Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 5. szám
Dusza István Zachar László A z igazgatósági épület földszinti folyosójáról nyílik a népi milícia üzemi egységének helyisége. Az ajtó mögül beszédfoszlányok szűrődnek ki. A kíváncsiság nem hagy nyugton. Benyitok. Az első, ami a szemembe tűnik, hogy a szekrényeken katonás sorban állnak a rohamsisakok. Az asztalnál Mogyoródi István, az üzemi pártbizottság elnöke és Gál Zoltán, a szakszervezet üzemi bizottságának elnöke, a népi milícia egységének parancsnoka beszélget. Arról folyik a szó, hogyan képzelik el a februári események 30. évfordulójának megünneplését. — Az alapító tagok közül ma már csak néhányon élnek — mondja az üzemi egység parancsnoka — Zachar László, Dusza István, Pomaj Andor, Dusza Bálint, Szabari András, Bacsó István, Hatala János, Mixtaj lózsef, Garaj László, Kardos László... Amikor idáig ér a felsorolással, elhallgat. Aztán mindketten arról vitatkoznak, hogy nem hagytak-e ki valakit. Amíg dűlőre jutnak, szemreveszem a helyiséget. Ott, ahol nincsenek szekrények, elismerő oklevelek borítják a falat. Kettő közülük azt bizonyítja, hogy az egységek járási versenyében kétszer végeztek’ első helyen. A honvédelmi és lövészversenyben a járásban háromszor bizonyultak a legjobbnak, 1969-ben pedig a kerületben második helyezést értek el. Az egyik berámázott okmány arról tanúskodik, hogy 1973-ban az egységet Győzel mes Február Érdemrenddel tüntették ki. Nyílik az ajtó. Az üzemi őrség egyenruháját viselő Dusza István lép be rajta. — Beszélgetést hallottam ... a Elsősegélynyújtás Benéztem, hogy kik vannak itt — mondja. Ö is a veterán tagok egyike, így hát megkérdeztem: — Hogyan is volt akkor, 1948 februárjában? — Távol éltünk a nagyobb városoktól, de az eseményeket az itteni munkások is figyelemmel kísérték, hallgattuk a rádiót. Nálunk Gömörhorkán nagy hagyományai vannak a munkásmozgalomnak. A május elsejei felvonulásokkor gyárunk dolgozói mindig az élen haladtak, harcoltak, sztrájkot szerveztek. A februári események előtti napokban egymás közt gyakran mondogattuk, nem engedhetjük meg, hogy a burzsoázia győzzön. Többedma- gammal vártuk felvételünket a pártba. Az utolsó szavakat hallotta az üzemi pártbizottság elnökét kereső Zachar László művezető is. Szó nélkül leült, majd egy kis idő múlva átvette a szót: — Február 23-án Rozsnyóbá- nyáról lejött hozzánk Stríc elvtárs. Ismertük őt. Azért keresett fel bennünket, hogy segítsen a népi milícia egységét megszervezni. A párttagok önként jelentkeztek. Mivel nem voltunk sokan, a megbízható szakszervezeti tagokból is többet magunk közé vettünk. A fegyverekért első parancsnokunk, Hatala elvtárs ment fel szekérrel Rozsnyóra. Frontot megjárt német puskákat, magvar karabélyokat kaptak. Kék munkaruhát, guLövészeti gyakorlaton Hétköznapok és ünnepek egy üzemi népimilicia- alakulatban II aranyszívű asszony A Dolina település a Polana lábainál fekvő, az SZNF idejéből jól ismert község, Cierny Balog része. Johana Tazká itt élte le örömtelen gyermekkorát. Már tízéves korában az urak földjén dolgozott a szomszédos Brez- nőban napi két koronáért és ellátásért. Tizenkét évesen az asszonyokkal facsemetéket ültetett a környező hegyoldalakon. Az erdőgazdaság vezetői nem kifogásolták, hogy túl fiatal, mert a munkában bármelyik idősebbel felvette a versenyt. Mindez ma már a múlttá. Ez a dolgos asszony ma a Medvedov településen él. Az idősebbek jól ismerik. Még emlékeznek a felkelés részleges leverése utáni mozgalmas időkre. De vajon ismerik-e a fiatalok is? Ez jutott eszembe, amikor a faluban egy tizennégy év körüli kislánnyal találkoztam. Kérdésemre, ihogy hol lakik Johana néni, és tud-e róla valamit, a lányka készséggel válaszolt: „Megmutatom, hol lakik. S ki ne tudná róla, hogy a háború alatt egy orosz partizánt ápolt. Nagyon bátor asszony volt. Peter Jilemnicky Krónika című művében ír is róla. Ott elolvashatja, hogyan került hozzá az a partizán.“ Nos, lapozzuk hát fel a felkelés ismert eposzát. Ott röviden elmondva ezt olvashatjuk: Fjodornak az Obrubo- vanecen folyó harcban megsebesült a keze, s átlőtték mindkét lábát. Nem bírt felállni, de még mozdulni sem, vérében feküdt a hóban. Sokan jutottak ott erre a sorsra. A németek egyik sebesülttől a másikhoz mentek, és fejbe lőtték őket. A véletlen folytán, vagy talán a németnek megrezzent a keze — Fjo- dorhoz lépett, lőtt, de a golyó csak súrolta a fejőt. A német megelégedett azzal, hogy Fjodor feje vérzik. Amikor az eszméletlenségből magához tért, megpróbált felállni. De nem ment. Hasára fordult, könyökét a hóba mé- lyesztve kúszott előre, maga után vonszolva sebesült lábait. Amikor a fiúk a faluból rátaláltak, már ereje végén járt. Alkonyat volt, a településre már nem vihették. Fjodort a legközelebbi favágókunyhőba szállították, megetették kenyérrel, s csak másnap vitték tovább a völgybe. Beta Jarabéanová házában helyezték el. Lemosták róla a vért, sebeit bekötötték. Egyik lábszárcsontja azonban szétroncsolódott, A szerző felvétele s a lábujjai is megfagytak. Teljesen legyengült állapotban volt. A súlyosan sebesült krasznodari partizán nem az -egyetlen bújtatott volt a házban. Már néhány hete a padláson a szénában talált búvóhelyet két felkelő katona, Janó Fajcík Dolná Stre- hováról és társa, Gusto Bratislavából. A szomszédok és a hozzátartozók tudtak róluk. Egyikük rögtön másnap rátámadt Johanára: „Tudod te végképp, mint csinálsz?! Orosz partizán a házadban most, amikor a környék tele van németekkel! Ha megtalálják, őt is, téged is agyonlőnek, de még a települést is felégetik. Szabadulj meg tőle mielőbb, mert mindnyájunkat bajba sodorsz.“ De a fiatal, akkor még csak 34 éves, apró termetű asszony határozottan válaszolt: „Nálunk marad, amíg meg nem gyógyul. Etetni, ápolni fogom, amíg a bajtársai érte jönnek. A németeknek pedig, ha kérdeznék, azt mondom, hogy a férjem, s ráesett 'a fa az erdőben ...“ . S Johana így is tett. Krumplireszelékkel gyógyította a partizán megfagyott lábát, amint felnyögött, máris mellette volt. De Fjodor állapota két hét elteltével sem javult. A sötétség leple alatt néha Flaska doktor, a helybeli orvos is eljött hozzá, de csak kétkedőén csóválta a fejét. Nem is csoda, hiszen egy jól felszerelt kórházban is lett volna dolguk az orvosoknak, hogy Fjodort lábra állítsák. 1978. I. 29. ÚJ SZÚ
