Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-05 / 6. szám
A z esti áramszünetben gyertyalángnál bújom Lőrincze Lajos könyvét, s lapról lapra nő bennem a szégyen, még a pír is elönt. Oly keveset tudok arról a nyelvről, amelynek gazdagsága pedig már ámulatba ejtett néhány nyelvészóriást; nincs szárnyaló vers, amely szókincsébe átültetve csonkán zengene; a ritmusát tekintve mindjárt a klasszikus görög és latin után következik, s amelyen csecsemőágyam fölött dalolt az anyám. Lőrincze könyve arról győz meg, hogy rossz örököse és gondatlan őrzője vagyok ennek a kincsnek. Azonban hamar kiderül, hogy van, aki még velem szemben is alulmarad, hogy a dicsőségtől sírhat- nékom támad! Az ajtómon zörögnek. Volt iskolatársam — ki magyarból mindig jeles volt, a szájából öröm volt hallani Adyt és Berzsenyit — áll a lépcsőházban. A szobámból rápis- lanó fényben árnyéka imbolyog, amikor • megszólal, olyan, mint a kísértet... — Meghagyva engedted a kocsimosót — mondja —, ki tudja hány órákig folyik! GYERTYÁD HUZATBAN S noteszlapot tart elém, mély, belső felindulás véste rá a számokat. Szinte látom, most ragad ceruzát, s gyertyalángál rongálva szemét számítja ki, hány csengő koronát vitt el zsebünkből a kárba folyt viz. Majd rögtön megmászott nyolc emeletet, zseblámpával világítva papucsa előtt az utat, mert úgy érezte, mondanivalója sürgős. Hitteljes buzgalma megrendít; bármire elegendő volna... De szigora megenyhül, amint úgy látja, hogy a helyzet súlyát átérzem. — Mivel fabrikálkodsz? — kérdi. — Olvastam — felelem —, és most szégyenkezem. Ezt mosollyal nyugtázza. Átmenetként váltunk néhány szót keresetről, pozíciókról, azután indul, megy vissza folytatni napi életét, amely fontos és nem fontos dolgokra oszlik. Az értékeket határozottan különíti el, más, számára alig vaKOPŰCS TIBOR ILLUSZTRÁCIÓJA lamit jelentő „elvontságoktól“ és hittel védelmezi... Több emelet mélyéből surrognak léptei, s ez a hit jár az eszemben. Akár egy tűzgolyó süti agyam, s nem hagy nyugodni. Hevéből kicsapni vágyó gondolatok elhalnak csonkán és riadtan. S bizarr képzetül zsibongva volt osztályunk jelenik meg, ahol ő a bemagolt Petőfiből és Aranyból annyi jelest kapott. Miközben valami igencsak kimaradt. Olyannyira, hogy az üres lépcsőházban még meg is szólalok: — Tanár úr, az „elvontságokból“ kevés jutott, és idekinn az is oly hamar elkopott... S fogom a gyertyát, tenyeremmel óvom a huzattól. Volt iskolatársék- hoz indulok, mert a mondanivalóm sürgős. Ajtójuk mögött néma csend, amikor kopogok. És nem jön ki senki. Odabent már kialudtak a gyertyák. Náluk már sötét van. N em csodáltam-irigyeltem eladdig senkit úgy, mint azt a féltucat csehet; váratlanul, de olyan magabiztosan csapódtak a télutó unalmas egyhangúságába mint jól irányzott parittyakövek, derűsen hangoskodva ugráltak le a vonat lépcsőjéről, szétnéztek a tájon, el Szomsző, Petre, Istászeg és Szőrzsák irányába, jsme tady, mondták, s nagy kofferjaikat lóbálva, missziójuk tudatában egy szemernyi megilletődöttség nélkül, elindultak a falu irányába. Ok gyalog tették meg a fél kilométernyi utat az első házakig, érkezésük híre azonban legalábbis lóháton, mert félútban sem voltak még, amikor az elnök részhajrázó verenykerékpározőként rontott a kocsma elé rozoga bringájával, majd ajtóstul be a langymeleg söntésakváriumba azzal, hogy itt vannak a csehek, a keservét, ennek a rohadt életnek, hiszen még a föld se olvadt ki, mit akarnak ilyen korán, hadarta nagyokat szusszanva, arcán a pánik csalhatatlan jeleivel, Jenő, egy üveg pálinkát, meg sört, demizsonba, ezek azt szeretik, s már rohant is... Néhányan leplezetlen kárörömmel néztek utána, mert ez akkoriban a község valamennyi elöljárójának kijárt, mondván gúnyoros mosollyal, hogy most már csak egye meg, amit kifőzött, bajosan lesz kvártélyuk a cseheknek, mire beesteledik, ám igazuk nem lett, mint általában soha az efféléknek, mert a kényszer ezúttal is megszülte, kicsikarta a megoldást: amíg a községházán a váratlan bonyodalom feszültségét volt hivatott feloldani az ital, néhány közéleti hevületű serény fiatalasszony fölsúrolta és „portalanította“ az aránylag tágas tűzoltószertárt, amelyből előbb kipenderítették az amúgy is hasznavehetetlen szívónyomót, hat sodronyos tábori vpságy formájában lekerült az iskola padlásáról a legutóbbi háború addig érintetlenül hagyott öröksége, s estére a hat cseh, kótyagosan bár, de szemmel látható elégedettséggel vette birtokába a feszesen tömött szalmazsákokat, a vadonatúj, naftalin- izagú lőpokrócokat, a tömlőtekercsektől megszabadított polcokat, a harsányan zuhogó vaskályhát az egyik sarokban, és a katonás rendben sorakozó pléhlavó- rokat. Mit mondjak, a csehek elégedettsége az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban nőttönFÉNYCSINÁLÓK nőtt, hiszen sorra kosztolták az egész falut, házszám szerinti szigorú rendben s én, aki akkoriban még nagyon sok vágyamat nem tudtam a nevén nevezni, majd belecsikkadtam a várakozásba, hogy ötvenne- gyedikként a házak sorrendjébe végre ránk kerítsék a sort, mert addigra már kimondhatatlanul csodáltam és irigyeltem őket, külön-külön mindegyiket, Jirkát, a szakállast, Vaníőek urat, Soukupot, a mérnököt, de legfőképpen az Adonisz-szépségű Honzát, minden gyerek és falumbeli nagylány kedvencét, aki minket a szertelen móka, idősebb nővéreinket pedig minden bizonnyal a szerelem soktaglejtéses némajátékával ejtett rabul, mert szót — lévén ő nagyon cseh s mi nagyon magyarok —, azt bizony nem értettünk. Egy egész nyáron át csodáltam ezt a fél tucat csehet; nap nap mellett körülöttük sündörögve bódultán szívtam be tüdőmbe a kék munkaruhájukból áradó impregnátum- és kátrányillatot, a gyerekes áhítattól lúdbőr képződött a karomon, amikor három harsány hóóórukkal talpra s elképesztően nyílegyenes sorba állították a súlyosan rengő villanypóznákat, vagy amikor sarló alakú szöges „macskáikkal“ könnyedén felkúsztak egy-egy tetejébe, hogy a csillogó porcelánok között szigorú rendbe igazítsák az ernyedt huzalokat; gyorsan, szakavatottan tették dolgukat ott a magasban, néhány játékosmerész megoldással, mozdulattal megcifrázva is méltósággal, mert lehetett reggel, délelőtt vagy délután, fél falu figyelte mindig őket, a fénycsinálókat. Langyos.. nyári estéken is csodáltam őket, amikor simára borotvált arccal, gondosan fésült hajzattal, bronzbarnára sülten a kocsma előtt diskurálgattak, söröz- gettek azokkal, akikre tényleges katonai szolgálatuk két éve alatt valami ráragadt a falu vendégeinek dallamos nyelvéből, pépszerű, kátrányt is feloldó kézmosószerük különleges, megkapó illata s cigarettáik bodor füstje lengte körül őket, akárcsak később, azon a bizonyos őszi estén, amikor immár szemkápráztató villanyfényben minden olyan házba bekukkantottak még egy utolsó nashledanoura, amelynek egy vagy két alkalommal kosztosai voltak. Mondom, én annyira csodáltam őket, hogy azon a huszonöt év előtti bizonyos estén egy — anyám későbbi állítása szerint csodálatosan csillogó — igazgyöngyöt is adtam nekik; Adonisz Honza csípte ki, innen a szemem sarkából, azzal a kátrányos faszilánkokkal tarkított, nagy illatos kezével. 1978. II. 5. M űfordítóink ÜHELYÉBÖL PAVEL KOYS Olyan szerelmet várj Olyan szerelmet várj, mely hirtelen, kegyetlenül érkezik és éget. Olyat, amely sosem hagy el téged, melletted marad s őrködik híven. Olyan szerelmet várj. Olyan szerelmet keress, mely fényes, úgy sziporkázik, mint az égi nap, mellyel könnyedén s jól érzed magad, bármerre járj, megejti a lényed. Oly szerelmet keress. Oly szerelmet hívj, mely mosolyt fogan, gyöngéd báját arcodon felejti, mindent elérsz s nem bánthat már senki, tenyeredben szunyókál boldogan. Olyan szerelmet hívj. Oly szerelmet szenvedj, amely fájva fáj, félelemmel s vággyal megváltottad, melyért ezer éjed virrasztottad, mégsem engedi, hogy híven rátalálj, Oly szerelmet szenvedj. Olyan szerelmet óvj, mely változó, más, mint tegnap volt, más lesz holnap is, miként a virág, színt vált esteiig, annyi színt cserél, nincsen arra szó. Olyan szerelmet óvj. Olyan szerelmet szeress, amely elragad, mint a tavaszi megáradt folyam idegszálaidon zúgva átrohan, s úgy érzed, sajgó szíved megszakad. Oly szerelmet szeress. Dénes György fordítása DODO LIETAVEC felvétele PETER ANDRUSKA A szeretet dicsérete Ma a szeretetről akartam verset írni s benne elmondani mindazt, amit már úgyis tudunk, s azt is, mit sejtünk csupán valahol reggeli felhők alatt, ittasan a reménytől, hogy ma megérintjük ismét a napot... A szeretetről kellene szólnia. De aztán valami történt velem, ami megtörténik minden egyes napon, sőt tán minden percben a világ minden táján; Találkoztam veled - mint már annyiszor - s Telkemben magfagyott, megdermedt minden betű. Kislánykám mesét kér tőlem minden áldott este a Hó-királynőről. Szemhéján ott szunnyad Andersen csendesen, mikor szívébe szórom a szavakat és ő még abban a zord mesebeli hófergetegben is sejti, hogy mi a szeretet. Kacsájába veszi a jeges madárkát s kicsiny testét életre melegíti, csak azután alszik el boldogan, így végződik nálunk egy szép nap. Ma a szeretetről akartam verset írni, atyaion tisztát, szigorút, fájdalmasat, s benne elmondani mindent, amit szeretnék tudni, vagy legalább még egyszer sejteni, majd nyugodt álomba merülni, akár egy gyermek. Fügedi Elek fordítása t I i
