Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-26 / 9. szám
1978. II. 26. SZÉLFŰVÁS, NAPSÜTÉS - KÖZÉP-EURÓPAI ÉGHAJLAT 1 Ifjúságom zöld vadonéból, hiszem és hitelesítik már érzelmeim 's, kijutottam. Éghet hát és égjen is a mögöttem hagyott rengeteg, láttassák a lángcsővák a múltat, ifjúságom égő dzsungelét — vadjaiban, szárnyas állataiban, de a sűrűjében megbúvó, árnyékában hűst kereső társakban sem tehet kárt a tűz, hiszen őket mind magamba menekítettem. Ülnek is éberen a szívemben vagy sereglenek a szívem körül; dalszájúak és kérges kezűek, ősz halántékúak és pelyhedző ál- lúak, a hajukat szélnek felkínálók és a zúzmarát Mont Blanc- ként tűrök, maguklfa nézők és előrelátók nagy serege veszi körül a szívemet, hogy ahova minden emberfia elér az emberélet útjának jelén, ama nagy sötétlő erdőbe, onnan ezer kezükkel és ezer eszükkel kivezessenek. Mondják, s ha mondják, pecsétes az igazság, hogy az ember életében a harmincadik év megrázkódtatásokat és megtisztulásokat rejteget, választások elé állít és el is veszejthet. Valóban igaz lenne? Ami bizonyos, hogy harmincadik évem küszöbén egyre nehezebben írom le a szót, egyre vigyázóbban mondom a szót, magamat tehát, az embert, hiszen egyre élesebben és pontosabban érzem, hogy én vagyok a nyelv, a szó: az ember. Mert ha az ember szavakat mond, akkor a szavak embert mondanak. És így a nyelv tett is, mert az ember tettei az embert mondják. Ezért v(an, hogy írás közben, munka közben toliam egyre sűrűbben áll meg a papír fölött, beleszúr, belekérdez a levegőbe: tárgyakat vallat, tegnapi, mai és holnapi embereket keres, tegnapi, mai és holnapi eseményeket, tegnapi, mai és holnapi reményeket. És ha ilyenekre lel, lehajlik, ráhaj- lik a papírra a toll és szavakat jegyez, összefüggéseket, lényeget. Mintha az írás idegeim álma lenne: eszméletem, eszmém, szívdobogásom. Természetesen a valóságot, benne elfoglalt, elfoglalható és elfoglalandó helyünket faggatja benne az ásványként, már-már drágakőként ragyogó csönd, s tudva a valóság végtelen változatait, formáit, színeit, lehetőségeit, abszurditásait, igazságait, igazságtalanságait és vélt véletlenjeit, egyben tudja azt, hogy mindeme változatosságnak át kell szűrődnie a világnézeten. Végső soron az életnek, az élet dolgainak, a valóságnak eggyé kell válnia a világnézettel. 2 Tizenöt, húsz mondat — talán vagy bizonyára — nem elég: mire is? Kimondani egy emberélet jelképes felét? Egy főhajtásra önmagunk előtt? Vagy: egy mi általunk és a mi számunkra készülő társadalom előtt? Vagy csakis annyira elég, amilyen mértékben őszinték a mondott szavak? Mivel a magam nevében szólok, az írástudó felelősségét mondom, az emberét, aki fórumokon, a nyilvánosság előtt szólhat és szól és egyre készül szólni, és tudatosítja, hogy fölhalmozódott ismeretanyagunk a világ dolgairól, történelemről, társadalomról, emberről, eszméről csak akkor hasznos és produktív, gyümölcsöztető tudás, ha az egyre bővebben áradó ismeretek ugyanolyan ütemben humani- zálódnak is bennünk, mindannyiunkban, ha a tudatunkban, sőt a lelkűnkben világnézetté válnak, pontosabban meleg emberi vérré és szép emberi tudássá. A felismerést az idő szülte, megint csak a magam nevében szólva: az én közel harminc évem, az az idő, mely a születéstől máig tart s amelyet így jelölünk: 1949—1978, tehát tulajdonképpen hazánk szocializmusának az ideje. Ezek az évek a szükségszerűségek és törvényszerűségek felismerésére tanítottak, megfogalmazták — meg tudták fogalmazni! — nekem, így bennem is a korparancsot: a szó tett, a tett felelősség, a felelősség pedig az igaz megfogalmazása. És mindennek — jobb szó híján — az önfeláldozás az ára. Értem ezalatt a félelmet a közönytől, ha- rácsolástól, korrupciótól, bóloga- tástól, megvesztegetéstől, á félelmet a belenyugvástól. Tehát az első számú parancs: közösségben gondolkodni, közösségben cselekedni — családban, nemzetiségben, társadalomban, és tovább. Vagy a másik irányból, a drága József Attilával szólva: a min- denséggel mérd magad. Nekünk, magyar nemzetiségnek, még fokozottan is ismernünk, tehát védenünk és őriznünk kell természetes különbözőségünket, elsősorban édes anyanyelvűnket, mert csak nyelvünkben élhetünk, nyelvünk által cselekedhetünk, hiszen megállapítottuk, a nyelv tett, cselekedet. Aki nem beszél vagy nem beszélhet, meghal. Még a szó tudományos értelmében is: napjainkban állapították meg a tudósok, hogy a neander-völgyi ember azért pusztult el, mert nem tudott beszélni. Ezért kell örülnünk minden csecsemősírásnak és nvinden érett, komoly, okos szónak, — minden felelősségteljes ítéletnek, kinyilatkoztatásnak. És ezt csak úgy lehet, ha tudjuk és ismerjük dolgainkat, ha mindennapjaink gondjai közös dolgaink, ha közösségben, társadalomban és nemzetiségben tudunk gondolkodni és cselekedni, ha tisztában vagyunk kötelességeinkkel és teljesítjük is, ha tisztában vagyunk jogainkkal és élünk is velük. 3 Ügy adódott, hogy a szívem körül sereglők hadába az utolsó két évben újabb két ember lépett: a fiam és a lányom, jelkép nélkül is — véreim. Mint ahogy én vagyok vére apámnak és anyámnak, és megbabonázott őrzője a már pólyámban rám testált örökségüknek, minden bizonnyal úgy lesznek, azaz már most úgy azok ők is. Igen, így épülnek közösségek és kultúrák, így válik egyetlen jelenné, mindig-jelenné a történelem. Így vagyok, lehetek én ükapám, szépapám, dédapám, nagyapám, apán a mában, történelmi földrengések így pusztíthatják vagy így erősíthetik a szívem. Ezért nagy és ezért szép a felelősség: embert nevelni figyelmező és fegyelmező, megtartó ősökkel a szívünkben, mert ekként lesz világossá: utódaink szívében mi is ott piros- lünk majd pecsétként, ott ékeskedünk címerként: nem lehet hát közömbös, a pecsét mit hitelesít majd és milyen ábrákat mutat a címer. A harminc évvel ezelőtti Február eszméje, mint a természeti erők: mint a szél, elfújta, mint a nap, felszívta a szívről a ködöt, az alattomos, ősökat fojtogató és utódokat analfabétaság- ra, vakságra, némaságra ítélő ködöt. Nemzetiségünk az lehetett, aki: magyar és szocializmust építő, a vox humana népe. A teljes önmagunkra ébredés érik, érlel az idő. Érik az emberi gyarlóságok felszámolása, múltunk/ korunk és jövőnk tudásának okos és határozott humanizálása, az anyanyelv mellett a nélkülözhetetlen világ- anya-nyelv elsajátítása. Jó mulatság, férfimunka legyen. KULCSÁR FERENC BABI TIBOR FRAfiö KRAL Február van, Valóság lett ím. Sikerült, február - Nem lehetett megállítani, a tavasz ízét, mondd, érzed-e? ... semmivé tenni azt, ami beért árán annyi vérnek. Egy dévaj kis tündér küzdelemnek és szenvedésnek, incselkedik velem, s annyi életbe is került, a megláncolt folyó hátán jégtábla roppan szél dúdol, ifjú vér muzsikál két karomban. Félrelökték, ki értetlen állt, s nem boldogság ez, nem is szerelem. nemet mondott vagy fékezett. S ki ellene tett: elveszett. Rádiót hallgatok, újságot olvasok napestig. Az új élet árja elöntött Február: a milíciák dörgő lépte minden rosszat, mi minket gyötört visszhangzik még a ésöpp kagylóvá szűkült s igazságot hoz, szebb jövőt. térbe. olyan kicsi, mégis nagy a világ - Fügedi Elek fordítása hazára lelt a hontalan. Február: hull a hó - sapkára, biúzra, nagykabátra, a Vencel téri palotákra, fákra. Nem létező jó istenem, de nagy dolog:^ én garabonciás Sanghaj és As között gyalogolok nyári fűben a fáradt Ipoly mentén, s értek a fák, füvek és minden népek nyelvén. Legyen hát, ami van: szabadság - szemem ragyog. Erős, kemény inú legény én így vagyok, váltamra vettem a fiatal Köztársaságot, mint csépléskor a bekötött zsákot: Anyám! Hazám! Enyém!... Huszonöt évét vállalom, minden fájdalma, terhe vállamon. Tél van, február, ágaskodnak a zord hegyek, ne sírj, anyám, veled megyek. Veled megyek, veled, parasztgyerek, őrölni, a malomba. Jő búza, tiszta mag a garaton, ocsú hullott a zsákomba, rostálgatom ... DÉNES GYÖRGY Jtfőpíef fiefauísw Jégtörő február dajkál hóvirágot, föléreznek már a dermedt ágak. Valahol mélyen készül a tavasz, gyökerek között fölenged a fagy. Támad valami könnyű lehelet, pajkos szellő utat söpörget, a nap sugára aranyat hint szét, fagydlbokor ringatja gyöngyét. Február van, február, a tavasz. ízét, mondd, érzed-e? __ VIL ÉM ZÄVADA Istenek angyalok titánok lehullnak Fejedelmek zsarnokok királyok lehullnak Csillagok korcmpelyhek lehullnak s lehull a hó A föld is csupán lehullt s megtömörült por felhő S a tenger földre szállt cseppfolyóssá vált égbolt Mindenek vége ugyanaz bomlás és hullás Február, február, fénnyel derengő, delejes áram, szívet megejtő, szabadság láza árad belőled, őrződ a tiitkát vágynak, erőnek, munkát, kenyeret jó szívvel adtál, szabadság, élet velünk maradtál. De lám a romok közt az örökzöld fűszál rajta reggelre már vízcsepp ragyog harmatodén és tisztán akár a könny Háború s földrengés idején is velünk a szerelem s az élet forrása a pokolból is fölbugyog Senki meg nem tartja mi bukásra érett Senki meg nem állítja mi nap fele tör Varga Imre fordítása Luzsicza Árpád: PRÁGÁI MOTÍVUMOK
