Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-05 / 6. szám

kell igazodnia Has- cor ráhajt az aknára. iem történnek, és meg­bán volna elmulasztá­snál mi lehetőséget, mi­etünk már holnap meg- sunk életét — lelkese- í kapitány. — Hasford, íny mögé, s ha szólok, ikor az akna közelébe ;mérő mutatójának a állnia. Világos? — Hastord telvonított, tt. rhatna ki az utolsó pil- javasolta Frank, apitány gúnyosan felne­a bízik a számításaim- int valaha is, hogy hi- el a levegőben? De most a földön vá­rni — .vinnyogta a né- e zavaros volt. tven dollárt? m. :apitány ismét elvigvo- itt a zsebéből öt tízdol- et. semmiért kapod, csak >z azon a kavicsraká- ted robbanni fog. Semmi Ián nem hiszel nekem? enyegetöen. iram. szülj fel. Visszamész az ha intek, teljes sebes- sz. Érted? jdult fel ismét Hasford, lsen bemászott a kor- ndított, és elhajtott az — kommentálta a hely­in kapitány, s az órá- . — Uraim, pontosan öt kezdjük. . állt be, csak a tenger zajongott gondtalanul, apitány utoljára körül- ráját figyelte. , három, kettő, egy, tolsó szót a pillanatnak omatékkal kiáltotta, s itározottan intett. torja felbődült, s a ko- a cél felé. — vezényelt Tyúkszem belevágódtak a ho­;ozta a sebességet. te nyomorult! — üvöl­ti kapitány, bár Hasford itta, és félelmében biz- :aposott az akcelerátor- k bírt. záguldott mellettük, az néteren a motor elérte fordulatszámot. Tyúk- arcára kisfiús, feszült epedett. pokol! — üvöltötte. — , most majd meglátjá­ütött a kavicsrakásra, izerű sofőr volt. A jobb itiméternyi pontosság- aknára. Egy éles villa- nden eltűnt a homok- ben, egyidejűleg robba- levegőbe, aztán csend san és hatalmaskodóan ütány emelkedett fel. önelégültségtől. Csak tosította, hogy a dzsip ább, sőt, hogy a motor lallanl, hogy egyáltalán illant. fen, ahol az .akna fe- tongott, mint a gyere- után. A porfelhő nem anl, s Tyúkszem kapí- :or döbbent rá, hogy a nem porfelhőt lát, ha- t. A robbanás helyétől sz méternyire feküdt a — szólt mogorván í nyomban érezte, hogy yomra. illanatban oda akart Utáni Hasfordra, hogy m, de a földbe gyöke- aztán meg Tyúkszem lyelt: Feküdj! — s ő erőt- lmeskedett. Hisztérikus dett. — Mi öltük meg! ;apitány értetlenül vi­a száját. )hez rohantak. Több mint nyilvánvaló volt, hogy Tyúk­szem kapitány mesterműve nem sike­rült. A terepjáróból nem sok maradt, csak a füstös lángokkal bevont, el­torzult karosszéria. Hasfordot nem látták. Kissé távolabb fedezték föl. Harvey elsápadt az iszonyattól, Frank haragosan köpött egyet. Tyúkszem kapitány bizonytalanul körülnézett. — Túl van rajta — mondta. — Igen, százszázalékosan — mond­ta Frank. — Fattyú! — üvöltötte Tyúkszem kapitány. — Biztosan nem ment szá­zassal. így elrontani, mindent... — Ha én volnék a maga helyében, kapitány, másképpen beszélnék Has- fordról — szólt nyugodtan Frank és cigarettára gyújtott. Harveynak vacogott a foga. Abban a pillanatban erősen gyűlölte a ka­pitányt. Tyúkszem kapitány arca megrán­dult. — Hogyan beszél velem? — Csak azt mondom, hogy szegény Hasford semmiről sem tehet, ráadá­sul halott — folytatta izgatottság nélkül Frank. — Atyaúristen, és ezek az én tisztjeim! — óbégatott Tyúkszem ka­pitány. — Mit teszünk? — kérdezte Frank. — Hogyhogy mit? — csodálkozott értetlenül Tyúkszem kapitány. — Mit teszünk a feketével? — Ellenséges aknára hajtott — je­lentette ki Tyúkszem kapitány. Frank és Harvey zavartan vigyo­rogtak. — Hülyeség... Itt soha semmiféle aknák nem voltak. — Amint látják, vannak. — Kapitány, kinek akarja ezt be­beszélni? Hiszen ez a néger ,a mi hibánkból gebedt meg. — Fütyülök rá — vágta oda Tyúk­szem kapitány. — Este... értik ... ma este jelentést adnak. Hasford őr­mester aknára futott, mialatt maguk fürödtek. Az aknát a vietnamiak tet­ték le, világos? — Világos. És ha nem így te­szünk? — kérdezte Frank. — Gondoskodom róla, hogy több harci feladatot kapjanak ... — Azt nem szívesen... az egyál­talán nem volna igazságos — mond­ta Frank. — Tehát Hasford maga kereste a bajt. Kéjutazást akart tenni, és akná­ra futott. — Aknára futott! — ismételte kö­zönyösen Fnank. — Nekem ez nem tetszik — mond­ta halkan Harvey. Frank lehurrogta: — Fogd be a szád. Persze hogy buzerálás ... de én ezt az egészet túl akarom élni. — Aztán tompán hozzátette: — Micsoda marhaság ... mehetünk gyalog. A tenger csendesen morajlott, a le­vegőnek sós szaga volt. A dzsip még mindig égett. KOPASZ CSILLA fordítása Mai cseh elbeszélő A cigányzenekar éppen be- Zj fejezte a szlovák népdal- ' ' egyveleget, amikor vélet­lenül összetalálkozott a tekin­tetünk. Rögtön felismertem, a sűrű cigarettafüst meg az eltelt évek ellenére, amelyek bizony az ő hajtincseit is deresre pin- gálták 'és jól látható szarkalá­bakat hagytak a szeme sarké­ban. Egy pillanatra behunytam a szemem és az emlékezés tál­tos paripáján a távoli múltba nyargaltam. Egyszeriben úgy tetszett, mintha a kávéházi nyüzsgés elcsendesedne; feledtem gond­jaimat, kórlapjaim a lángok martalékává lettek, én meg az a suttyó legényke, aki már megfordul a lányok után. Né­hány asztallal odább ül álmaim első tündére. Hirtelen azt sem tudom, mennyi ideje már an­nak, hogy először találkoztunk az András-temető csendes biro­dalmában. Alig múlhattam ti­zennégy éves — a polgári is­kola harmadik osztályába jár­tam — s egyre jobban éreztem azt a csodás változást, ahogy csaknem egyik napról a másik­ra legénykévé serdültem. Azon a májusi napon, azzal a becsü­letes szándékkal bújtam meg a csendes sírok között, hogy itt zavartalanul tanulhatom majd a történelmet meg a földrajzot. Egyszeriben ezüstösen csilinge­lő lánykacajt hallottam. Nem messze tőlem két lányka sétál­gatott, ők voltak. Egymás mel­lett sétikáltak és vidáman ka- carásztak, s a lány kacaj gyak­ran jó ürügy arra, hogy az ad­dig vadidegen fiatalok megis­merkedjenek, beszédbe elegyed­jenek egymással. Az egyiknek kicsit nehézkes volt a járása, széles az arccsontja, szóval hí­jával volt a bájnak. Annál job­ban kitűnt mellette a másik szépsége, aki velem egyidős le­hetett. Manóinak hívták. A ter­mete alacsony, a haja korom­fekete, a bőre barna, a szeme szinte igézett. Manci volt az én első igazi szerelmem. S hogy mi voltam neki én? Ö is sze­relmes volt bqlém, ahogy csak szerelmes lehet egy ábrándos tizennégy esztendős kislány. Sokgyermekes családból szár­mazott, mint én is, bár a Val­lon utcai ház, melyben lak­tak, állítólag az övék volt. Még aznap, ahogy megismer­kedtünk a holtak birodalmában, elárulta nekem, hogy a feren­cesek templomába jár nap nap után, s ott találkoztunk aztán, mint a tizennyolcadik századi szerelmesek. Imakönyvet tar­tott a kezében és a barátnőjé­vel együtt abból énekeltek. Többször is szememre vetette közönyösségemet, hogy nem tu­dok lelkesedni mindazért, ami itt körülvesz. A szememre ve­tette, hogy csak miatta járok a templomba, pedig boldog és büszke volt erre. Igen, alakos- kodott, de az ilyen jó értelem­ben vett alakoskodást nem sza­bad elítélni. Ahogt/ aztán ki­jöttünk a templomból, mindig elkísértem egészen hazáig. Két szerelmes gyerek boldog pilla­natai voltak ezek. Ma már nem emlékszem, merre kószáltunk, Pozsonynak melyik szűk utcá­jában bolyongtunk, csak azt az ’egyet tudom, hogy gyatrán vi­lágított utcák voltak ezek, te­le átjárókkal, a szerelmes fia­talok legnagyobb örömére. Ked­vünkre csókolózhattunk a csaknem néptelen utcán, ahol lakott. •Magam sem tudom, miként végződött volna a dolog, ha közben el nem költözünk vi\ dékre. Ha nem látod — felej­ted! Ahogy lassacskán egymás után szakadoztak Nandihoz fű­ződő barátságom szálai, úgy hamvadt el Manci iránti sze­relmem is. Eleinte még hébe- hóba találkoztunk, aztán egyre ritkábban, majd vége lett a sze­relemnek. Később aztán férjhez ment egy gesztenyebarna hajú, barátságos tekintetű, zömök emberkéhez. VÉRCSE MIKLÖS fordítása Luis Britto Garcia* FIGYELJE MEG A BEZÁRTSÁG HIÁNYÁT íme, se cella, se kínpad, se vesz­tőhely, se rácsok, nyoma sincs ezeknek a divatjamúlt hátborzon­gató megoldásoknak. Nézze példá­ul ezt a bűnöst, akit nemrég vet­tünk kezelésbe. Figyelje meg a be­zártság hiányát. Figyelje meg, hogy ennek ellenére, meg sem próbál elfutni, éppen csak az egyik kezét nyújtja előre óvato­san. Végrehajtottuk az érzékelé­seket vezető idegpályák újrafel­osztását. Most, ami fent van, neki lentnek tetszik. Az elül, hátúinak. A jobb, balnak. Ez az állapot tar­tós és egyre fokozódik. A lentből számára rövidesen jobbra lesz, a fentből pedig hátra. Figyelje meg az imbolygást, az izmok kidagadá- sát, az izzadást, a hányingert, a földre zuhanást megelőző jeleket. Nem ragaszkodunk az embrióhely­zethez. Csak kevesen képesek oly ’ j Mai venezuelai író módon koordinálni a szükséges mozdulatokat, hogy ezt elérjék. Vagy állandósítsák. De ez még nem minden. Figyelje meg a jellegzetes vi- gyort, a vércukorszint lezuhanását, az adrenalin hirtelen megnöveke­dését. Természetesen felbolygattuk a különböző érzeteket összehango­ló rendszert is. Amit puhának lát, azt göcsörtösnek fogja tapintani. Amit közelinek hall, azt messzinek fogja látni, amit pedig messzinek lát, az rögtön a keze ügyébe esik. Amit távolodni vél, az éppen kö­zeledik, amit gömb alakúnak ta­pint ki, az szögletesnek bizonyul, amit leejt a földre, az fölfelé szállni látszik, amit az egyik ér­zékszerve jelez, azt egy másik azonnal megcáfolja, ez az állapot is tartós, és egyre fokozódik, de ez még nem minden. Most figyelje meg a pupilla összeszűkülését, a szívverést, a hajszálerek összehúzódását. A hangunkat színek gyanánt érzé­keli. A látványunkat szagolja. A padló hidegének savanyú íze van, a levegő szaga. csikorog. Ez az ál­lapot is tartós és egyre fokozódik. De ez még nem minden. Most figyelje meg a sápadt arc- színt, az izzadást, a sebesen verő pulzust, a nyugalmat. A kritikus fázisban vagyunk, amelynek neve ellenállás és megértés. A bűnös megfékezi mozdulatait, a bűnös igyekszik nem érzékelni, a bűnös belátja: ahhoz, hogy ellenálljon, meg kell értenie, amit vele te­szünk. Mert a bűnös emlékezeté­ben felbukkant egy emlék, annak az emléke, hogy gyerekkorában kancsal volt, hogy a rossz szemé­re megvakult, mert a képek ellent- mondtak az egészséges szemével látottaknak. A bűnös megérti — figyelje a csuklást, figyelje a nyáladzást —, hogy az olyan való­ság, amely szüntelenül ellent­mond önmagának, végül önmagát semmisíti meg —, hogy nemcsak a látást fogja elveszíteni, de a mozgást is, nemcsak a hangokat, de mindent. Figyelje meg, mint próbál kiabálni, amiből — tekin­tettel arra, hogy már végrehajtot­tuk a mozgatóidegek újrafelosztá­sát — csupán vizeletkibocsátás lesz. Most az emlékezetébe ka­paszkodik görcsösen. Minthogy a jelent és a jövőt kitöröltük az agyából, a múltban fog élni. Fi­gyelje meg, hogyan rándul görcs­be. Most értette meg, hogy az em­lékek csak akkor jutnak az eszünkbe, ha a dolgok, amelyeket észlelünk és amelyeket az emlé­kekkel kapcsolatba hozunk, fel­idézik őket, és hogy észlelés nél­kül nincs emlékezet, csak egy tá­gas és egyre növekvő űr, amely lassan-lassan betölti ezt a szobát, míg a bűnös egyszer csak megérti, hogy még ez a kétségbeesés sem marad meg neki, amellyel az em­lékek eltünedezését figyeli, hogy ezek az emlékek nem voltak az övéi, hogy a kancsalsága és a gyermekkor, amelyben azt elszen­vedte, hamis volt, hogy az emlé­kezetét is kitöröltük és hamis em­lékekkel töltöttük fel, hogy el­nyerje tulajdonképpeni bünteté­sét: azt, hogy megérti, mit teszünk vele. DOBOS ÉVA fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom