Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-05 / 6. szám
kell igazodnia Has- cor ráhajt az aknára. iem történnek, és megbán volna elmulasztásnál mi lehetőséget, mietünk már holnap meg- sunk életét — lelkese- í kapitány. — Hasford, íny mögé, s ha szólok, ikor az akna közelébe ;mérő mutatójának a állnia. Világos? — Hastord telvonított, tt. rhatna ki az utolsó pil- javasolta Frank, apitány gúnyosan felnea bízik a számításaim- int valaha is, hogy hi- el a levegőben? De most a földön várni — .vinnyogta a né- e zavaros volt. tven dollárt? m. :apitány ismét elvigvo- itt a zsebéből öt tízdol- et. semmiért kapod, csak >z azon a kavicsraká- ted robbanni fog. Semmi Ián nem hiszel nekem? enyegetöen. iram. szülj fel. Visszamész az ha intek, teljes sebes- sz. Érted? jdult fel ismét Hasford, lsen bemászott a kor- ndított, és elhajtott az — kommentálta a helyin kapitány, s az órá- . — Uraim, pontosan öt kezdjük. . állt be, csak a tenger zajongott gondtalanul, apitány utoljára körül- ráját figyelte. , három, kettő, egy, tolsó szót a pillanatnak omatékkal kiáltotta, s itározottan intett. torja felbődült, s a ko- a cél felé. — vezényelt Tyúkszem belevágódtak a ho;ozta a sebességet. te nyomorult! — üvölti kapitány, bár Hasford itta, és félelmében biz- :aposott az akcelerátor- k bírt. záguldott mellettük, az néteren a motor elérte fordulatszámot. Tyúk- arcára kisfiús, feszült epedett. pokol! — üvöltötte. — , most majd meglátjáütött a kavicsrakásra, izerű sofőr volt. A jobb itiméternyi pontosság- aknára. Egy éles villa- nden eltűnt a homok- ben, egyidejűleg robba- levegőbe, aztán csend san és hatalmaskodóan ütány emelkedett fel. önelégültségtől. Csak tosította, hogy a dzsip ább, sőt, hogy a motor lallanl, hogy egyáltalán illant. fen, ahol az .akna fe- tongott, mint a gyere- után. A porfelhő nem anl, s Tyúkszem kapí- :or döbbent rá, hogy a nem porfelhőt lát, ha- t. A robbanás helyétől sz méternyire feküdt a — szólt mogorván í nyomban érezte, hogy yomra. illanatban oda akart Utáni Hasfordra, hogy m, de a földbe gyöke- aztán meg Tyúkszem lyelt: Feküdj! — s ő erőt- lmeskedett. Hisztérikus dett. — Mi öltük meg! ;apitány értetlenül via száját. )hez rohantak. Több mint nyilvánvaló volt, hogy Tyúkszem kapitány mesterműve nem sikerült. A terepjáróból nem sok maradt, csak a füstös lángokkal bevont, eltorzult karosszéria. Hasfordot nem látták. Kissé távolabb fedezték föl. Harvey elsápadt az iszonyattól, Frank haragosan köpött egyet. Tyúkszem kapitány bizonytalanul körülnézett. — Túl van rajta — mondta. — Igen, százszázalékosan — mondta Frank. — Fattyú! — üvöltötte Tyúkszem kapitány. — Biztosan nem ment százassal. így elrontani, mindent... — Ha én volnék a maga helyében, kapitány, másképpen beszélnék Has- fordról — szólt nyugodtan Frank és cigarettára gyújtott. Harveynak vacogott a foga. Abban a pillanatban erősen gyűlölte a kapitányt. Tyúkszem kapitány arca megrándult. — Hogyan beszél velem? — Csak azt mondom, hogy szegény Hasford semmiről sem tehet, ráadásul halott — folytatta izgatottság nélkül Frank. — Atyaúristen, és ezek az én tisztjeim! — óbégatott Tyúkszem kapitány. — Mit teszünk? — kérdezte Frank. — Hogyhogy mit? — csodálkozott értetlenül Tyúkszem kapitány. — Mit teszünk a feketével? — Ellenséges aknára hajtott — jelentette ki Tyúkszem kapitány. Frank és Harvey zavartan vigyorogtak. — Hülyeség... Itt soha semmiféle aknák nem voltak. — Amint látják, vannak. — Kapitány, kinek akarja ezt bebeszélni? Hiszen ez a néger ,a mi hibánkból gebedt meg. — Fütyülök rá — vágta oda Tyúkszem kapitány. — Este... értik ... ma este jelentést adnak. Hasford őrmester aknára futott, mialatt maguk fürödtek. Az aknát a vietnamiak tették le, világos? — Világos. És ha nem így teszünk? — kérdezte Frank. — Gondoskodom róla, hogy több harci feladatot kapjanak ... — Azt nem szívesen... az egyáltalán nem volna igazságos — mondta Frank. — Tehát Hasford maga kereste a bajt. Kéjutazást akart tenni, és aknára futott. — Aknára futott! — ismételte közönyösen Fnank. — Nekem ez nem tetszik — mondta halkan Harvey. Frank lehurrogta: — Fogd be a szád. Persze hogy buzerálás ... de én ezt az egészet túl akarom élni. — Aztán tompán hozzátette: — Micsoda marhaság ... mehetünk gyalog. A tenger csendesen morajlott, a levegőnek sós szaga volt. A dzsip még mindig égett. KOPASZ CSILLA fordítása Mai cseh elbeszélő A cigányzenekar éppen be- Zj fejezte a szlovák népdal- ' ' egyveleget, amikor véletlenül összetalálkozott a tekintetünk. Rögtön felismertem, a sűrű cigarettafüst meg az eltelt évek ellenére, amelyek bizony az ő hajtincseit is deresre pin- gálták 'és jól látható szarkalábakat hagytak a szeme sarkéban. Egy pillanatra behunytam a szemem és az emlékezés táltos paripáján a távoli múltba nyargaltam. Egyszeriben úgy tetszett, mintha a kávéházi nyüzsgés elcsendesedne; feledtem gondjaimat, kórlapjaim a lángok martalékává lettek, én meg az a suttyó legényke, aki már megfordul a lányok után. Néhány asztallal odább ül álmaim első tündére. Hirtelen azt sem tudom, mennyi ideje már annak, hogy először találkoztunk az András-temető csendes birodalmában. Alig múlhattam tizennégy éves — a polgári iskola harmadik osztályába jártam — s egyre jobban éreztem azt a csodás változást, ahogy csaknem egyik napról a másikra legénykévé serdültem. Azon a májusi napon, azzal a becsületes szándékkal bújtam meg a csendes sírok között, hogy itt zavartalanul tanulhatom majd a történelmet meg a földrajzot. Egyszeriben ezüstösen csilingelő lánykacajt hallottam. Nem messze tőlem két lányka sétálgatott, ők voltak. Egymás mellett sétikáltak és vidáman ka- carásztak, s a lány kacaj gyakran jó ürügy arra, hogy az addig vadidegen fiatalok megismerkedjenek, beszédbe elegyedjenek egymással. Az egyiknek kicsit nehézkes volt a járása, széles az arccsontja, szóval híjával volt a bájnak. Annál jobban kitűnt mellette a másik szépsége, aki velem egyidős lehetett. Manóinak hívták. A termete alacsony, a haja koromfekete, a bőre barna, a szeme szinte igézett. Manci volt az én első igazi szerelmem. S hogy mi voltam neki én? Ö is szerelmes volt bqlém, ahogy csak szerelmes lehet egy ábrándos tizennégy esztendős kislány. Sokgyermekes családból származott, mint én is, bár a Vallon utcai ház, melyben laktak, állítólag az övék volt. Még aznap, ahogy megismerkedtünk a holtak birodalmában, elárulta nekem, hogy a ferencesek templomába jár nap nap után, s ott találkoztunk aztán, mint a tizennyolcadik századi szerelmesek. Imakönyvet tartott a kezében és a barátnőjével együtt abból énekeltek. Többször is szememre vetette közönyösségemet, hogy nem tudok lelkesedni mindazért, ami itt körülvesz. A szememre vetette, hogy csak miatta járok a templomba, pedig boldog és büszke volt erre. Igen, alakos- kodott, de az ilyen jó értelemben vett alakoskodást nem szabad elítélni. Ahogt/ aztán kijöttünk a templomból, mindig elkísértem egészen hazáig. Két szerelmes gyerek boldog pillanatai voltak ezek. Ma már nem emlékszem, merre kószáltunk, Pozsonynak melyik szűk utcájában bolyongtunk, csak azt az ’egyet tudom, hogy gyatrán világított utcák voltak ezek, tele átjárókkal, a szerelmes fiatalok legnagyobb örömére. Kedvünkre csókolózhattunk a csaknem néptelen utcán, ahol lakott. •Magam sem tudom, miként végződött volna a dolog, ha közben el nem költözünk vi\ dékre. Ha nem látod — felejted! Ahogy lassacskán egymás után szakadoztak Nandihoz fűződő barátságom szálai, úgy hamvadt el Manci iránti szerelmem is. Eleinte még hébe- hóba találkoztunk, aztán egyre ritkábban, majd vége lett a szerelemnek. Később aztán férjhez ment egy gesztenyebarna hajú, barátságos tekintetű, zömök emberkéhez. VÉRCSE MIKLÖS fordítása Luis Britto Garcia* FIGYELJE MEG A BEZÁRTSÁG HIÁNYÁT íme, se cella, se kínpad, se vesztőhely, se rácsok, nyoma sincs ezeknek a divatjamúlt hátborzongató megoldásoknak. Nézze például ezt a bűnöst, akit nemrég vettünk kezelésbe. Figyelje meg a bezártság hiányát. Figyelje meg, hogy ennek ellenére, meg sem próbál elfutni, éppen csak az egyik kezét nyújtja előre óvatosan. Végrehajtottuk az érzékeléseket vezető idegpályák újrafelosztását. Most, ami fent van, neki lentnek tetszik. Az elül, hátúinak. A jobb, balnak. Ez az állapot tartós és egyre fokozódik. A lentből számára rövidesen jobbra lesz, a fentből pedig hátra. Figyelje meg az imbolygást, az izmok kidagadá- sát, az izzadást, a hányingert, a földre zuhanást megelőző jeleket. Nem ragaszkodunk az embrióhelyzethez. Csak kevesen képesek oly ’ j Mai venezuelai író módon koordinálni a szükséges mozdulatokat, hogy ezt elérjék. Vagy állandósítsák. De ez még nem minden. Figyelje meg a jellegzetes vi- gyort, a vércukorszint lezuhanását, az adrenalin hirtelen megnövekedését. Természetesen felbolygattuk a különböző érzeteket összehangoló rendszert is. Amit puhának lát, azt göcsörtösnek fogja tapintani. Amit közelinek hall, azt messzinek fogja látni, amit pedig messzinek lát, az rögtön a keze ügyébe esik. Amit távolodni vél, az éppen közeledik, amit gömb alakúnak tapint ki, az szögletesnek bizonyul, amit leejt a földre, az fölfelé szállni látszik, amit az egyik érzékszerve jelez, azt egy másik azonnal megcáfolja, ez az állapot is tartós, és egyre fokozódik, de ez még nem minden. Most figyelje meg a pupilla összeszűkülését, a szívverést, a hajszálerek összehúzódását. A hangunkat színek gyanánt érzékeli. A látványunkat szagolja. A padló hidegének savanyú íze van, a levegő szaga. csikorog. Ez az állapot is tartós és egyre fokozódik. De ez még nem minden. Most figyelje meg a sápadt arc- színt, az izzadást, a sebesen verő pulzust, a nyugalmat. A kritikus fázisban vagyunk, amelynek neve ellenállás és megértés. A bűnös megfékezi mozdulatait, a bűnös igyekszik nem érzékelni, a bűnös belátja: ahhoz, hogy ellenálljon, meg kell értenie, amit vele teszünk. Mert a bűnös emlékezetében felbukkant egy emlék, annak az emléke, hogy gyerekkorában kancsal volt, hogy a rossz szemére megvakult, mert a képek ellent- mondtak az egészséges szemével látottaknak. A bűnös megérti — figyelje a csuklást, figyelje a nyáladzást —, hogy az olyan valóság, amely szüntelenül ellentmond önmagának, végül önmagát semmisíti meg —, hogy nemcsak a látást fogja elveszíteni, de a mozgást is, nemcsak a hangokat, de mindent. Figyelje meg, mint próbál kiabálni, amiből — tekintettel arra, hogy már végrehajtottuk a mozgatóidegek újrafelosztását — csupán vizeletkibocsátás lesz. Most az emlékezetébe kapaszkodik görcsösen. Minthogy a jelent és a jövőt kitöröltük az agyából, a múltban fog élni. Figyelje meg, hogyan rándul görcsbe. Most értette meg, hogy az emlékek csak akkor jutnak az eszünkbe, ha a dolgok, amelyeket észlelünk és amelyeket az emlékekkel kapcsolatba hozunk, felidézik őket, és hogy észlelés nélkül nincs emlékezet, csak egy tágas és egyre növekvő űr, amely lassan-lassan betölti ezt a szobát, míg a bűnös egyszer csak megérti, hogy még ez a kétségbeesés sem marad meg neki, amellyel az emlékek eltünedezését figyeli, hogy ezek az emlékek nem voltak az övéi, hogy a kancsalsága és a gyermekkor, amelyben azt elszenvedte, hamis volt, hogy az emlékezetét is kitöröltük és hamis emlékekkel töltöttük fel, hogy elnyerje tulajdonképpeni büntetését: azt, hogy megérti, mit teszünk vele. DOBOS ÉVA fordítása
