Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 5. szám
ÚJ szú Ml VOLT A FA ALATT? 1978. I. 29. íróasztalomon tüskeszerű agancsokkal ékes fejét büszkén hátravetve, fényesre mázolt porcelánszarvas trónolt. Trónolt? Egyszerűen kiszorított, elűzött az asztalomtól, s éjszakánként fel-felriadtam, inkább diadalittas, mintsem panaszos bőgőst véltem hallani. Kibírom valahogy — biztattam magam, valahányszor szobámba kényszerültem a karácsonyi napokban. A legnehezebb próbatétel az elégedett, örömtől sugárzó hálás mosoly erőltetése és takarítási vágyam elfolytása volt, melynek során — „véletlenül“ — a földre eshetett volna e szörnyűséges alkotás. Hálás mosolyra az idős emberek iránti tapintatom, az utóbbira lehangoló tapasztalataim késztettek. Tavaly is egy szarvas-remeket kaptam — leesett és széttörött, „véletlenül“ —, s lám, egy év elteltével újra itt trónol íróasztalomon. Az ajándékozó Annus néni volt, aki hagyományaihoz híven most is körünkben töltötte az év végi ünnepeket, s bőkezűen ellátta családunkat kecses nyakú' hattyúval, pi- ruettező balerinával, falra akasztható Hófehérke-hét- törpével... Neki, ahogy elnéztem, valóban öröm az ajándékozás és szerénykedő önteltséggel magyarázta, „milyen nagyszerűen töri meg szobámban a könyvek keltette unalmas zsúfoltságot“ remek ajándéka. Hogy hány Annus nénink van — az közügy. És pont a karácsonyi ajándékozási láz szolgáltatta a legjobb példákat ennek felméréséhez. Az ilyenkor kötelességszerű rokoni és baráti látogatásokon, a már említett giccseken kívül, találkoztam vizenyős tekintetű olajfestmény-alakokkal, fából eszter- gályozott szerkentyűkkel, cifrára mázolt fenyőtoboz- ékességekkel is. S az ajándékozók között nemcsak hetvenöt éves Annus nénik, de harmincéves orvosok,' mérnökök, sőt pedagógusok is voltak. Okait próbálom kutatni e fel-felbukkanó jelenségnek. A többször fejemhez vágott érvet nem tudom elfogadni — a kereskedelmi ellátásra nem lehet panasz, tapasztalatból tudom: mindenkinek jutott volna ízléses, hasznos ajándék. Azt hiszem, sokkal inkább a kispolgári ízléstől átitatott és vezérelt értékítéletekkel támadtak bajok az ajándékozási láz szédületében. Nem a karácsony máig bennünk bizsergő, utánozhatatlan hangulatát, varázsát akarom utólag szétrombolni. Am az ajándékba adott és kapott gíccsek tovább élnek és hatnak környezetünkben. Van ahol a porcelán szarvas ugyan lekerül a pincébe, a kacatok közé, de a szomszédnál láttam, hogy a sötétlila tó tükrén rengő fakósárga holdvilág, a szintén karácsonyra vett ízléses szép mahagóni bútorral berendezett ebédlő falára került. Nem vesztünk ugyan össze, de finoman figyelmeztettek — ne szóljak be- íe. Ügy érzem, már csak ezért is szólnom kellett. PALHAZY JÓZSEF VALENTIN BENIAK VERSEI Vigília a Dunánál Mikor először elfogott a bú elgondolkoztam minden mily hiába mélységek felett hogy vonul felhők hada egyre új támadásba darabonként elhullik életed: elporladsz gombolyaggá görnyedsz egyszer mint állkendőd mely a földre esett hiába lázadsz rémképeid ellen s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe Te ki kergetted élted titkait most ijesztgetve kullognak utánad kenyered javát már megetted itt s szomjad oltani régi borok várnak Üj káprázatok jönnek új divat mennydörgés fut át az éjszaka csendjén békés szendergésedből fölriaszt S megremeg szíved ócska zeneszekrény s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe Ami édes volt az is ami fájt rég elillant már elszállt mint a pára volt egyszer boleróbán egy leány kriptája kulcsát csak a folyó látta a késő éjben jött egy villanás szívemet most is remegésben tartja haragos éveim füstje tovaszállt s kínom csak nőtt mint vadállatok karma s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe Oly árva vagyok sorsom a magány mint mák a szélben úgy szóródok széjjel rikoltok néha mint kuvik a fán de túlnőnek már az árnyak a fényen Oly messze már a régi puha vánkos a csontjaimra úgy ültek az évek mint nyirkos dohos korpával telt zsákok és tetejükbe egy sereg kísértet s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe Életem telje hová tűnik el hová temettem el az ifjúságot mint ócska lomot a padlásra viszem a zord jégverést s rózsaszínű álmot szikra izzik még a hamu alatt torkom feszíti még egy furcsa ének csipkésre csípi reggelig a fagy s fejcsóválva mondják rám nevetséges s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe Hogy szelídítselek meg kismadár miért ülsz ide mellém száraz ágra menj az erdőbe erdők lombja vár vagy a mezőre sétál ott egy páva isten hozzád de ha most tovaszállsz vajon megérem-e még visszatérted s nem tudom ez a késő lobogás orvosság-e vagy lassan ölő méreg s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem Hatoltál le a mélybe Miért rettegjek hogy ml vár reám ha jön az éj elborít tiszta csendje a sors keze majd int időm lejár s hajóm halkan átúszik más vizekre elcsiripelem mint öreg veréb egy régi csonton rágódtam sokáig zord farkas-évek vésték bele rég ahogy eddig volt úgy lesz ezután is s a Duna folyik folyik egyre délre de te még mindig nem hatoltál le a mélybe KULCSÁR TIBOR fordítása Az igric szent dühe Ha miljom gége foszladoz s hollók civódnak hulla-koncon, a költőn sose szánakozz, ott rohadjon a trágyadombon, versei csupa cifraság, vigye hát ördög, hordja bánat, ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat. Szegények színe a hamu, s már azt is tónusokra osztják, mint mellről melltartó lehull, lefoszlott rólunk ember-formánk, csűrjük a szót szégyentelen, Itt Igaz és jog meg nem állhat. Ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! Szörnyű ízt érez kenyerén, ki a halál poklából tér meg, s míg fel nem rázza földtekénk, nem látja hasznát életének, pattognak ócska gyökerek, élősdi indák, igaz ágak, ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! Vitt-e már föld ily szolgafajt? Tudósítónkul szellem-tájra elég a csifla s csigaszarv, s tornyunk, várunk a csiga háza. Vitt-e már föld ily szolgafajt, mely rozsét maga gyűjt magának? Ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! Mindent legyűr a nyers erő, borús az ég, s jő végzet árja, a tisztelt vendég lép elő, és konkolyt szór a gabonába, nincs többé azúr horizont, sem telihold, csak este, bágyadt, ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! Minden hatalom Istené, az is, mi kénköves pokolból vagy kísértetből jő elé, és színigaz, mint súlyos óbor, hogy rab az ember s bestia, amikor Isten nagyon fáradt; ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! Mit is vethetnél ellene? Sorsod fennen hirdetni késztet, hogy nem a bátyád szégyene, s az marad ő úgy is, ha tőrt vet Tavasz anyánknak, mikor az ősök sírján vet szülni ágyat, és így szól: soha, soha már ily galagyoló prófétákat! Bátyád jócskán dühönghetett, mert szántván a sziklás tetőket már vetette a tőrt neked, de jó száz évvel megelőzted. Nem tekernéd-e ki nyakát, ha megbotol és földre ványad? Ne szüljön többé ez a föld ily galagyoló prófétákat! A bomlás lesz úr mindenen, végül a gőg végez magával, csuklyámat szépen átvetem, s tovább lélegzem a halállal, nincs ménjeimre semmi fék, s szavaim mérge ki nem szárad: ne adjon nékik már az Úr ily galagyoló prófétákat. RONCSOL LÁSZLÓ fordítása A LÁNYOM A gyorsvonat jó egy órával indulása előtt begördült a jó- pályaudvar hármas peronjára. Kevés volt az utas. Középkorú, fejkendős nénike magában gubbasztott egy fülke sarkában. Hasonló korú asszony nyitotta ki az ajtót. Csomagját, táskáját négy sürgő-forgó kísérő helyezi el, lesegítik róla kabátját, salját, nem mozdulnak mellőle az indulás percéig. Búcsúzáskor csókok, ölelés, kérik, mielőbb jöjjön el újra, ha tehetik, ők is hamarosan hazalátogatnak. Integetnek mindaddig, amíg a peron a rajta levőkkel együtt el nem tűnik az ablakból kitekintő nő elől. — Szeretik magát — szólal meg halkan az útitársnő. — Jó magának — s biccent a fejével, mintegy nyomatékot adva megállapításának. — A fiam, a menyem meg az unokáim voltak. Itt élnek a fővárosban. Lassan már huszonöt esztendeje, hogy a fiam elkerült hazulról. Ünnep minden perc, amit együtt tölthetünk. Látszik rajta, hogy folytatni akarná beszédét, de elnémítja az útitársnője arcán legördülő könnycsepp. — Valami baj történt? — kérdi együttérzően. — Nem, dehogy. Csak nagyon elszomorított valami... Tudja, a lányom itt tanul. Szakközépiskolában. Hónapok óta nem volt otthon, levelet is ritkán kaptunk tőle. Gondoltam, meglátogatom, nem betegedett-e j meg, nem esett-e baja. Elhallgat, magába mélyed, mintha a közelmúlt óráit élné újra. Majd akadozó szavakkal folytatja. Ügy fogadott az internátusbán, mintha idegen lennék, mintha szégyellné az anyját... Nem örült a látogatásomnak ... Nem is maradtam sokáig ... Egyik barátnőjével kikísért ugyan az állomásra, de a peronra már nem jött ki. Azt mondta, dolga van, siet.... Pedig vasárnap nincs is tanítás... GÁL LÁSZLÓ Könözsi István felvétele
