Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-05 / 6. szám
úkszem kapitányt a valóságban Quentin Currer- nek hívták, de ez a név csak a hivatalos iratokban fordult elő, távlatilag pedig az előléptetési parancsban jelenhetett meg, esetleg az elhalálozási lapján vagy a magasztaló nekrológban. Azért ragadt rá a Tyúkszem név, mert betegesen érzékeny és sértődé- keny volt. A legártatlanabb helyzetekben is — ha valami elkedvetlenítette — akkorát ordított, mintha a tyúkszemére tapostak volna. Ezt a felfedezést Larry tette, s attól a naptól kezdve valamennyien Tyúkszem kapitánynak kezdték nevezni Quentin Currert. A vietnami háború volt a legesleg- jobb, ami Tyúkszem kapitány életében bekövetkezett. Gyermekkorában ugyan a motorizált gyalogság csodá- lója volt, de csakhamar rájött, hogy a modern, háborúban sokkal nagyobb reményekkel kecsegtet a légierő, így aztán mindennemű hosszas mérlegelés mellőzésével a kékes magasságoknak szentelte magát. Később fényes karrierről álmodozott valamelyik tengerentúli támaszponton. Egyszer úgy érezte, hogy felettesei jogtalanul mellőzik, ezért mérgében összetörte a gyakorló repülőgépet. Büntetésképpen Vietnamba küldték, majd nyomban előléptették. Kiszámította, hogy mire felváltják, egész biztosan az őrnagyságig viszi, s mivel mindössze harmincöt éves volt, hát imádkozott, hogy a háború még sokáig tartson, hiszen vérmes reményei vannak, az alezredességig viheti és kiváló szolgálataiért megkapja az érdemkeresztet. Szolgálati dzsipjét legszívesebben maga vezette, mivel senkiben sem bízott. Minden alkalommal, mielőtt útra indult, a kocsi alá nézett, nem fedez-e fel véletlenül egy időzített bombát. Aznap a sárgára mázolt dzsip felszaggatott vidéki országúton zötyö- gött, bivalyos fogatok között manőverezett, és Tyúkszem kapitány átko- zódott, mert egyfolytában fékeznie kellett. Az utat bambusz- és kókusz- pálmaligetek szegélyezték, itt-ott kunyhó nőtt ki a rizsföldek közepén, körülötte gürcölt a család valameny- nyi tagja, beleértve a legkisebb gyerekeket is. Az országút fölött füst, hal és trágya bűze terjengett a fülledt levegőben. Tyúkszem kapitánynak eszébe jutott barna szemű szeretője, a georgiai Wrens városkái macska. A tengerparton ismerkedett meg vele a nyári táborban. — Egészen sós volt — mondta búsulva. — Sós, mint a tenger és édes, mint a mézes kalács. — Megnyalta a száját és Markra pislantott. Mark szótlanul ült mellette. — Magának v.an az Államokban kedvese? — kérdezte hirtelen támadt gondoskodással, amely időről időre túltengett benne, de éppoly gyorsan nyomtalanul eltűnt. — Igen, van — felelte Mark. — Milyen? — Szintén jó. — Ami ,azt illeti, nem túl közlékeny. Ne féljen, akkora távolságból nem ütöm le a kezéről. — Heheré- szett. nyilván hallatlan szellemesnek találta a megjegyzését. — Már nem is nagyon emlékszem rá. Ügy érzem, mintha egy egész örökkévalóság óta nem láttam volna. — Nemsokára felváltják. Ügy él majd, mint Marci Hevesen. Hanem csak azzal a feltétellel engedem haza, hogy elhozza a cícababa fényképét. — Rendben, elhozom — mondta Mark fáradtan, és magában azt gondolta: eltaláltad, te tetves, abban éled ki magad, hogy más magánügyeiben turkálsz. Az izzó napsugarak a vászontetőn át is égettek. Tyúkszem kapitány rátaposott a gázpedálra. A sebességmérő mutatója a százasra ugrott. A dzsip vad dudálással, kíméletlenül száguldott a megrémült falusiak között. — Ez az egyetlen valamirevaló sebesség — dicsekedett Tyúkszem kapitány, és kéjelegve cigarettára gyújtott. Elmúlt az idegessége, ugyanis megvolt a száguldásról alkotott elmélete, melyet Harvey előszeretettel interpretált: százkilométeres sebességnél Tyúkszem nyugodtan fékezhet, ugyanis amíg ez a bűz eljut a nádashoz, mérföldekkel távolabb van. — Úgy gondolja, uram, hogy ebben az esetben is érvényes? — kérdezte Mark, bár a kapitány elmélete egyáltalán nem érdekelte. — Határozottan! — felelte Tyúkszem kapitány. — Pontosan kiszámítottam. Ha most ráfutnánk egy aknára, mire az felrobbanna, legalább száz yardnyira volnánk. Ki van számítva. — Ellenőrizni kellene a gyakorlatban — jegyezte meg Mark. Tyúkszem kapitány megvakarta a bajuszát az orra alatt. — Meglehet, hogy valami fekete bőrű néhány dollárért kapható volna rá — vélte. Abban a pillanatban a dzsip beláthatatlan kanyarba hajtott, s mielőtt Tyúkszem kapitány rátaposhatott volna a fékre, valami csattant, emberi test repült a levegőbe, egyidejűleg valami fatákolmány zúzódott darabokra — egy megriadt bivaly kétkerekű kordé maradványait vonszolta. — A fenébe ezekkel a hülyékkel! — üvöltötte, csikorgatva fékezett és kiugrott a kocsiból. Az országút szélén fehér hajú aggastyán hevert mozdulatlanul. Tyúkszem kapitány zavartan megállt. A szürke homokot vér színezte. — A fenébe! — ismételte meg halkan, és szinte félve nézett körül. Mark lehajolt az öreghez. Mozdulatlan pupilla. Megpróbálta kitapintani .a pulzusát. Fölösleges volt. — Halott — mondta Mark. — A vietnamiak szívósak, nézze meg alaposan — szólt ingerülten Tyúkszem kapitány. — Olyanok, mint a macska. A fiúkkal élő macskát temettünk el fél méterre a földbe, s másnap, amikor kikapartuk, még élt. Nézze meg rendesen, biztosan csak színlel... — Halott — ismételte meg Mark. — Senki sem látott bennünket — suttogta Tyúkszem kapitány. — Jelentenünk kell — mondta Mark. — Senki sem látott bennünket — ismételte nyomatékosan Tyúkszem kapitány. — Húzza el, oda — mutatott az országút alatt húzódó ingo- ványra. — Mire megtalálják, mi már... — Azt akarja ... Kapitány úr, azt akarja, hogy ... — Azt mondtam, elvinni! Lóduljon! H.a legközelebb erre jövök, hányinger fog majd el. A felszakított oldalából ömlik a vér, érzem a szagát, a kapitány úgy viselkedik, akár egy állat, nem tudja, mitévő legyen, erőtlen vagyok, nem bírom el a holttestet. Azokat pedig, akik a történelmet csinálják, nem érdeklik a holtak. Tyúkszem kapitány jól tudja ezt. Semmi baja nem történhet, mindent megmagyarázna, a felettesei pedig megértenék. De ez is felesleges. Elegendő a halott öregembert elvonszolni a nádasba, és bestartolni a dzsipet... — Hadnagy, maga mióta süket? — hallatszott az éles hang. — Értem, uram — mondta Mark, és megragadta .a halott karját. Az öreg arca megrándult, a feje erőtlenül himbálózott. Mark nem tudta róla levenni a szemét. Napbarnított arc, telis-tele mély ráncokkal. Ember volt... A nádasba fektette a halottat. A szíve valósággal megszűnt dobogni. Nyomorultul érezte magát. Az éles napfénybe fordította a tekintetét. — Mindenképpen jelentenünk kell — mondta. — Meghibbant? A vértócsa eltűnt, a kapitány bekaparta hoipokkal. A rizsföldek között, a szűk ösvényen gyerekek futottak feléjük. — Amik, amik — kiabálták, és nyújtogatták a tenyerüket. Tyúkszem kapitány gyorsan beugrott a dzsipbe, és indított. A motor türelmetlenül felbődült. Elszáguldottak a kormánycsapatok parancsnokságára. Tyúkszem kapitány ugyanis kitalált egy röplapakciót. A folyótorkolatban a kormány repülőgépei röplapokat» szórhatnának, azzal a felhívással, hogy a lakosság támogassa a kormány és az amerikaiak csapatait. Az ötlet megtetszett, és Tyúkszem kapitányt megbízták a keresztülvitelével. Az akció részletes kidolgozásával a kapitány Markot bízta meg. — Nem gondolja, uram, hogy meglehetősen kínos, ha a kormánynak holmi ostoba papír segítségével kell értekeznie a saját embereivel? — kérdezte Mark. — Ez nem a maga baja. Gondoskodjon az alapanyagról. Nem a maga hátán csattan az ostor. Mark úgy érezte, az \ idő lassan rágja az agyát. Minden további nappal határozottabban érezte. Amikor először ment a támaszpontra, elképzelte, hogy a fedélzeti fegyvereiből halált szór szét maga alatt a dzsungelban. Amikor először kellett bombát dobnia a pálmaliget közepén néhány kunyhóra, szándékosan késett két másodpercet. Csakhogy Frank, aki mögötte repült, pontosan eltalálta ,a célpontot. Később egyszer Mark bizalmasan megvallotta Franknak érzéseit. Csodálkozó pillantás volt a válasz. — Ha sokat fogsz töprengeni, hamar bedilizel — mondta Frank. Mark elhatározta, hogy nem fog ölni. Ennek ellenére lépten-nyomon halállal találkozott. Este, miután visszatértek a támaszpontról, Tyúkszem kapitány nagyszerű kedvébep volt. A röplapakciót bebiztosították, egy lépcsőfokkal közelebb jutott az előléptetéshez. Agyát már egy további akció foglalkoztatta, a fedőneve: HOGYAN LEHET MEGLÓGNI AZ AKNA ELÖL. Távozáskor visszafordult Markhoz: — Hogy el ne felejtsem. Holnap a parton kipróbáljuk az aknát. Ma pedig semmi sem történt. Érti? — Nem értem, uram — mondta vontatottan Mark. — De érti. Ha pedig mégis felkeresné az ezredest, megkérdezi, hogy vannak-e tanúk. Tanúk pedig nincsenek. Én meg az egészet letagadom. Érti? Senkit sem láttam. Ez pedig... — a dzsiphez fordult, és rámutatott ,a behorpadt sárhányőra és a széttört lámpára — ez pedig a háború műve. Mindenki elhiszi, ha azt állítom majd, hogy hallucináciéi vannak. Mark másnap mindezek ellenére kihallgatásra jelentkezett Bicegő ezredesnél. — Igen, már tájékoztattak — hallotta Mark az elképesztő szavakat. — De én valóban láttam! — Persze, persze, igen nyájasko- dott az ezredes. — Még nem szokta meg az erős napot. Meghagytam a doktornak, hogy nézze meg magát. — Teljesen egészséges vagyok! — Látja hadnagy, ez a legmegté- vesztőbb érzés, amilyen érzése csak lehet. Egyikünk sem teljesen egészséges. Mark dühbe gurult. — Nem akarja hallani az igazságot, ezredes úr? — Hát nem érti, milyen kellemetlen helyzetbe kerülnénk? — kérdezte az ezredes, és gyorsan felhajtotta ,a jeges gyümölcsszörpöt, vodkával. Marknak leesett az álla az ámulattól, homlokát kiverte a verejték. — Ártatlan ember volt! — Azzal ne törődjön. A saját érdekében menjen el a doktorhoz, és mondja meg neki, hogy megártott a nap. — Nem ártott meg — siránkozott Mark, és végképp összezavarodva ki- támolygott a parancsnoki barakk elé. — Szerencsétlen Mark... — mondta Tyúkszem kapitány délután a repülősklubban. — Furcsa ötletei támadnak a gyászos gondolatok súlya alatt. Csupa hullát lát maga körül. Elküldtük kivizsgálásra a doktorhoz. Egy remek szexuális orgia talán hasznára válnék ... Mit szól hozzá, Frank? Hiszen maga szakértője az ilyen szórakozásnak! Nincs igazam? — Sosem pocsékolom feleslegesen az időmet — vigyorgott Frank. — Igazán sajnálom, hogy nem vihetjük magunkkal Markot — mondta Tyúkszem kapitány. — Kísérletünk bekerül az amerikai hadsereg történetébe! Megjött a néger Hasford őrmester. — Parancsára jelentkezem, uram! — Ostoba! Ez nem parancs. Megyünk, sétálunk egyet a strandon. Olyan sofőrre nincs szükségünk, akinek egy zabszem se férne a fenekébe. — Én nem olyan vagyok, uram! — jelentette ki Hasford büszkén. — Miről van szó? — Kapsz ötven dollárt. — Rendben van, uram. — De ha egy mukkot szólsz róla, szétverem a pofádat. — Magamnak ártanék. Hallgatni fogok, mint a sír. — Nagyszerű — mondta Tyúkszem kapitány barátságosan. < Aztán kihajtottak. Hasford a kormánynál ült, mellette Tyúkszem kapitány, hátul Frank és Harvey. Elhajtva az ejtőernyősök szállása mellett, elolvashatták az épület bejárata fölötti feliratot: If you kill, for pleasure, you’re a sadist... If you kill for money, you’re a mercenary ... If you kill for bolh, you’re a RANGER! szem kapitány. — ölni élvezetből és pénzért is kell. — A mi esetünk — jegyezte meg Frank, és Tyúkszem kapitány abban a pillanatban forró hálát érzett iránta. — Vigyáznia kellene egy kicsit Markra, még nem éri meg a kitüntetését. Az pedig szégyen volna. Sőt mi több, a karrier vége. Mindnyájunkat egy tésztából gyúrtak. — Mark olykor különös — vélte Frank. — Fura nézeteket terjeszt. * * * A tenger felől friss szél áramlott. A dzsip megállt. Tyúkszem kapitány méltóságteljesen, kiszállt a kocsiból, mintha csak hivatalos katonai ceremónián venne részt. — Hasford, vegye ki azt a csomagot az ülés alól, de vigyázzon, akna! Hasfordnak torkán akadt a szó. Groteszkül hatott, de úgy tűnt fel, elsápadt. Dülöngélve szállt ki a dzsipből, s szinte undorodva vitte ,az aknát tartalmazó csomagot. Tyúkszem kapitány szakértelemmel körülnézett, majd rámutatott egy szürkésbarna kavicsrakásra. — Oda tegye. Harvey, maga ért a repeszbombához, ugye? Harvey a tengert bámulta. — Magához beszélek. — Ja... — rezzent fel Harvey. — Éppen azon tűnődtem, hogyan lehetnie kitüntetést szerezni. — Nagyon helyes. Ez a kísérlet magának Is dicsőséget szerez. Kaparja be azt a kacatot, és biztosítsa ki. — Csakhogy én ... — Megmondtam, mit tegyen?! — Igen. — Harvey megadta magát, elvette a feketétől a csomagot, másik kezével kigombolt gallérjához nyúlt, szinte beszámíthatatlan tekintettel meredt Frankra. Frank megvonta a vállát, majd így szólt: — Talán megbízható. Feszülten figyelte Harvey viselkedését. Miután az aknát betakarta homokkal meg kaviccsal, letörölte a homlokáról az izzadságot, ránézett a feketére; aki ott állt szerencsétlenül, hunyorított, és azt mondta: — 0. K. Kezdhetjük. Tyúkszem kapitány talált egy deszkadarabot, vonalat húzott vele a ho— Nagyszerű fiúk — mondta TyúkVladimír Klevis*
