, hogy hallatlanul erős élményként éljenek bennem tovább az így „bebarangolt“ tájak. S elkövetkezett aztán az, amit öntudatlanul szinte minden gyereke megtesz: a „megismert“ tájakat behelyetBereck József

tesítettem közvetlen környezetem aránylag kicsi téregységeibe. Minden nyáron liba- és tehénpásztor- kodtam, s mint a tenyeremet, úgy ismertem falum rozzant határkövek közé szorított környékét, dűlőit, tehát a képlet (térképlet) ilyentén ismeretében nem volt nehéz a behelyettesítés. Lett egy kis sivatagom,

egy kis erdőm, tavam, tengerem, s így fészkelődön bele akkori falusi mikrovilágomba az egész világ. Szőrzsák suta zsombékjai, Petre tehénszagú legelői, Istászeg súgó nádasai, András-szigetje tőzegaljú „gumiútjai“ között nyugodtan elfért a világ egy-egy tája. Szinte még ma is elérzékenyülök, hogy nekem ez akkor olyan nagyszerűen sikerült, és sokszor bizony még ma is a totális táj illúziójaként él bennem egykori faluvilágom térbeli létezése. Azóta persze falum határai meglehetősen kilazultak (azonban még mindig egy könnyen meghatározható tájegység keretén belül), s annak ellenére kész vagyok védekezni az olcsó nosztalgia vádjával szemben, hogy időnként még ma is úgy érzem: van itt egy kis sivatag, egy kis tajga ezen a tájon, itt, a két Duna között. Látszólag gyermeteg vállalkozás ily módon belopni a világot abba a tájba, amelyet legjobban ismerünk, de az a véleményem, hogy a gyermekek már puszta létezésükkel is közelebb állnak a dolgok eredetéhez. Helyzeti előnyüknél fogva ők hamisítatlanul gyakorolják mindazt, ami minket, toliforgatókat csak csábít: megérteni a megérthetet- lent, kimondani a kimondhatatlant.

Talán mondanom sem kell, hogy az első könyv, Barátosi Balogh könyve révén nemcsak a külső, tárgyi világot ismertem meg; hatására lassan, fokozatosan étkezésre nyitotta száját az én belső, szellemi világom is. Sorra vettem tehát a megvásárolt könyveket, de csalódást okoztak: nem értettem s következésképpen élvezni sem tudtam a századforduló idejéről származó vadászati törvény- könyvet, Kossuth Lajos „Irataim az emigrációból“ című munkájának három díszes kötete sem bizonyult megfelelő tápláléknak. Hasonlóképpen jártam a többi könyvvel is, de a kereséssel, kutatással nem hagytam föl többé, s így tudtam meg, hogy kis falumnak könyvtára van; egy időre leghűségesebb látogatójává váltam. Sokáig éltem tehát az lliyés Gyula gyűjtötte „Hetvenhét magyar népmese“ bűvöletében, könnyekig meghatott Tamási Áron „Szívbéli barátok“-jainak hűsége, a „Pál utcai fiúk“ NEMECSEKJÉNEK (így, csupa nagybetűvel! igaz élete és fájdalmas-szép elmúlása. Az alapiskola felsőbb osztályait már a járási városban látogattam, s a főutcai könyvesboltban három-négy koronáért szorgalmasan vásárolgattam az Olcsó Könyvtár sorozat legújabb darabjait: Jókai, Arany János, Móricz Zsigmond és mások emlékezetes műveit. Ezeket a ronggyá olvasott könyvecskéket egyébként ma is őrzöm; számomra felemelő emlékei annak az időnek, amikor örökre megnyert hívének a könyv, falánk fogyasztójának a semmivel sem pótolható szellemi táplálék.

Békés-boldog olvasóból végül békétlen-boldogta- lan, a kifejezéssel állandó küzdelmet vívó betűvetővé váltam. Annak azonban örülök, hogy legtöbb eddigi írásom eseménytere — még ha olykor kezdetlegesen megkomponálva is — a földrajzi azonosítást is kiváltotta gondolkozás nélkül az olvasókból. Egyre inkább megbizonyosodom benne, hogy az én valóságövezetem az egész világot magában hordozó Csallóköz, ez a háromdimenziós táj, ahol „az akác földbe szúrt árga faragatlan .villanyéi“, a maga háromdimenziós hús-vér embereivel. Egyszóval: valóságigényem táplálkozik ebből a tájból, s ez azért nem lényegtelen számomra, mert a tájjal való próbálkozásaimból esetleg mások valóságigénye is táplálkozhat.

BESZÉLGETÉS PETER DVOR SKYVAL

1978. III. 19.

„A zene átsegít minden akadályon ...“

(Gyökeres György felvétele)

R

égóta készülődtem erre a beszélgetésre, de az utóbbi hónapokban úgy éreztem, elfoglaltsága mellett nem lesz könnyű megvalósítani. Aztán a Bohémélet előadását követő napon a vendégszereplő Kincses Veronika társaságában egy bratislavai belvárosi cukrászdában mégis sikerült elbeszélgetnünk.

„A zene elűzi a szomorúságot — mondotta beszélgetésünk elején. — Ha énekelek, mindenről megfeledkezem. Bánat, csalódás, sérelem nyomtalanul tűnik el bennem. Csak énekelhessek. A zene minden akadályon átsegít. Még sosem éreztem fárasztónak.“

Peter. Dvorsky, a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház huszonhét éves operaénekese válaszaiból mindvégig rokonszenves szerénységet éreztem. Egyéniségének ereje művészi intelligenciával párosul.

# Legújabb szerette Borisz Grigorje- vics a Katja Kabanovában. Ami a feladat nehézségét illeti, mennyiben különbözik ez a szerep a többitől?

— A zenei műfaj és a mű tartalma szerint nem igényesebb, mint a korábban eljátszott szerepeim. Meg kell azonban mondanom, hogy janáőek műveit elég nehéz énekelni, mivel a ritmus és az intonáció megtartása csak az opeija hosszas átgondolása után sikerül. Ez a második Janácek-opera, amelyben szerepet kaptam, de a próbák idején annyira megszerettem őt, hogy a legkedvesebb zeneszerzőim egyike lett, akárcsak Puccini vagy Verdi.

# A múlt év végén nagy sikerrel vendégszerepeit a New York-i Metropo- litanben. Ilyen fiatal operaénekes, mint ön, még sosem énekelt a világhírű operában. Nem volt lámpaláza?

— Dehogyisnem. Annyira felülkerekedett bennem az az érzés, hogy a világ legnagyobb színpadán énekelek, hogy a belső idegesség okozta félelem miatt még az első lépések sem sikerültek, s egy pillanatra úgy éreztem: megmozdult a színpad a lábam alatt. Csak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor elkezdtem énekelni.

A négyezer férőhelyes Metropolitan nem más, mint egy szupermodern színházi kolosszus. A nagy színpadon kívül öt kisebb is van, amelyeket vasbeton falak választanak el egymástól, így az előadás ideje alatt is lehet próbákat tartani.

Két előadáson léptem fel, de a másodikon jöttem igazán formába, bár a felső C-t az első alkalommal is sikerült kiénekelnem.

0 Hány próbát tartottak?

— Mindkét fellépés előtt a zongora mellett énekeltem el a szerepet, a partnereimmel viszont a színpadon találkoztam először. A női főszerepet Elana Mauti-Nunziata énekelte, akit a milánói Scalából már ismertem.

% Ügy tudom ez volt. az első New York-i vendégszereplése.

— Igen. Tavaly voltam először, de remélem hamarosan újra eljutok, hiszen az opera művészeti vezetője meghívott a Rigoletto, a Bohémélet és a Lammermoori Lucia egy-egy szerepére. Konkrét időpontban viszont még nem egyeztünk meg.

0 Hogyan fogadta New York?

— Egy héttel az előadás előtt érkeztem. A hideg levegő és a jeges eső kicsit elvette a kedvemet, féltem, hogy megbetegszem, így szabad időm legnagyobb részét a szállodai szobámban töltöttem. A fogadtatás viszont egyenesen fantasztikus volt. A hatalmas repülőtéren ugyanis senki sem várt. Amint azt később megtudtam, a titkárnő megfeledkezett kiküldeni elém valakit.

# Novemberben a budapesti Erkel Színház színpadán Lenszkijt énekelte az Anyeginben, a Rigolettóban pedig a mantuai herceget...

— Régen nem éreztem magam olyan jól a Rigolettóban, mint Budapesten. Most történt meg másodszor életemben, hogy a közönség egyszerűen nem engedett le a színpadról, s a harmadik felvonás után ráadást kért tőlem. Először Bussettóban, Verdi szülővárosában ért hasonló meglepetés, amikor a Scala növendéke voltam.

# Ha már a Scalát említette, érdekel, milyen hatással volt pályafutására a világ egyik leghíresebb operaháza?

— Egy évig voltam a színház ösztöndíjasa. Giuseppe Luggo tanítványaként naponta négy órát gyakoroltam, s az éneklés technikai fortélyainak elsajátítása mellett olasz nyelvtudásomat is

tökéletesíthettem. Sokat köszönhetek a színház főrendezőjének, Chasaletesnek is, aki a színészi játék szabályaival ismertetett meg.

# Milyen munkamódszerrel dolgozik?

—- A próbákat mindig otthon kezdem. Miután megkapom a szerepkönyvet és a kottát, először figyelmesen elolvasom, ha idegen nyelvű szövegről van szó, természetesen tovább tart a felkészülés. A szöveg elsajátítása után a zene következik. Zongorához ülök, és az igényesebb részeket többször is átveszem. Naponta három-négy órát gyakorolok. A színházban már csak a színpadi kérdéseket vitatjuk meg. Az is megtörténik, hogy nincsen idő az ilyen alapos felkészülésre. Főleg beugrás vagy váratlan meghívás esetén. A Rigoletto hercegét például öt nap alatt tanultam meg, s ráadásul olaszul. Szerencsére nem volt idegen számomra a szerep, mert főiskolás koromban már volt lehetőségem elénekelni.

% A Tosca című tévéfilmben Cavara- dossit játszotta és énekelte. Ügy tudom, nem ez volt az első filmszerepe.

— Négy évvel ezelőtt a Fra Diavoló- ban játszottam először. A nyáron áll-» tam ötödször a felvevőgép elé, de nagyon megszerettem ezt a munkát.

# Az utóbbi időben egyre többet pendlizik Bratislava és Bécs között...

— A béc*i Állami Operához állandó szerződés köt. Márciusban a Lammermoori Lucia bemutatóján Edgárt éneklem, majd áprilisban Lyonéit, Flotow Mártájában. Közben a londoni Covent Gardenben ,a Rigolettóban vendégszerepelek, a Szlovák Nemzeti Színházzal pedig Nyugat-Németországba utazunk Az eladott menyasszonnyal.

# Vannak-e megvalósulatlan vágyai?

— Egy kis pihenésre vágyom. A nyáron remélem sikerülni fog. Feleségemmel és nyolchónapos gyermekünkkel Harkányfürdőbe szeretnénk elutazni.

G. SZABÚ LÁSZLÓ