Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-05 / 6. szám

úkszem kapitányt a való­ságban Quentin Currer- nek hívták, de ez a név csak a hivatalos iratok­ban fordult elő, távlati­lag pedig az előlépteté­si parancsban jelenhe­tett meg, esetleg az el­halálozási lapján vagy a magasztaló nekrológ­ban. Azért ragadt rá a Tyúkszem név, mert betegesen érzékeny és sértődé- keny volt. A legártatlanabb helyze­tekben is — ha valami elkedvetlení­tette — akkorát ordított, mintha a tyúkszemére tapostak volna. Ezt a felfedezést Larry tette, s attól a nap­tól kezdve valamennyien Tyúkszem kapitánynak kezdték nevezni Quentin Currert. A vietnami háború volt a legesleg- jobb, ami Tyúkszem kapitány életé­ben bekövetkezett. Gyermekkorában ugyan a motorizált gyalogság csodá- lója volt, de csakhamar rájött, hogy a modern, háborúban sokkal nagyobb reményekkel kecsegtet a légierő, így aztán mindennemű hosszas mérlege­lés mellőzésével a kékes magasságok­nak szentelte magát. Később fényes karrierről álmodozott valamelyik ten­gerentúli támaszponton. Egyszer úgy érezte, hogy felettesei jogtalanul mel­lőzik, ezért mérgében összetörte a gyakorló repülőgépet. Büntetésképpen Vietnamba küldték, majd nyomban előléptették. Kiszámította, hogy mi­re felváltják, egész biztosan az őr­nagyságig viszi, s mivel mindössze harmincöt éves volt, hát imádkozott, hogy a háború még sokáig tartson, hiszen vérmes reményei vannak, az alezredességig viheti és kiváló szol­gálataiért megkapja az érdemkeresz­tet. Szolgálati dzsipjét legszívesebben maga vezette, mivel senkiben sem bí­zott. Minden alkalommal, mielőtt út­ra indult, a kocsi alá nézett, nem fedez-e fel véletlenül egy időzített bombát. Aznap a sárgára mázolt dzsip fel­szaggatott vidéki országúton zötyö- gött, bivalyos fogatok között manőve­rezett, és Tyúkszem kapitány átko- zódott, mert egyfolytában fékeznie kellett. Az utat bambusz- és kókusz- pálmaligetek szegélyezték, itt-ott kunyhó nőtt ki a rizsföldek közepén, körülötte gürcölt a család valameny- nyi tagja, beleértve a legkisebb gye­rekeket is. Az országút fölött füst, hal és trágya bűze terjengett a fül­ledt levegőben. Tyúkszem kapitánynak eszébe ju­tott barna szemű szeretője, a georgiai Wrens városkái macska. A tengerpar­ton ismerkedett meg vele a nyári tá­borban. — Egészen sós volt — mondta bú­sulva. — Sós, mint a tenger és édes, mint a mézes kalács. — Megnyalta a száját és Markra pislantott. Mark szótlanul ült mellette. — Magának v.an az Államokban kedvese? — kér­dezte hirtelen támadt gondoskodás­sal, amely időről időre túltengett benne, de éppoly gyorsan nyomtala­nul eltűnt. — Igen, van — felelte Mark. — Milyen? — Szintén jó. — Ami ,azt illeti, nem túl közlé­keny. Ne féljen, akkora távolságból nem ütöm le a kezéről. — Heheré- szett. nyilván hallatlan szellemesnek találta a megjegyzését. — Már nem is nagyon emlékszem rá. Ügy érzem, mintha egy egész örökkévalóság óta nem láttam volna. — Nemsokára felváltják. Ügy él majd, mint Marci Hevesen. Hanem csak azzal a feltétellel engedem ha­za, hogy elhozza a cícababa fényké­pét. — Rendben, elhozom — mondta Mark fáradtan, és magában azt gon­dolta: eltaláltad, te tetves, abban éled ki magad, hogy más magán­ügyeiben turkálsz. Az izzó napsugarak a vászontetőn át is égettek. Tyúkszem kapitány rá­taposott a gázpedálra. A sebességmé­rő mutatója a százasra ugrott. A dzsip vad dudálással, kíméletlenül száguldott a megrémült falusiak kö­zött. — Ez az egyetlen valamirevaló se­besség — dicsekedett Tyúkszem kapi­tány, és kéjelegve cigarettára gyúj­tott. Elmúlt az idegessége, ugyanis meg­volt a száguldásról alkotott elmélete, melyet Harvey előszeretettel inter­pretált: százkilométeres sebességnél Tyúkszem nyugodtan fékezhet, ugyan­is amíg ez a bűz eljut a nádashoz, mérföldekkel távolabb van. — Úgy gondolja, uram, hogy ebben az esetben is érvényes? — kérdezte Mark, bár a kapitány elmélete egyál­talán nem érdekelte. — Határozottan! — felelte Tyúk­szem kapitány. — Pontosan kiszámí­tottam. Ha most ráfutnánk egy akná­ra, mire az felrobbanna, legalább száz yardnyira volnánk. Ki van számítva. — Ellenőrizni kellene a gyakorlat­ban — jegyezte meg Mark. Tyúkszem kapitány megvakarta a bajuszát az orra alatt. — Meglehet, hogy valami fekete bő­rű néhány dollárért kapható volna rá — vélte. Abban a pillanatban a dzsip belát­hatatlan kanyarba hajtott, s mielőtt Tyúkszem kapitány rátaposhatott vol­na a fékre, valami csattant, emberi test repült a levegőbe, egyidejűleg valami fatákolmány zúzódott dara­bokra — egy megriadt bivaly kétke­rekű kordé maradványait vonszolta. — A fenébe ezekkel a hülyékkel! — üvöltötte, csikorgatva fékezett és kiugrott a kocsiból. Az országút szé­lén fehér hajú aggastyán hevert moz­dulatlanul. Tyúkszem kapitány zavar­tan megállt. A szürke homokot vér színezte. — A fenébe! — ismételte meg hal­kan, és szinte félve nézett körül. Mark lehajolt az öreghez. Mozdulat­lan pupilla. Megpróbálta kitapintani .a pulzusát. Fölösleges volt. — Halott — mondta Mark. — A vietnamiak szívósak, nézze meg alaposan — szólt ingerülten Tyúkszem kapitány. — Olyanok, mint a macska. A fiúkkal élő macskát te­mettünk el fél méterre a földbe, s másnap, amikor kikapartuk, még élt. Nézze meg rendesen, biztosan csak színlel... — Halott — ismételte meg Mark. — Senki sem látott bennünket — suttogta Tyúkszem kapitány. — Jelentenünk kell — mondta Mark. — Senki sem látott bennünket — ismételte nyomatékosan Tyúkszem kapitány. — Húzza el, oda — muta­tott az országút alatt húzódó ingo- ványra. — Mire megtalálják, mi már... — Azt akarja ... Kapitány úr, azt akarja, hogy ... — Azt mondtam, elvinni! Lóduljon! H.a legközelebb erre jövök, hányin­ger fog majd el. A felszakított olda­lából ömlik a vér, érzem a szagát, a kapitány úgy viselkedik, akár egy ál­lat, nem tudja, mitévő legyen, erőtlen vagyok, nem bírom el a holttestet. Azokat pedig, akik a történelmet csi­nálják, nem érdeklik a holtak. Tyúk­szem kapitány jól tudja ezt. Semmi baja nem történhet, mindent megma­gyarázna, a felettesei pedig megérte­nék. De ez is felesleges. Elegendő a halott öregembert elvonszolni a ná­dasba, és bestartolni a dzsipet... — Hadnagy, maga mióta süket? — hallatszott az éles hang. — Értem, uram — mondta Mark, és megragadta .a halott karját. Az öreg arca megrándult, a feje erőtlenül himbálózott. Mark nem tud­ta róla levenni a szemét. Napbarní­tott arc, telis-tele mély ráncokkal. Ember volt... A nádasba fektette a halottat. A szíve valósággal megszűnt dobogni. Nyomorultul érezte magát. Az éles napfénybe fordította a tekintetét. — Mindenképpen jelentenünk kell — mondta. — Meghibbant? A vértócsa eltűnt, a kapitány be­kaparta hoipokkal. A rizsföldek kö­zött, a szűk ösvényen gyerekek fu­tottak feléjük. — Amik, amik — kiabálták, és nyújtogatták a tenyerüket. Tyúkszem kapitány gyorsan beug­rott a dzsipbe, és indított. A motor türelmetlenül felbődült. Elszáguldot­tak a kormánycsapatok parancsnok­ságára. Tyúkszem kapitány ugyanis kitalált egy röplapakciót. A folyótorkolatban a kormány repülőgépei röplapokat» szórhatnának, azzal a felhívással, hogy a lakosság támogassa a kor­mány és az amerikaiak csapatait. Az ötlet megtetszett, és Tyúkszem kapi­tányt megbízták a keresztülvitelével. Az akció részletes kidolgozásával a kapitány Markot bízta meg. — Nem gondolja, uram, hogy meg­lehetősen kínos, ha a kormánynak holmi ostoba papír segítségével kell értekeznie a saját embereivel? — kérdezte Mark. — Ez nem a maga baja. Gondos­kodjon az alapanyagról. Nem a ma­ga hátán csattan az ostor. Mark úgy érezte, az \ idő lassan rágja az agyát. Minden további nap­pal határozottabban érezte. Amikor először ment a támaszpontra, elkép­zelte, hogy a fedélzeti fegyvereiből halált szór szét maga alatt a dzsun­gelban. Amikor először kellett bombát dobnia a pálmaliget közepén néhány kunyhóra, szándékosan késett két másodpercet. Csakhogy Frank, aki mögötte repült, pontosan eltalálta ,a célpontot. Később egyszer Mark bi­zalmasan megvallotta Franknak érzé­seit. Csodálkozó pillantás volt a vá­lasz. — Ha sokat fogsz töprengeni, ha­mar bedilizel — mondta Frank. Mark elhatározta, hogy nem fog ölni. Ennek ellenére lépten-nyomon halállal találkozott. Este, miután visszatértek a támasz­pontról, Tyúkszem kapitány nagysze­rű kedvébep volt. A röplapakciót be­biztosították, egy lépcsőfokkal köze­lebb jutott az előléptetéshez. Agyát már egy további akció foglalkoztat­ta, a fedőneve: HOGYAN LEHET MEGLÓGNI AZ AKNA ELÖL. Távozáskor visszafordult Markhoz: — Hogy el ne felejtsem. Holnap a parton kipróbáljuk az aknát. Ma pe­dig semmi sem történt. Érti? — Nem értem, uram — mondta vontatottan Mark. — De érti. Ha pedig mégis felke­resné az ezredest, megkérdezi, hogy vannak-e tanúk. Tanúk pedig nincse­nek. Én meg az egészet letagadom. Érti? Senkit sem láttam. Ez pedig... — a dzsiphez fordult, és rámutatott ,a behorpadt sárhányőra és a széttört lámpára — ez pedig a háború műve. Mindenki elhiszi, ha azt állítom majd, hogy hallucináciéi vannak. Mark másnap mindezek ellenére kihallgatásra jelentkezett Bicegő ez­redesnél. — Igen, már tájékoztattak — hal­lotta Mark az elképesztő szavakat. — De én valóban láttam! — Persze, persze, igen nyájasko- dott az ezredes. — Még nem szokta meg az erős napot. Meghagytam a doktornak, hogy nézze meg magát. — Teljesen egészséges vagyok! — Látja hadnagy, ez a legmegté- vesztőbb érzés, amilyen érzése csak lehet. Egyikünk sem teljesen egész­séges. Mark dühbe gurult. — Nem akarja hallani az igazsá­got, ezredes úr? — Hát nem érti, milyen kellemet­len helyzetbe kerülnénk? — kérdezte az ezredes, és gyorsan felhajtotta ,a jeges gyümölcsszörpöt, vodkával. Marknak leesett az álla az ámulat­tól, homlokát kiverte a verejték. — Ártatlan ember volt! — Azzal ne törődjön. A saját érde­kében menjen el a doktorhoz, és mondja meg neki, hogy megártott a nap. — Nem ártott meg — siránkozott Mark, és végképp összezavarodva ki- támolygott a parancsnoki barakk elé. — Szerencsétlen Mark... — mond­ta Tyúkszem kapitány délután a re­pülősklubban. — Furcsa ötletei tá­madnak a gyászos gondolatok súlya alatt. Csupa hullát lát maga körül. Elküldtük kivizsgálásra a doktorhoz. Egy remek szexuális orgia talán hasznára válnék ... Mit szól hozzá, Frank? Hiszen maga szakértője az ilyen szórakozásnak! Nincs igazam? — Sosem pocsékolom feleslegesen az időmet — vigyorgott Frank. — Igazán sajnálom, hogy nem vi­hetjük magunkkal Markot — mondta Tyúkszem kapitány. — Kísérletünk bekerül az amerikai hadsereg törté­netébe! Megjött a néger Hasford őrmester. — Parancsára jelentkezem, uram! — Ostoba! Ez nem parancs. Me­gyünk, sétálunk egyet a strandon. Olyan sofőrre nincs szükségünk, aki­nek egy zabszem se férne a feneké­be. — Én nem olyan vagyok, uram! — jelentette ki Hasford büszkén. — Mi­ről van szó? — Kapsz ötven dollárt. — Rendben van, uram. — De ha egy mukkot szólsz róla, szétverem a pofádat. — Magamnak ártanék. Hallgatni fogok, mint a sír. — Nagyszerű — mondta Tyúkszem kapitány barátságosan. < Aztán kihajtottak. Hasford a kor­mánynál ült, mellette Tyúkszem ka­pitány, hátul Frank és Harvey. Elhajtva az ejtőernyősök szállása mellett, elolvashatták az épület bejá­rata fölötti feliratot: If you kill, for pleasure, you’re a sadist... If you kill for money, you’re a mercena­ry ... If you kill for bolh, you’re a RANGER! szem kapitány. — ölni élvezetből és pénzért is kell. — A mi esetünk — jegyezte meg Frank, és Tyúkszem kapitány abban a pillanatban forró hálát érzett irán­ta. — Vigyáznia kellene egy kicsit Markra, még nem éri meg a kitünte­tését. Az pedig szégyen volna. Sőt mi több, a karrier vége. Mindnyájun­kat egy tésztából gyúrtak. — Mark olykor különös — vélte Frank. — Fura nézeteket terjeszt. * * * A tenger felől friss szél áramlott. A dzsip megállt. Tyúkszem kapitány méltóságteljesen, kiszállt a kocsiból, mintha csak hivatalos katonai cere­mónián venne részt. — Hasford, vegye ki azt a csoma­got az ülés alól, de vigyázzon, akna! Hasfordnak torkán akadt a szó. Groteszkül hatott, de úgy tűnt fel, elsápadt. Dülöngélve szállt ki a dzsipből, s szinte undorodva vitte ,az aknát tartalmazó csomagot. Tyúkszem kapitány szakértelem­mel körülnézett, majd rámutatott egy szürkésbarna kavicsrakásra. — Oda tegye. Harvey, maga ért a repeszbombához, ugye? Harvey a tengert bámulta. — Magához beszélek. — Ja... — rezzent fel Harvey. — Éppen azon tűnődtem, hogyan lehet­nie kitüntetést szerezni. — Nagyon helyes. Ez a kísérlet magának Is dicsőséget szerez. Kapar­ja be azt a kacatot, és biztosítsa ki. — Csakhogy én ... — Megmondtam, mit tegyen?! — Igen. — Harvey megadta ma­gát, elvette a feketétől a csomagot, másik kezével kigombolt gallérjához nyúlt, szinte beszámíthatatlan tekin­tettel meredt Frankra. Frank megvonta a vállát, majd így szólt: — Talán megbízható. Feszülten figyelte Harvey viselke­dését. Miután az aknát betakarta ho­mokkal meg kaviccsal, letörölte a homlokáról az izzadságot, ránézett a feketére; aki ott állt szerencsétlenül, hunyorított, és azt mondta: — 0. K. Kezdhetjük. Tyúkszem kapitány talált egy desz­kadarabot, vonalat húzott vele a ho­— Nagyszerű fiúk — mondta Tyúk­Vladimír Klevis*

Next

/
Oldalképek
Tartalom