Új Szó, 1978. szeptember (31. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-11 / 251. szám, hétfő
Mielőtt leírnám Lev Nyiffo- lojevics Tolsztojjal történt találkozásomat, néhány szót kell ejtenem arról, hogy tulajdonképpen ml ösztönzött a Jaszna ja Poljana-i utazásra. Vagy négy évvel ezelőtt, hogy megismerkedtem Lev Nyikolaje- vlccsel (1904), kezdtem el művészi tevékenységemet, és Oroszország-szerte hangversenyeztem. Koncertfel lépéseimre a publikum valahogy egészen sajátságosán reagált, másként, mint a többi, abban az időben •koncertező művész — sőt nagy nevű művészek — fellépéseire. Én pedig csupáji fiatal, kezdő hegedűs voltam. Mivel lelkemben egy rendkívül mély és egész művészi pályám számára jelentős, merőben zenei-lélektani jellegű kérdés ólt — ňgy határoztam, hogy ezt csak a legnagyobb pszichológus: L. N. Tolsztoj oldhatja meg. Levelet írtam neki és engedélyt kértem, hogy meglátogassam és beszéljek vele, s mint a bennem rejlő, a zenémmel összefüggő megoldatlan kérdés okát, a hegedűmet is magammal vittem, hogy játsszam Lev Nyikolajevicsnek, a hegedűjátékomra építsem fel egész beszélgetésünket. Miután beleegyező választ kaptam, feleségemmel (aki zongorán kísért) elutaztam jasznaja Poljanába. Reggel Ö órakor érkeztünk meg Zaszeka állomásra. Késő ősszel történt. Ilyenkor reggel még sötét volt. Megvártuk a virradatot, s kocsin Jasznaja Poljanába indultunk. Megérkezve megtudtuk, hogy a ház lakói még alszanak. Arra kértek bennünket, hogy várjunk a földszinti szobában; ezt a könyvszekrények két részre osztották. Feleségem meg én különleges izgalommal vártuk a találkozást a nagy Tolsztojjal, azzal az emberrel, aki elméjével és jellemének erejével az egész világra befolyással volt, azzal az emberrel, aki megoldja majd egész jövendő életem legfontosabb, legsúlyosabb kérdését. Fél óra múlva megjelent Makovický doktor, aki értesült látogatásunk céljáról; nem nagyon örült, és így szólt: — Kár, hogy ilyen rossz időben érkeztek, Lev Nyikolajevics aligha beszélget majd önökkel, mert ha kora hajnalban kétszer tüsszentett, bizonyára meghűlt ... Mi persze nagyon elszomorodtunk, mert ha Tolsztoj ma nem fogad bennünket, akkor találkozásunk bizonytalan időre elhalasztódik, ml pedig 2—3 hót múlva külföldre készültünk utazni, s ily módon az a „kérdés“, amelynek éppen most annyira szüksége volt a megoldásra, megint válasz nélkül marad, és megoldatlanságával megint csak gyötrl majd a lelke met. Mivel azonban mélységesen tiszteltük és becsültük Lev Nyikolajevics drága idejét és egészségét, ügy határoztunk, hogy azonnal visszautazunk, és csak arra kértünk enegdélyt, hogy a Legközelebbi moszkvai vonat indulásáig a Jasznaja Poljana-i házban maradhassunk. Miután Makovický eltávozott, ügy maradtam ott a feleségemmel, mint két árva .., 15—20 Mihail Ergyenlco* Tolsztojnál. Jasznaja Poljanában perc múlva egyszerre csak gyors lépéseket hallottunk a szekrények mögül. Azt gondoltuk, hogy megint dr. Makovický, s kiléptünk a szoba közepére — és egyszerre, teljesen váratlanul, L. N. Tolsztoj állt előttünk. Annyira váratlanul ért, hogy még „fel sem készültünk“ a találkozásra. Addig sohasem láttuk Tolsztojt, és — az arcképek nyomán ítélve — úgy gondoltuk, hogy magas termetű, tagbaszakadt férfi, és most középmagas, ikis öregember állt előttünk, aki sötét íngkabátot, ugyanolyan színű, csizmába tűrt nadrágot viselt; nagy fe je volt, őszbe csavarodó, ritkás szakálla, busa szemöldöke és csodálatosan mélytüzű, világoskék szeme. A Tolsztojt megörökítő egyetlen nagy művész sem ábrázolta olyannak a szemét, amilyen az a valóságban volt... Amikor belenézett az ember, szelídséget és bámulatos éleslátást fedezett fel benne ... Lev Nyikolajevics üdvözölt betnnünket és így szólt: — Ó, nagyon örülök, nagyon örülök, hogy eljöttek. Szeretem a jó zenét s örömmel meghallgatom önöket és elbeszélgetek önökkel arról a „kérdésről“. Ezek a szavak valósággal szárnyakat adtak nekünk ... örültünk annak a lehetőségnek, hogy végre találkozhatunk Lev Nyikolajeviccsel. Azután ő ezt kérdezte tőlem: — Szeret lovagolni? Kísérjen el reggeli sétalovaglásomra. Én természetesen szíves örömest belegyeztem, és Lev Nyi kolajevics azt ajánlotta nekünk, hogy amíg a lovakat elővezetik, menjünk fel és teázzunk meg; de figyelmeztetett, hogy „nálunk mindenki maga gazdálkodik, és úgy egyenek-igyanak, mintha otthon volnának“. Felmentünk az emeletre, Lev Nyikolajevics pedig visszavonult a dolgozószobájába. Miután meg teáztunk, vártam, hogy hívja nak, mikor menjek le, hogy kilovagoljunk Lev Nyikolajeviccsel. De belépett dr. Makovický és megint azt mondta, hogy mivel Lev Nyikolajevics ma reggel kétszer tüsszentett, jobb lesz, ha Tolsztoj helyett ő maga lovagol ki velem. Engem nagyon elszomorított, de mivel a doktor így vélte szükségesnek, engedelmeskednem kellett. Néhány percig még az asztal mellett ültünk, ós A. L. Tolsztaja is bejött hozzánk. Beszélgetésünkből végképp meggyőződtünk arról, hogy nem sikerül játszanunk Lev Nyikolajevics nak, sem találkoznunk vele, mert ő is megerősítette, hogy „Lev Nyikolajevics kétszer tüsszentett, nyilván gyengélkedik, úgyhogy jobb lesz, ha elhalasztjuk megbeszélésünket“. Szavakkal nehéz volt leírni, ami lelkűnkben történt. Hiszen láttuk Tolsztojt, beszéltünk ve le, olyan örömmel fogadott bennünket, és többé nem láthatjuk őt, mivel nem engedik, MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL hogy találkozzunk. Gondolataink összekuszálódtak, minden valahogy érthetetlen, fájdalmas volt, és mégis, amikor az ember Tolsztoj házában érezte magát, akiről csak ábrándozni lehetett, és ugyanazon a széken ült, amelyen Tolsztoj, ugyanazokban a szobákban járt, ahol ő lakik — ez olyan különös állapot volt, amelyet életében akkor érez először valaki, ha az „elérhetetlennel“ érintkezik, ós ez megfosztja attól a lehetőségtől, hogv azonnal feltalálja önmagát, kapva-kapjon azon « jogon, amelyet ez a nagy ember adott, azon a boldogságon, amely itt van mellette, és engedelmeskedik a gyenge akaratának, mivel attól fél, hogy valamivel háboríthatja annak az embernek a nyugalmát, aki — úgy tetszik — az egész világon őrködik, és annál közelebb állnak hozzá az emberek ... Tehát mindennek vége. Előbb még annyira örültünk, olyan boldogok voltunk, valósággal megnőttünk — s most kicsiny, elesett emberekké váltunk, és szívünk szorongva, csüggedten dobogott ... A sétáról visszatérve, Makovický doktor szívesen megmutatta nekünk a Jasznaja Poljana-i házat, végigsétált velünk a parkon és a falun, benéztünk néhány parasztházba is, ahol Lev Nyikolajeviccsel egyforma korú és vele egy nézeteket valló öregemberek laktak. Miután búcsút vettünk tőle, az állomásra hajtattunk. Tehát ott vagyunk az állomáson. Az állomásíőnökhöz menteni, hogy megtudjam, mikor indul a vonatunk, ekkor azonban teljesen váratlan dolog történt ... Csupán annyi, hogy ezen az állomáson nem adtak jegyei erre a vonatra, és ezért déli egy órától éjjel fél kettőig kellett várnunk a következőre. Ez a váratlan kis eset pedig mintha határozottan ezt súgta volna nekem: „Nem szabad elmenned tőle anélkül, hogy választ kap-, tál volna a kérdésedre!“ És én habozás nélkül vissza mentem Jasznaja Poljanába, jól lehet az állomáson kellett volna maradnom, de az a határozott érzésem volt, hogy éppen Jasznaja Poljanába kell mennem, nem pedig az állomáson várakoznom. És feleségemmel együtt elindultunk. Amikor a ház elé érkeztünk, s beléptünk az előszobába, Lev Nyikolajevicset ott találtuk a lépcsőnél. Ö pedig így szólt hozzánk: — Hogy utazhattak el úgy, hogy nem játszottak nekem, én pedig már meg is sértődtem, annyira szerettem volna hallgatni a muzsikájukat. Megint örültünk és megint csodálkoztunk azon, hogy Lev Nyikolajevics környezetének tagjai egytől egyig azt állították, hogy ő beteg és nem hallgathatja meg a muzsikánkat, ő maga pedig azon csodálkozik, Adam Mickiewicz (Dante) Álom Ha el kell hagynod, siess, must eredj, míg szívedben még él a szenvedély: ne okozz sajgó bánatot, sebet, és búcsúról, válásról ne beszélj. Ha az utolsó szürke hajnalon ellebben majd végleg a szerelem, s unottra hűi a csók az ajkadon, egy végső csókkal mérget adj nekem. Boldog szemem mindvégig nyitva lesz, s ha a halál megáll fejem felett és komoran jeges karjába vesz, én arcod látom még s a két szented. Ha majd a sírból visszatérek én, mint kóborló, időtlen látomás, az életet te csókold majd belém, mert te vagy nekem a feltámadás. S ha ajkad újra ajkamra talál, s öledbe hajtom újra fejemet, azt hiszem majd, álom volt a halál, s nincs más valóság, csak a te szemed. Aki hallotta Bicci asszonyát Aki hallotta Bicci asszonyát kongón köhögni, ott, az utca sarkán, joggal vélné, hogy így vacogta át az egész évet, messzi fjordok alján. Nyáron didergi már a tél fagyát: a téltől aztán annál jobban tart ám, s vackán buzgón takargatja magát, mert pendelyét bizony hosszabbra szabnám. A nyavalyák és mindenféle lázak nem megcsappant ereje miatt bántják: sóvár ölében keresd a baj okát! Az anyját is ezért epeszti bánat: mért adta férjhez fügéért a lányát; most Guido gróffal oszthatna nyoszolyát. RÄCZ OLIVÉR fordításai hogy mi elutaztunk és nem is játszottunk neki. Mindez roppantul nyomasztó benyomást kelteti bennünk. Napközben Lev Nyikolajevics dolgozószobájában írt. Mi pedig elindultunk, hogy részletesebben megnézzük a Jasznaja Poljana-i birtokot. Ebéd előtt Lev Nyikolajevicset meglátogatta a tulai katolikus pap és a Le Journal című párizsi újság munkatársa. Beszélgettek Tolsztojjal, ezután valamennyien ebédelni mentünk. Lev Nyikolajevics megkérdezte tőlünk, hogy vegetáriánusok vagyunk e. Miután tagadólag válaszoltunk, húsos ebéddel kínált bennünket. Utána Lev Nyikolajevics megint a szobájába ment, hogy lepihenjen. Nemsokára kijött a szalonba: görnyedt, álmos öregembernek látszott, kötött kabátka volt a hátára vetve, és ez szelíd, öreges jólelkűséggel ruházta fel. Leültünk a díványra, s Lev Nyikolajevics elbeszélgetett velem, a hangversenyeimről, s hegedűjátékomról, az éle temről kérdezősködött. Tolsztoj figyelmesen hallgatta szavaimat, kérdéseket tett fel, magyarázatokkal szolgált, és minden egyszerű ós világos volt. Beszélgetésünk végeztével arra kért, hogy játsszam neki. Én Chopin Nocturne-jét kezdtem játszani. Amikor befejeztem a Noc- turne-t, Lev Nyikolajevics fölkelt, odajött hozzám és köny- nyeit törtölgetve azt mondta, hogy életében először hall ilyen hegedühangzást és ilyen játékot, s ez mélységesen megindítja és lenyűgözi a hallgatót. Amikor látttam, hogy Lev Nyikolajevics ennyire meghatódott, azzal a kérdéssel fordultam dr. Makovickýhoz, játszha- tom-e olyan darabokat, amelyek drámai jellegűek, mivel Lev Nyikolajevics „gyengélkedik“, ráadásul pedig még erősen reagál is a muzsikára. A doktor és Alekszandra Lvo va azt felelte, hogy játszhatom bármit, mivel hegedűjátékom nagyon tetszik Lev Nyikolajevicsnek. Én eljátszottam még néhány darabot, és am*te»r lát* tam, hogy Tolsztoj m&fcnyire meghatódik, elhatároztam, bogy néhány vidám jellegű, népi témájú müvet is elhegedülök, és eljátsszottam Wieniawski Orosz karneválját. A variációk hallatára Lev Nyikolajevics feide- rült, nevetett, és amikor befejeztem, vidáman kelt fel karos- székéből és azt mondta, hogy bár ez a mű technikailag nem nagyon mély, de igen művészi és színes, és az én játékom a nópi mulatság képeit rajzolja fel előtte. Ezután Alekszandra Lvovühoz fordult és arra kérte, hívjanak be néhány parasztot, aki a birtokon dolgozik, hogy ök is meghallgassák a muzsikámat; mivel bizonyos volt benne, hogy ők is megértik a játékomat, ugyanis az igen világos ós könnyen felfogható ... Behívták a parasztokat. A szalon ajtaja mellett sorakoztak fel, csoportba verődve. Lev Nyikolajevics megkért, még egyszer játsszam el Chopin Nocturne-jét. Játékom megint mély benyomást keltett... Az után Lev Nyikolajevics odament a parasztokhoz és megkérdezte, mi a benyomásuk. Azok így válaszoltak: — Hogy mit játszák az úr, azt nem értjük, de a lelkűnkbe markol, sőt könnyre fakaszt. Az utóbbi mondat valószínűleg Csajkovszkij Őszi dalára vonatkozott. — Hát ez a legjobb válasz az ön kérdéséro — mondta Lev Nyikolajevics. — Lehet, hogy valaki nem órti a zenét — csatit érzi, amikor az az előadó leikéből fakad, aki képes arra, hogy az eljátszott műben rejlő igazi élményt hangokba öntse. Ezután szünetet tartottam és elbeszélgettem Tolsztojjal a zenéről, az előadóművészetről és a muzsikus keltette benyomásról, s Lev Nyikolajevics ekkor tökéletes választ adott az én „kérdésemre“. Éppen akkor kapta meg művészi pályán azt a biztatást, amely örökké bennem él. G. Gy. fordítása * Mihail Grigorjevics Er- gyenko (1885—1940) — hegedűművész, a Moszkvai Konzervatórium tanára. Jurij Bondarev Egyenlőtlenség — Ugye jó leszel? Nem fogsz bántani? Mert hát tudod, mennyire sajnálom azt a nőt! — Melyiket? — Magamat! — De hiszen én szeretlek, egyetlenem. — Es mindig szeretni fogsz? Ha valami történik velem, emlékszel majd ram? — Semmi sem történik veled. — Es ha mégis? — Amíg csak élek. De semmi sem történik veled. — Tudod, a szerelem igazságtalan. Nem egyforma részek jutnak belőle. Nincs egyenlő osztozkodás. — Nem értem. — Nekem nagyobb rész jutott belőle, neked meg kisebb. Te kevésbé szeretsz engem. — Furcsa matematika! — Nem, dehogy: az a szörnyű, ha két ember megunja egymást. Te nevetségesnek találod, én azonban gyakran gondolok erre. Ha megunsz engem, azonnal hagyj itt, egyetlen szót se szólj. Tükör előtt Üjév napján történt. A nő megállt az előcsarnokban a tükör előtt, s itt, a lámpák, a csillárok visszaverődő ragyogó sában, uz elegáns nők között olyan hétköznapinak, csúnyának, egyszerűnek látta magát, hogy ijedten a férfira pillantott és elsápadva, sebesen mondta: — Menjünk innen, menjünk, minél hamarább!... A férfi megértette a gondolatát; halántékon csókolta és kedvesen mondta: — Az előbb egy irigykedő nő szemével nézted magadat. Es a nő hirtelen megkönnyebbülten leengedle a karját s alázatosan, hálásan ramosolygott. — Köszönöm, látom, mégiscsak szeretsz. GELI.ÉRT GYÖRGY fordítása 1978 IX. Móser Zoltán felvétele
