Új Szó, 1978. augusztus (31. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-12 / 221. szám, szombat
tri szó 1971 VIII. 12. 3 IGAZSÁG A HAZUGSÁGGAL SZEMBEN írta: Vasil Bil’ak, a CSKP Központi Bizottsága Elnökségének tagja, a KB titkára A népek történetében vannak mozgalmas fejezetek, amelyeket gyakran fellapozunk. Elgon- [, dolkodunk az események, a társadalmi erők és a vezető személyiségek szerepe fölött, emlékezetünkbe idéz- ' zük azokat a tapasztalataikat, amelyeket a nemzetek további életükben gyü- 1 mölcsöztetnek. Annál inkább vonatko zik ez legújabb kori történelmünknek ! néhány szakaszára, amelynek közvetlen tanúi és cselekvő részesei voltunk A testvéri szocialista országok által a csehszlovák népnek 1968 augusztusában nyújtott internacionalista segítség az olyan események egyike, amelyekhez visszatérünk, hogy levonjuk a fontos tanulságokat. Számunkra az 1968-as esztendővel összefüggő dolgok már régen rendes kerékvágásba kerültek. Az embereknek nálunk — azoknak is, akiket tíz évve! ezelőtt megtévesztett a jobboldalkik demagógiája — gyorsan lehetőségük nyílt megismerni a teljes igazságot az akkori fejleményekről, s ezért megértették a Csehszlovákiának nyújtott internacionalista segítség történelmi jelentőségét. Az 1968-as évvel kapcsolatban azonban firtató kérdéseket tesz fel a felnövekvő nemzedék. Az igazsággal összhangban tisztázzuk előtte ezeket az eseményeket, hogy felkészítsük az életre, s hogy ő se engedjen meg sohasem semmiféle kísérletet a szocializmus bomlasztására, a Szovjetunióval való barátságunk gyengítésére. Amikor kezembe vaszem a tollat, nem kívánom helyettesíteni a történészeket. Egyike vagyok azoknak a politikusoknak, akik segítettek utat törni a CSKP KB 1968 januári ülésén jóváhagyott politikai irányvételnek, s ezért helyesnek tartom kifejteni véleményemet az ún. prágai tavaszról és az 1968 augusztusi, ún. katonai intervencióról szüntelenül terjesztett különféle hallatlan állításokkal kapcsolatban. Ellenségeink nem szűnnek meg bennünket emlékeztetni a hatvannyolcas esztendőre. Nekünk és szövetségeseinknek sohasem bocsátják meg, hogy Csehszlovákiában a szocializmus felbom- lasztását célzó terveik zátonyra futottak, jóllehet egy kéztávolságra látták a győzelmet. A tíz évvel ezelőtti eseményekhez visszatértek és visszatérnek mind a „prágai tavasz“ Kriegel és Smr- kovský típusú, kudarcot vallott politikusai, mind a különféle pachmanok, hejzlarok, goldstückerek. Ezek Nyugaton mind ipart űznek abból, hogy hazánkat a sajtóban és könyvekben befeketítik. „Tanúságtételüknek“ mi a lényege? Magától értetődően nem az igazság felderítése, mert akkor be kellene ismerniük, hogy a sorsdöntő pillanatokban a legsúlyosabb árulást követték el a szocializmussal és a nép létfontosságú érdekeivel szemben, amelyre oly körmönfontan hivatkoztak annak idején. Akár élnek, akár meghaltak, „tanúságtételük“ nem más, mint a hazugságok és a merő rágalmak halmaza. t A Die Presse című osztrák lap 1978. július 13-i számában ismét felmelegíti J. Smrkovský- nak valamiféle tanúságtételét 1968. augusztus 20-ról. Eszerint a CSKP KB Elnökségének ülésén Cerník és Dubček idegösszeroppanást kaptak, sőt le akartak mondani, de a többiek ezt elutasították. Állítólag rögtön utána az elnökség minden tagját őrizetbe vették. Ezek az állítások nem minősülhetnek másnak, csak otromba koholmánynak. Elejétől végig jelen voltam. Sem Cerník, sem Dubček idegileg nem roppant össze. Dubček tisztségéről lemondott, és ezt senki sem ellenezte. Ennek megfelelően . tájékoztatták augusztus 21-én este a CSKP Központi Bizottságát is, amely a lemondást tudomásul vette. A Központi Bizottság lényegében jó határozatot fogadott el, a rádió és a televízió azonban elutasította annak sugárzását, úgy hogy a nép nem tudta meg az igazat. Minden más állítás a párt elnökségének és a Központi Bizottságnak üléséről nem felel meg az igazságnak. Népünknek van egy találó szólásmondása: „A hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát“. Ezért a hatvannyolccal kapcsolatos hazugság is csak ott élhet, ahol az emberek nem ismerik a csehszlovákiai reális helyzettel kapcsolatos igazságot. A jobboldali és a burzsoá újságírók tíz évvel ezelőtt a csehszlovák renegátokat „január férfiaiként“ ho- zsannázták. A burzsoá sajtó ezt a legendát mindmáig élteti. Közben Kriegel és a hozzá hasonlóak csak azzal spekuláltak, hogyan használják fel januárt saját javukra. Miután csalárd játékukkal megbuktak, legalább a „január férfiai“ cím megőrzésére törekednek. Ezért ís készségesen adnak interjúkat a nyugati újságíróknak, amelyek — a Nyugaton megjelentetett könyveikhez hasonlóan — nem tartalmaznak semmi mást, csak hazugságot és csalást. A valóságban az olyan emberek, amilyen Mlynár, Pelikán, Goldstücker, Lobi, Pachman és Hejzlar volt, telje sen kívül álltak, amikor hatvannyolc előestéjén a marxista—leninista erők határozott harcot indítottak annak a válságnak leküzdéséért, amelybe a CSKP és társadalmunk került a párt Antonín Novotný által Irányított vezetőségének helytelen eljárása következtében. Ezért közülük senki sem formálhat jogot érdemekre a CSKP KB januári ülésének döntéseivel kapcsolatban, amelyeknek meg kellett volna nyitniuk a fogyatékosságok helyrehozásához és a szocializmus további fejlődéséhez vezető utat. M iután azonban a CSKP-nek új vezetősége lett, élén Alexander Dubčekkel, megkezdődött az 1968 as esztendő drámájának első felvonása, s nem hiányzott sok ahhoz, hogy ez a dráma végül is tragédiába torkolljon olyan magas posztokat betöltő emberek bűnéből, akiknek zsebében ott volt a kommunista párt tagkönyve. Kommunista pártunk és népünk sohasem felejti el a jobboldali opportunistáknak és revizionistáknak, „január férfiainak“ ezt az áruló szerepét. A jobboldali opportunista és a kifejezetten szocialistaellenes erők azonban nem tűntek fel egyik pillanatról a másikra, csak 1968 januárja után. Társadalmunkban, sőt a kommunista pártban Is már korábban vegetáltak. A volt gyárosok, nagykereskedők, nagybirtokosok és ivadékaik — mindezek az emberek aligha tudták elfeledni a „régi szép időket“. Ellenfeleink a klsburzsoázia köreiből is to- borzódtak, szép számmal voltak köztük olyanok, akik a csehszlovák nép által a szocializmus építésében elért tagadhatatlan sikerek ellenére nosztalgiával emlegették a München előtti burzsoá köztársaságot. Osztályidegen elemek kerültek a CSKP-ba Is. Elég emlékeztetni arra, hogy soraiba 1948 Győzelmes Februárja után betódult a volt burzsoá és kisburzsoá pártok 320 000 tagja, miközben sokan közülük ezt a lépést kifejezetten konjunkturális okokból tették meg. Számos ilyen ember célja nem az új társadalmi rend, a szocializmus felépítése volt; ellenkezőleg, arra törekedtek, hogy a kommunista pártot átalakítsák saját kisburzsoá, reformista elképzeléseik szerint. Amikor a hatvanas években az ország gazdaságában elmélyültek a nehézségek, bonyolultabbá vált a nemzeti kérdés, és gyengült a párt kapcsolata a néppel, pártunkban és társadalmunkban minden idegen elem elérkezettnek vélte pillanatát. Pánikot kezdtek előidézni, visszavonulásra szólítottak fel, és a párt befeketítésével akarták tisztára mosni önmagukat. Ez az áramlat annál veszélyesebbé vált, mivel akkoriban a jobboldali beállítottságú emberek már fontos posztokat töltöttek be a pártban, a kormányban, a gazdasági szervekben, az ideológia szakaszán, a tömegkommunikációs eszközökben. Ezért a helyzetért a CSKP volt vezetőségének elvtelen politikája felelt. A CSKP-n belül jobboldali opportunisták éppúgy, mint a szocializmus kimondott ellenségei a legyőzött kizsákmányoló osztályok soraiból, megérezték, hogy itt az alkalom, amikor a párt 1968 januárjában az önbírálat szellemében, becsületes, tiszta szándékkal hozzáfogott a felgyülemlett problémák és hibák helyrehozásához. Nagyon gyorsan felmérték a CSKP Ale xander Dubček által irányított új ve zetőségének gyöngye pontjait. Ez a ve zetőség politikailag nem volt egységes, határozatlan volt, képtelen volt megvalósítani a CSKP KB januári ülésé nek határozatait és gátat vetni a felvonuló jobboldal útjába. llván nem a véletlen műve volt, hogy a jobboldali tömb élére felfurakodott Smrkovský, Kriegel, Šik, sőt Mlynár is, aki nem volt a CSKP tagja sem, valamint a hozzájuk hasonlóak. Ezek az emberek nagyzási hóbortban szenvedtek, karrieristák voltak, és szemükben a nép csak arra volt jó, hogy a hátán feltornázzák magukat a hatalomra. Nem hiányoztak körükből az olyan tisztség viselők sem, akik az ötvenes évek ele jén segítséget nyújtottak a helytelen politika gyakorlásában, és „bűnbocsánatot“ akartak cserébe azért, hogy hír telen átálltak az opportunizmus és a szovjetellenesség táborába. Ez Kriegel re is vonatkozik. S mit mondhatunk arról az eljárásról, amelynek segítségével Mlynár, az „emberibb szocializmus“ teoretikusa lépett a politikai élet porondjára? Az elvszerű és szilárd po litikus látszatát akarta kelteni azzal, hogy feljelentgette saját apját! A jobboldali opportunisták arckép csarnokát kiegészíthetnénk olyan em berek hosszú sorával, akik a hatvanas években az első komolyabb nehézségek láttán kapituláltak, és elveszítették a forradalmi távlatok iránti bizalmukat. Az ilyen különféle elemek, akik a dolgozó nép érdekeinek elárulását tetézték beteges hatalmi vágyukkal, kezdték formálni az ország helyzetének alakulását. Az 1968-as esztendő elején alig volt elhihető, hogy a CSKP vezetőségéből egyesek eltorzítják a Központi Bizottság januári ülésének értelmét. A „januári férfiak“ példája azonban ismét igazolta, hogy a jobboldali opportunizmustól csak egy út vezet a szocializmus elárulásáig. A különféle krie- gelek, smrkovskýk, šikek, mlynáfok és uszályhordozóik, a „dogmatizmus“ elleni harc jelszava jegyében, hozzáfogtak a párt történetének befeketí- téséhez, a fennálló politikai rendszer kétségbe vonásához, keresni kezdték „a szocializmus új modelljét“, és eljutottak ^ München előtti burzsoá köztársaság többpártrendszerének dicsőítéséhez, vagy jobbik esetben a szocializmus szociáldemokrata, ún. kisburzsoá értelmezéséhez. A „.független“ külpolitika igényét szorgalmazták, és eljutottak állami és nemzeti létünk, valamint biztonságunk legfontosabb zálogát jelentő, Szovjetunióval való szövetségünk elárulásáig. Oltalmazták a „tiszta kezek“ politikáját, de a demagógia és a hazugságok segítségével bemocskoltak tisztességes kommunistákat, akik szembeszegültek áruló politikájukkal és akik népünkhöz hasonlóan január értelmét kizárólag a következetes lenini irányvétel megvalósításában látták. A jobboldal a marxista—leninista erőkkel szembeni harcában habozás nélkül együtt haladt a kommunista párton belüli szocialistaellenes elemekkel is. Kriegel és a „prágai tavasznak“ hozzá hasonló „tanúi“ számos tanúságtétellel jelentkeznek, de eltitkolják gyalázatos szerepüket a jobboldali és a szocialistaellenes erők tömbjének formálásában, amelynek léte már önmagában is államellenes jellegű volt és arról tanúskodott, hogy hazánkban a szocializmust halálos veszély fenyegeti. Eltitkolják felelősségüket az antikommunista és a kifejezetten bűnöző elemek hordája által minden olyasmivel szemben indított dühödt kampányok felkorbácsolásáért, amit népünk szentnek és érinthetetlennek tekint. A kommunista párton belüli renegátok bomlasztó tevékenységétől buzdított szocialistaellenes erők a külföldi reakció és a nyugati hírszerző szervek segítségével harcot indítottak annak a történelmi vereségnek orvoslásáért, amelyet a csehszlovákiai burzsoázia, valamint az imperializmus szenvedett el 1948 februárjában. A CSKP vezetőségében a jobboldali többség semmibe vette a növekvő veszélyt, a pártot nem mozgósította a támadás visszaverésére, hanem ellenkezőleg, hamis illúziókat táplált a párt és nép egységéről, valamint a szocializmus csehszlovákiai modelljéről. S így nem a pártot, nem a becsületes csehszlovák hazafiakat és internacionalistákat mozgósította, hanem a reakciót. Ennek következtében bomlásnak indult az egész hatalmi struktúra, és létrejöttek különféle reakciós, félfasiszta és ellenforradalmi szervezetek. Szinte lehetetlen volt számba venni, s még kevésbé elemezni a sajtóban, a rádióban és a televízióban, a különféle gyűléseken és vitabeszélgetéseken elhangzó kirohanásokat, uszításokat mindenki ellen, aki védte az elvszerfi álláspontokat, s minden ellen, ami kapcsolatban állt a szocializmus építésével, s ami biztonságérzetünk alapköve — a Szovjetunióval való barátságunk ellen Akkoriban, amikor a nyilvánosság a demagógiának és a félelem légkörének hatása alá került, amikor a hamis értékeket ellenkezőleg magyarázták, — a hazugságot igazságként, a merő anarchiát és a szocializmus becsületes hívei elleni uszítást „igazi“ demokráciaként és szabadságként, a soviniszta nacionalizmust és a szov- jetellenességet hazafiságként — nem volt könnyű tájékozódni. Eben a légkörben nem volt könnyű felismerni, hogy Csehszlovákiában fő szerephez jut az ellenforradalom és nem „a megjavított és demokratizált szocializmus . A „prágai tavasz“ hamis tanúi is jól tudják, hogy hány figyelmeztetés érkezett a párt-, a szakszervezeti, az ifjúsági szervezetektől, valamint a Nemzeti Front más szerveitől és szervezeteitől, a munkásoktól, a parasz* toktól és az értelmiségiektől is. Többezer levelet címeztek a CSKP Központi Bizottságának, amelyben a dolgozók követelték, hogy vessenek gátat az ellenforradalom útjába. A CSKP KB El-' nökségében az elhúzódó vitákban Dubček, Smrkovský és mások sem tagadták a veszély növekedését. Smrkovský volt az. aki elsőként kijelentette, hogy ha ez így megy tovább, akkor végül is a tankoknak kell beavatkozniuk. Mlynár a „Kétezer szó“ ellenforradalmi platform nyilvánosságra hozatala ulán kidolgozta és a CSKP KB Elnöksége elé terjesztette a szigorú sajtó- cenzúra bevezetéséről szóló javaslat tót. A csehszlovák nép aggodalmában szövetségeseink ís osztoztak. Már 1968 márciusában, a drezdai találkozón, megállapították, hogy a reakciós erők Csehszlovákiában a szocialista fejlődésben fordulatra törekednek. Akkor megígértük, hogy két hónapon belül rendet teremtünk, és szilárdan a kezünkbe vesszük az állam irányítását. Sajnos, az ígéret csak ígéret maradt. Ellenkezőleg, minden döntő fontosságú pozíció fokozatosan átment a szocializmus ellenségeinek kezébe. Százával és ezrével sorolhatnánk a példákat arról, miként erősödött a lappangó ellenforradalom, miként vált mind vakmerőbbé, és milyen népellenes célokat tűzött ki. Erről a tevékenységről gazdag dokumentációnk van, sok mindent ebből már közöltünk, de a nyugati propaganda ezt teljesen, ignorálja. Azonos célokat követett az ímper a- lista reakció. A nyugati hírszerző szervek akkoriban Prágában úgy rendezkedtek be, mint odahaza. Az ellenforradalmárok és egyes jobboldaliak körében munkatársakban és informátorokban nem szenvedtek hiányt. A hírszerző szervek előtt olyan alkalom nyílt meg, amelyre már régen készültek. Említsünk meg legalább egy bizonyítékot. ehszlovákiában akkoriban tevé- I kenységet fejtett ki Andreas Razumowski nyugatnémet hírszerző, aki újságíró-igazolvánnyal fedte magát (a Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársaként akkreditálták). Gyakran találkozott a „demokratikus szocializmus“ egyes „harcosaival“, és már 1967-ben három változatban kidolgozta, hogyan kell a CSSZSZK-ban fordulatot elérni. Ez a terv része volt az imperializmus hosszú távú stratégiájának és taktikájának. Razumowski tulajdonképpen azt ismételte, amit akkortájt Brzezinski, az antikommunizmus professzora hirdetett. A közvetlen fordulat kockázatosnak mutatkozott. A „tudósító“ Razumowski tervéből végül is a harmadik változatot fogadták el, amely a következő utasítást foglalta magába: „Megteremteni a kommunizmus ideológiai* eszközökkel történő felszámolásának feltételeit — mélyreható ideológiai bomlást elérni és ezzel felszámolni vagy úgy gyengíteni a CSKP-t, hogy kénytelen legyen beletörődni a többpártrendszerbe, elszakadni a Szovjetuniótól és megújítani a kapitalizmust“. A valóságban a „prágai tavasz“ idején ez volt az ellenforradalmi erők stratégiája és taktikája is. Burzsoá körökben a csehszlovákiai ellenforradalmi fejlemények lelkesedést váltottak ki, amelyet leplezni sem tudtak, annyira biztosak voltak győzel(Folytatás a 4. old Ion)
