Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 5. szám
miköpenyt az üzem raktárában találtak. Beöltöztek, felkerültek a karszalagok. A népi milícia tagjainak egy része az üzem őrszobáján tartott szolgálatot. A műszakon és a pihenőn levők mindig kezük ügyében tartották a fegyvert, használatára azonban nem volt szükség. Az első nyilvános szereplésük 1948. május 1-én volt Tornaiján (Safáríkovo). char elvtárs 1975-ig a népi milícia egységében rajparancsnok volt. Ekkor átadta beosztását egy fiatalabb elvtársnak. Most, a februári események jubileumi évfordulója alkalmából hivatalosan megválnak az egységtől. Persze, nem könnyű szívvel. — Ha időnk engedi, a jövőben is eljárunk közéjük — mondják szinte egyszerre mindketten. — Továbbra is rendszeres szolgálatot tartottunk — folytatja Zachar László, aki 1949- től 1954-ig az üzemi egység parancsnoka volt. — A bende- risták kelet-szlovákiai garázdálkodása idején állandóan készültségben éltünk. Gyakran riadóztattak bennünket. Senki sem zúgolódott közülünk, még a feleségek sem. Az enyém például megtanulta a pisztoly kezelését. Abban az időben ugyanis gyakran voltam távol otthonról. Mindkét veterán a Példás népi milieista jelvény és több más kitüntetés tulajdonosa. Az elmúlt 30 év alatt sok idejüket követelte meg az önként vállalt becsületbeli feladat. Az 1956-os magyarországi ellenforradalom idején két hónapig tartott szolgálatot. Az 1968-as eseményekkor is példásan helytálltak. Több párt- és közéleti tisztséget töltöttek be. Za— Az idős elvtársak érdeme, hogy egységünk járásunkban a legfegyelmezettebbek közé tartozik — veszi át a szót Gál Zoltán. — Igyekszünk a párt vezetőségével az utánpótlást úgy kiválasztani, hogy tovább öregbítsük az egység jó hírnevét. Nem könnyű dolog ez, mivel ma már korszerűbbek a fegyverek, igényesebbek n gyakorlatok. Hiszem, hogy meg- kiizdünk az igényes feladatokkal. Egyébként ez kötelességünk is. Belelapozok az egység krónikájába. Látom, hogy 1974-ben kezdték el írni a veteránok visszaemlékezései alapján. Kár, nagy kár, hogy ilyen későn, mert a gömörhorkaiak sokat tettek például a válságos időkben. A gömöri emberek sohasem voltak dicsekvőek, de az utókornak joga van őket úgy megismerni, ahogy éltek és dolgoztak. Talán a járási levéltár alapján érdemes volna a krónika anyagát kibővíteni. — A népi milícia tagjai a munkahelyükön is példát mutatnak — mondja a pártszervezet elnöke. — Minden évben több száz óra társadalmi munkát végeztek. 1970-ben ez ezer órát tett ki, tavaly pedig 604- et. Rendszeresen eljárunk a pelsőci alapiskolába, ahol igyekszünk elősegíteni a honvédelmi nevelést. — Hogyan ünnepük meg a jelentős évfordulót? — Többen kitüntetést kapnak, amelyet ünnepélyes keretek közt adunk majd át — válaszolja az egység parancsnoka. — Három fiatal tagunk pedig ebből az alkalomból teszi le az esküt. Az üzemi klubunk is számos rendezvényt készít elő. A Gömörhorkai (Gemerská Horka) Cellulóz- és Papírgyár népimilícia-egysége életében azonban több a hétköznap, mint az ünnep. Ezért egy emberként arra törekednek, hogy az egység megfiatalítása után újra elfoglalják helyüket a járási élvonalban. Erre kötelezi őket az önként vállalt szolgálat, gazdag munkásmozgalmi múltjuk. Vigyáznak arra, hogy a forradalmi tűz ki ne aludjon. NÉMETH JÁNOS SZÁMUKRA MÉG NEM FEJEZŐDÖTT BE A HÁBORÚ Nemrég negyed évszázad telt el azóta, hogy létrejött közbiztonsági szerveink tűzszerészeti szolgálata. Az emberi életben ez tulajdonképpen nem olyan hosszú idő, de a tűzszerészek esetében meghatványozza a jelentős fizikai érőkifejtés és a sok veszély. A második világháború után tűzszerészeti szolgálat csak közvetlenül a Belügyminisztérium központjában működött, később, főleg a falu szocializálása éveiben, amikor á szövetkezetek megalakulásával egyidejűleg elszaporodtak a szabotázsok és az államellenes csoportok diverzíós tevékenysége is, szükségesnek mutatkozott a keretek bővítése. Ezért 1952 júliusától országszerte minden kerületi székhelyen létesült ilyen szolgálat, és kialakult annak egységes rendszere. A Nemzetbiztonsági Testület tagjai közül ekkor húszán végezték el a Polickán megrendezett első, öthónapos tüzszerészi tanfolyamot. Ezek közül néhányon már nem szolgálnak a rendőrség kötelékében, és voltak köztük olyanok is, akik szolgálatteljesítés közben életüket áldozták. Ezeknek egyike volt például a kassai (Kosice) Mikulás Matkovsky, aki 1964-ben halt meg, amikor gépkocsiján szállítás közben felrobbant egy légiakna. Ma a tűzszerészek feladata elsősorban megsemmisíteni a feltárt robbanóanyagokat, továbbá kiküldik őket egyes tűzesetekhez és egyes robbanások színhelyeire is, különösképpen akkor, ha a feltételezett ok robbanóanyag volt. Végül a pirotechnikusok tevékenységéhez hozzátartozik a megelőzés is. Hadd beszéljenek a tények. Köztársasági viszonylatban a tűzszerészek negyed évszázad alatt több mint 2 millió nagy kaliberű töltényt, 300 000 gránátot, 52 000 aknát, 10 701 légibombát stb. semmisítettek meg. Meg kell említeni azt is, hogy az említett időszakban a hadianyag szakszerűtlen és meg nem engedett kezelése, valamint különféle robbanószerekkel végzett „kísérletek“ következtében a lakosság köréből 473 személy életét vesztette, 3716 pedig megsebesült. Ezek az óva intő adatok önmagukban is tanúskodnak a tűzszerészek tevékenységének jelentőségéről és szükségességéről. Elég megemlítenünk, hogy csak 1976-ban hazánk területén 1050 esetben találtak különféle robbanószerre, s megsemmisítettek 16 000 nagy kaliberű töltényt, több mint 4000 ágyúlövedéket és kis gránátot és 57 légibombát. Ezen túlmenően felrobbantottak csaknem 25 000 kilogramm gyalogsági lőszert. Szomorú dolog, hogy az említett esztendőben is a felrobbant lőszer 9 emberáldozatot követelt, és a 38 sebesült közül 26 volt a gyerek. jóllehet már 33 esztendő telt el a második világháború befejezése óta, főleg a kelet-szlovákiai kerületben még gyakran akadnak munícióra. Így például tavaly novemberben a Kassa-vidéki járás Janik községe közelében az erdőmunkások 12 aknára és egy légibombára találtak. Ezt megelőzően Vysné Nemecké, Petrovce és Baldovce határában is nyomára bukkantak a lapuló halálos veszélynek. A te- rebesi (Trebisov) járásban az új híd építésekor feltártak négy métermázsa robbanószert, amelyet a második világháború idején készítettek ide a régi híd felrobbantására. Itt nem történt baj, viszont a Svidník környéki erdőkben 1977 júliusában egy fakitermelésben dolgozó traktoros aknára hajtott, amely felrobbant, és a traktoros életét vesztette. Így sorolhatnánk a további tragikus eseteket is, amelyek arról tanúskodnak, hogy a háború ebben a formában még mindig kísért, és a tűzszerészek számára — akik különben tavaly november derekán Kassán négynapos országos tanácskozáson tüzetesen megtárgyalták tevékenységük eredményeit és problémáit — a háború még nem fejeződött be. FRANTlSEK FECKO százados 1978. I. 29. Egyszer eljöttek megnézni a bajtársai, s Fjodor így kérte őket: „Elvtársak, löjjetek agyon, ne hagyjatok szenvedni. Látjátok, Johana jó lélek, gondoskodik rólam, mintha az anyám lenne, de mégis...“ Johana azonban a szavába vágott: „Micsoda beszéd ez, Fjodor Gregorovics? Látod, a kezed már gyógyul, s a fejsebed is nemsokára rendben lesz. S rövidesen itt lesznek a baj társaid is, és kiűzik a németeket. Téged pedig kórházba visznek. A sebesült ezután már nem ellenkezett. „Köszönöm, Johana, soha nem felejtem el, amit értem teszel.“ A bajtársai elmentek, természetesen tele táskával. Johana szalonnát, zsírt, kenyeret s néha egy-egy üveg rumot csomagolt nekik. Ezekre a találkozásokra és a Fjodorral folytatott beszélgetésekre Johana Tazká ennyi év után is jól emlékszik. Emlékeit a meleg szobában jólesik hallgatni. — Amikor Jankó Giertli és Stefan Precuch Fjodort hozzánk behozták, azt mondták, csak estig marad. Aztán teljes tíz hétig feküdt nálunk. Még ma is, ahányszor ránézek az ágyra, eszembe jut. Anyámmal etettük és itattuk. Amikor úgy-ahogy már összeszedte magát, vidámabb is volt. De lábra állni még mindig nem tudott. Igen nagy fájdalmai lehettek, de sohasem panaszkodott. Annyi idő alatt még oroszul is megtanultam tőle. S bizony néhányszor nehéz pillanatokat is átéltünk ... Azt a karácsony előtti drámai éjszakát Johana Tazká sosem felejtheti el. Az éjszaka kellős közepén megzörgették az ajtót. . — Akkor hirtelen arra gondoltam, most mindennek vége. Felugrottam, magamra kaptam a szoknyámat, s az ajtóhoz futottam. Megkérdeztem, ki az, s azt a választ kaptam, barátok. Így rögtön kinyitottam, s Zdrásztvujtye tavariscsi, mondtam. De rögtön a nyelvembe is haraptam, s meghűlt bennem a vér, mert ezek nem partizánok, hanem németek voltak, s már tuszkoltak is befelé. De én eléjük ugrottam, s egy alacsony termetűnek elkaptam a karját. Nem mehetnek be, a férjem a halálos ágyán fekszik. A német rögtön a géppisztolyához kapott, de a parancsnoka leintette. A katona egyre csak azt hajtogatta: „És ha az nem a férje? Biztosan orosz partizán.“ Ki tudja, hogyan végződött volna ez az éjszakai látogatás, ha abban a pillanatban a hegyekből fel nem hangzik a puskaropogás. A lövöldözés éppen jókor jött. A németek rögtön eltűntek a sötétségben. Újév után Fjodornak — a vezetéknevét Johana elfelejtette — születésnapja volt. Huszonhat éves lett. A gazdasszony levágta az utolsó csirkéjét.-Fjodor akkor már egyedül is tudott enni. A kedve is jobb volt. Előző nap meglátogatták szakaszbeli bajtársai. Akkor már nem volt kétséges, hogy a szovjet hadsereg győzni fog. Kelet- és Dél-Szlovákia egy részéből már kiszorították a németeket. Johana a kamrából egy üveg rumot is előhúzott, melyet Fjodor bajtársai küldtek vele, akiknek élelmiszert és gyógyszert vitt a hegyekbe. „Ezt Fjodornak küldjük és mindnyájan üdvözöljük. Nemsokára érte megyünk, és elvisszük a kórházba.“ így is történt. Három nap múlva szán állt meg a ház előtt, Fjodort bundákba és takaróikba bugyolálták, s elvitték Hnúsfára. Onnan pedig repülővel Kijevbe. — Hát így volt — bólogat a fekete kendős asszony. — 1 Szomorú és üres volt a ház Fjodor nélkül. Sajnos, azóta többé nem hallqttam róla. Ki tudja, életben maradt-e, nem kellett-e a lábát mégis elvágni. De szívesen is találkoznék ma vele! Tíz héten át ápolta ez a szerény, egyszerű assaony a sebesült partizánt. Saját életét kockáztatta, hogy egy idegenen segítsen. — Kötelességem volt, hiszen ők értünk harcoltak. S hányán haltak meg csak itt a környéken. Ott a hegyen van a partizántemető. Ott alusszák örök álmukat a szovjet és szlovák katonák. Hiába várta őket haza feleség, édesanya. Mi is hiába vártuk anyámmal apámat. 1915-ben elesett valahol a Kárpátokban. Akkor még csak ötéves voltam __ Johana Tazká még talán folytatná az emlékezést, de nyolcéves unokája, Janka fut be a szobába: „Nagymama, Bercik néni kérdezi, hogy elmegy-e hozzájuk este a fosztőba?“ — Persze hogy el — hangzik a válasz. Ö még ma sem ül otthon ölbe tett kézzel. Télen segít a szomszédoknak tollat fosztani, ősszel burgonyát szedni, nyáron szénát begyűjteni. — Ne haragudjanak, de már mennem kell etetni az állatokat — szabadkozik. — A lányaim dolgoznak, így ez az én feladatom. Még van egy tehenünk, egy üszőnk és két ökrünk. Egy év múlva ilyen gondjaim már nem lesznek, mert az állatokat beadjuk a szövetkezetbe. Nemrég nálunk is megalakult végre. Én is aláírtam a jelentkező lívet. Ekkor is Fjodor jutott eszembe. Nincs az rendjén, hogy az asszonyok kaszáljanak, bajlódjanak a szénával, dolgozzanak csak a gépek, mondta ő. Bizony nálunk is előbb kellett volna már a szövetkezet. De én még így 4s dolgozni akarok ott. Nos, ilyen hát Johana Tazká — Ji- lemnicky Beta Jarabőanovája —, akit az író így jellemzett: „Aranyszívű asz- szony, tele szeretettel és tenniakarás- sal.“ Ilyen ma is. bAtori János A 'CB o > m o. 2 <u \Q3 ■* ■*-* 00 S 'S o ^ ^ *S « C/5 M -*-• 'CO CB 3 >»r3 •* ca “s S c < 53 ® “ "5 —■* 5s g a-á Kg afl “iss O '03 (0 '—' > > c 1“I ca “ 3 ■o « 10 a -2 «o c i“ « ä:= oo CB CB •ö -Ű *« O O CB S äo N «2/5. 2 ~ B 5 5 CB Cff 3 JU ft'« = 03 ^ > N ncO C/3 i* CB
