Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-26 / 9. szám
ÚJ szú „K öltő vagyok, ki csak máglyára jó, mert az igazra tanú. Olyan, aki tudja, hogy fehér a hó, piros a vér és piros a pipacs. Es a pipacs szöszöcske szára zöld. Olyan, kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt.“ (RADNÖTI MIKLÓS) A lexikális adatokon túl mit mond a neve a háborút nem viselt nemzedék tagjainak, s köztük nekem, aki bombázott házat, gyermeke holttestére boruló anyát, koncentrációs tábort csak filmvásznon és képernyőn láttam? Aki voltaképpen irigylésre méltó vagyok, hiszen kevesebbet szenvedtem, mint akinek tudatába mindennapjainkkal és közvetlenül hatolt be a humanizmust barbarizmussal hatálytalanító tömegveszettség — kit megadásra, kit védekezésre késztető — vírusa? Mit üzen fiatalságomnak, nemzetiségi valómnak nemzete legderűlátóbb irodalmi művével, a több mint nyolcvan nyelvre lefordított Riport az akasztófa tövéből című börtönnaplójával, mit üzen riportjai, vitairatai, tanulmányai, irodalmi és színházi cikkei, valamint mártírhalála sugallta szellemével ez az irodalmának nagyjait, s Így műveik lényegét sem? Az okok kutatásában valamennyi fölvetett érv számításba veendő, ám leginkább az utolsóként említett. Ismereteink hézagossága pedig a köröttünk és a velünk élő népek, valamint önmagunk történelmének hiányos ismeretét sejteti. Pedig július Fucík szellemiségének alaposabb megismerése nekünk, a háborút csupán közvetve ismert fiatal csehszlovákiai magyaroknak, természetes különbözőségünk megőrzésében: nélkülözhetetlen. Mert ö ebben is példakép. Vérbeli cseh. Vérbeli, mert cseh volta megőrzésével, ápolásával — és csak avval — párhuzamban rendíthetetlen internacionalista. Mindaddig csak kuruckodnf fogunk tudást fitogtató kijelentéseinkkel — amelyeket cselekedeteink sorra érvénytelenítenek —, amíg a velünk élő nemzetek múltját valamiféle szűk, lokális keretekben és keretekből értékeljük, amíg saját nemzeti elfogultságaink kendőzésével mondunk ítéletet más népek magatartása fölött. Dolgozni kell, barátaim, és nem lazsálni! Birtokba venni az illúziótlan nemzetiségi, nemzeti, népi és történelmi távlatokat. Szüntelenül formálni, galmak kontinentális csatokat feszegettek. Hatásukra Európa-szerte, így Erdélyben is parasztfelkelés tört ki, amelynek vezetője Budai Nagy Antal, s hitét a lázadásban néhány évtized múltán föltámasztó Dózsa György, testvére a mai világnézetünkre ható gondolkozásban Jan Zi2kának és a két Prókop testvérnek. Valamennyien is- mételhetetlen életüket adták az emberi szabadság jövőjéért, hogy népükben a reális látásra való törekvés meghonosodjon. Meghonosodott ebben a nagy szellemi összefogásban? Még nem teljesen, de a jó eszme, a szocializmus útján halad. Azon az úton, amely megkívánja, hogy a népnek hangot adók úgy gon- dolgozzanak nemzetben, hogy megtalálják annak békés, alkotó életet biztosító helyét a többi népek között, ha úgy adódik, más nyelvű népek tartományában. Fucík ennek megvalósulásáért is küzdött, hiszen kommunista volt, olyannyira az, hogy még kapcsolatait is osztályszempontja határozta meg. A cseh és a magyar nép történelme közös vonásainak ismerete és eszmei hovatartozása révén jutott el hozzánk, szlovákiai magyarok közé is. A haladó 1978. IT 9R emberi szeretetben halála órájában is bízó cseh kommunista újságíró, a fasizmus elleni harc nemzeti hőse: Julius Fuőík? Szállóigévé vált intő üzenete lényegében biztatás a szeretetre és a szembeszegülésre: Emberek, szerettelek titeket! Legyetek éberek/ Nemcsak humanisztikus lénye, elsősorban a korkörülmények indokolták e fogalmazást. A harmincas évek elején nem történt meg a kellő védekezés a világtörténelemben oly mélyen ható méreg, a fasiszta szellem ellen. Nem történt meg, mert mint annyiszor a történelem során, ekkor is szűkre szabatott a tömegek szemhatára. Legyünk éberebbek, hatványoztatja önnön üzenetét Fuőík szelleme, hiszen harmincöt évvel ezelőtti halála óta atombomba robbant Hirosimában, elévültnek minősítették a náci bűntetteket, és a neofasizmus nyugati aRtuali- zálódásával a fasizmus ismét jogaiba lépett. Az emberiség, az egyetemes emberi kultúra szégyene ma újra valósággá, miáltal a fuőíki üzenet még súlyosabb testamentummá vált. Vajon az egyre Időszerűsödő végrendelet hogyan él a mai huszonévesekben? Közülük hányán állnának ki az erkölcsükben képtelen neofasiszta ho- rogkeresztmázolók ellen? Valameny- nyien? S közönyükkel hányán tagadnák az ellenállás, a tiltakozás szükségességét, hányán avatnák anakronizmussá az antifasizmust? Sehányan? Nem vezetne célhoz, ha ezt állítanám, ha nemzedékemről eszményített képet rajzolnék. Igaz ugyan, hogy a történelemben szinte állandósult önigazoláselmélet helyett a differenciált történelmi látás és a marxista önvizsgálat igényét valljuk magunkénak, de akadnak köztünk történelmi tanulságot semmibe vevők, nemtörődömök is. Az antifasizmust műfajává emelő Fábry Zoltán már 1960-ban figyelmeztet: az antifasizmus mostohagyerek lett... emléke halványodott, és ma vannak és élnek köztünk emberek, fiatalok és kortársak, akik azmantifasizmus szóra süketen vagy fanyalogva reagálnak. Hadd emelem ki a szót, köztünk, csehek, szlovákok, lengyelek, ukránok és magyarok, azaz emberek között, és hadd kérdezem, miért e süketség, e fanyalogva reagálás? Unjuk a témával foglalkozó műsorok sokaságát? Akaratlan részvételüket az antifasizmus frázissá degradálódásában? Vagy elegendő az országon belüli gond? Netán elfáradunk a munkahelyen, a ház, a család körüli teendőktől, s erre már nem futja időből, üde értelemből? 'Vagy nem ismerjük eléggé az antifasizmus gyúrni a lelkűnkben, elménkben összegyűlt érzelem- és tudásanyagot, hogy a szentesített állításokat intellektuális nyugtalanságunkkal átértékelhessük, hogy jövőnk marxista világnézetünkhöz idomulhasson. Hogy jobban megfeleljünk kisebbségi létünk krédójának: a vox humánénak. Erre is a fuőíki üzenet elűzhetetlen optimizmusa int? Erre a mérhetetlen nagy munkára, a folyamatos, rendszeres dologtevésre? Igen — kérlelhetetlen logikai szigorral, és az európai rangú gondolkodás következetességével. Akárcsak Fábry Intését az éberségre, nekünk, fiataloknak, itt és most így is kell értelmeznünk. Mert Ö is azt a hazát élte, amit Fábry Zoltán, s kettőjükkel, mi, valamennyien: Európát. Mert ő is, mint minden igazi európai, a nyelvében élők, a nyelvben és a nyelvvel végrehajtott tett embere volt. Művészetért rajongó, népe történelmének nagyjait esszékben újraértékelő elme, akinek a kommunizmus jövőjét de- lejező igazságtevéséi az értelem tagadásának hatalmi teljességében veszélyesebbnek minősültek, mint egy hadsereg. Ezért kellett meghalnia a testében. Akárcsak Garcia Lorcának — akinek letartóztatásakor a házbeliek megkérdezték, m\ a vád ellene, s Ramón Ruiz Alonso osztagparancsnok csak annyit mondott: a művei —, vagy Radnóti Miklósnak, kit végül, is megöltek, mert az igazra tanú, mert maga sosem ölt. Fábry szerint az antifasizmust az undor rázza. Fucíkban az undort mosolyra változtatta a túlélés magabiztossága, az osztályban való gondolkodás, az emberszeretet. Sosem volt benne illúzióvesztés, még az elfogatása hozta megrázkódtatások nyomán — szükségszerűen feltörő — sem. Mert Fucík az anyanyelv embere volt, anyanyelvében vissza pedig őseié, köztük, kimutathatóan a táboritáké. Az egyik általa "kiadott illegális lapnak a „Tábor“ címet adta, ezzel is magáévá vallva a cseh nép forradalmiságát, a huszitáktól a proletariátusig. A művével törvényesített, és mártírhalálában az önvállalás pecsétjével hitelesített morális realizmusával önmagát, önmagában népét, Engels soraiban pedig a népét értékelő filozófust igazolja: Csehországban minden Valóban nemzeti mozgalom nemcsak proletár, hanem a huszitákra erősen emlékeztető mellékízt fog kapni. Húsz János halála sem volt kizárólagosan cseh ügy, aminthogy Fucítoé és Vanőuráé, Mühsame és Ossietzkyé, Lorcáé és Radnótié sem. S bár a kelyhesek bűnéből a lokális önzés zsákutcájába fúlt, a huszita mozcseh értelmiség képviselőjeként ő jelent meg 1931-ben a Sarló-kongresszuson: A magyarok nemzeti felszabadulásáért nemcsak Önök harcolnak ... Önök nem szabadok. Mi sem. S nem szónoki fogás, ha azt mondom, hogy az Önök felszabadulásénak a napja jelenti számunkra is a szabadság napját. Fábry e sorokat ekképp minősíti: Amikor Fuőík egy elnyomott kisebbséghez szólott, így is mondhatta volna: a mi felszabadulásunk napja jelenti az Önök számára is a szabadság napját..., Fuőík azonban megfordítva formu- lázta az igazságot. És ez nem udvariasság volt, de az erkölcsi elkötelezettség elemi megnyilvánulása: a magamnál is jobban elnyomottak ügye és igazsága mindenek}ölött és mindenekelőtt! Fuőík nemzetiségi sorsunkért vétózó szelleme, a történelem bizonyítja. Februárban is hatni tudott. Ragaszkodása hözzánk, emeriséghez, hozzánk, magvarokhoz, kötelez minket, fiatalokat, akárcsak engemet. Vajon jól értelmezem-e Fuőík lényegét, én, aki csupán értelemmel s nem tapasztalásommal ismerhettem meg a Smetanzokat és a kicsinyes rendőrbiztosokat, és Skorepa apót is, aki az elnyomók által követelt munkát az elnyomottak érdekében kifejtett munkává tudta változtatni, és vajon el tudőm-e hitetni nemzedéktársaimmal, akik sem bombázást, sem aknarobbanást, sem gépfegyverropogást, hozzám hasonlóan, nem láthattak, nem hallhattak eredetiben, vajon el tudom-e hitetni velük, hogy az optimizmust nem hazugsággal, hanem igazsággal kell és szabad csak táplálni? Mennyi új — korkörülményeink meghatározta értelmezésre váró — üzenettel lát el bennünket ez a cseh kommunista újságíró, aki, ha élne, a napokban lett volna hetvenöt éves. Mennyi választ vár tőlünk, fiataloktól, akiknek elsődleges dolgunk közösségben és a közösségért élni, s nyílt párbeszédet folytatni mindenről, ami igazság, ami ha- zuság, ami van. De igaz, gazdagító párbeszédben csak akkor szólhatunk, ha megismerjük közös hazánk múltját, jelenét, ha fölmérjük velünk szembeni elvárásait, s azt, milyen jövőt szán nekünk, a fasizmus idején még csak a vágyakban vagy abban sem élőknek, de génjeinkkel a háborút egyöntetűen gyűlölő huszonéveseknek. Ha alaposabban megismerjük önmagunkat, s bennünk az emberiség egyik legnagyobb optimistáját, a folytonos dologtevésre ösztönző, a mártíriumában és ember- szeretetében örökké tanulandó Julius Fuőíkot. ’SZIGETI LÁSZLÚ \ Alacsony, ötvenes férfi áll az utcasarkon, kis családja körében. Illatos olajtól nehéz és makacs szálak válnak ki lesimított hajából, pedig két-három percenként végighúzza fején a fésűt. Szájában olcsó cigeretta füstölög, csak akkor veszi ki, ha úgy érzi, köpnie kell. Sűrűn és álmosan pislog, mintha részeg volna. A kabátja nem új, de jó, a feleségéé is, a fiáé is, aki celofánzacskót dob a járdára, miután kihalászta belőle az utolsó szem cukorkát. Nem szólnak egymáshoz, csak nézik a forgalmas utcát, az elsuhanó autókat, a kifestett hölgyeket. Közben múlik az idő, a drága idő. Látszik a férfin, neki van belőle bőven. A felesége már menne, de ő csak áll, nézelődik. Majd váratlanul és hirtelen nagyot rúg a szemétládába, amely nyomban földre szakad a lámpavasról, és életre kel, kiönti magából a szemetet. A férfi kihúzza alakját, fiára néz, aztán a feleségére, aztán a járókelőkre, büszke főtartással. Összeráncolja homlokát, felrántja ajkát, mintha azt akarná mondani: Ezt csináljátok utánam, ha tudjátok, ha meritek. Hitte ez a férfi, hőstettet hajtott végre. Lehet-e rá haragudni? Ami bőszít abból a pillanatból, csupán az arca és a tartása. Mert olyan hősökre emlékeztetnek, akik nem oz utcasarkon, hanem felelősebb helyeken rugdalják a szemétkosarat, és néznek önmagukra „ki vagyok, én vagyok“-tekintettel. Hány ilyen hőst láttam, hány ilyen hősi tettnek — értelmetlen mozdulatnak voltam már tanúja! Ezek közül nem választhatnak példaképet a fiatalemberek. Ezek rontják — a gyöngébbekben teljesen leronthatják — azoknak a valóban nagy, az emberi haladást szolgáló hősi tetteknek, történelmi pillanatoknak a hitelét, amelyek sohase az Edenre tártak kaput. Csupán (!) utat nyitottak — a jövő felé, lehetőséget kínálva szebb életre, amelyért dolgozni kell. Igen, csupán utat nyitottak, amelyet építeni kell. Harminc esztendő telt el a negyvennyolcas februári események óta, tíz-tizenöt éve vesz részt az én — idén harmincéves — nemzedékem az építőmunkában. Amikor születtünk, hároméves volt a béke, békeidőben ringott, ha volt, a bölcsőnk. Halvány emlékeink sem lehetnek a háborúról, sem a csehszlovákiai magyarok életében is korszakváltó napokból. De vannak a későbbi évekből. Emlékezünk feszült helyzetekre, lelket fölszabadítókra is. Hány apa jött meg a munkából késő éjjel, hogy egész nap egy falatot sem evett, és amikor a hideg konyhában tört a megszáradt kenyérből, remegett a keze. Se szólni nem lehetett hozzá. se sírni előtte. Se feleségnek, se gyereknek. Másnapra újra indultak, emelték a csákányt. Es lefektették az új síneket, indulhattak a nehéz tehervonatok. Békeidőben hamarabb teremnek magukat hősnek látók, kikiáltók. Könnyű életre csábítók, a közösségre fittyet hány ók, akik belerúgnak egy szemétkosárba, netán egy munkás- tenyért dobnak félre a csillogó, hosszú asztallapon. Hallgathat-e ezekre, ki látott viharosvirágos tekintetű apákat csákányt emelni, földet szántani?! Hallgathat-e ezekre, ki lépni akar?! Féltem azt a kisfiút. A járdára dobta, az emberek közé azt a celofánzacskót, amikor még a szemétládába is dobhatta volna. BODNAR GYULA Hetvenöt éve született Julius Fucílc w
