Új Szó, 1978. június (31. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-26 / 174. szám, hétfő
A fáradtság akkor jön rád, amikor tíz méterre el* hagyod az épületei. A néhány iratot és könyvöt tartalmazó táska is iszonyatosan húzza a vállad. Legszívesebben leülnél a korlátra, a vasrúdra, ^s az égre néznél; a roppant kékség, a tisztaság megnyugtat, kiszívja testedből a zsibbadást. Vagy leheveredni a fűbe, a sárguló szőnyegre ott a vékony kitört kis fa tövében; vagy egyszerűen csak eldőlnel itt a járdán, az aszfalton, és hason másznál, másznál ... Parkoló autók közt haladsz el. A Volga a ti kocsitok. Betekintesz az ablakán, mindig betekintesz. Kis majomjancsi vigyorog vissza rád. Megismered, komák vagytok. Minden kanyarnál iszonyatos hintázásba kezd, mintha félné; mintha kis testével egyensúlyozni akarná ezt a pléhskatulyát... Most békésen nyugoszik; 6, te Vfta'Ssíhl. Wegrigyeiíed —- morf minden reggel megfigyeled hogy fél szemével az újságos bódé felé kacsingat, és ijedten szemléli ti széles úttestet, amelyet még egyre szélesítenek, s ahol egyre nagyobb a forgalom. Mintha tenger állná el utadat, s nincs hajód átkelni a túlsó partra. C.sak tiprodsz és káromkodsz. Az öreg meg nem is dühöng, csak valami veszett ijedtség lepi el borostás arcát. Görbebotjával idegesen veri az aszfaltot, a bot vegére vert százas szög Iszonyatosan kattog ... Sietne, de remeg a lába. Félúton megáll pihenni. El- száguld előtte és mögötte is egy autó. Bizonytalan mozdulatot tesz előre, de újra felbukkan egy autó. Más talán még átérne előtte, ő nem, ijedten lapul az út közepén, kis sziget a hatalmas tengeráradatban, mellette csapkodnak a hullámok. Tipeg és kopog a botjával. Aztán mégis meglódul.,, MiMészáros Károly kis Jancsi, szegény fekete ördög ... Hányszor kockára teszed szerény kis életedl Vékony gumikezeddel kétségbe esetten kapaszkodsz a kapocsba, lábaddal az ablakba rúgsz. Mintha így akarnál figyelmeztetni minket a veszélyre. Nem figyelünk rád, sohasem figyelünk rád... Hány és hány veszélyt vészeltél át kétes otthonodban, a szűk kabinban! Hányszor, hányszor akartál elmenekülni békésebb helyekre. Erdőt, vizet, vadszagot éreztél, hányszor feléledt csiszolatlan ösztönöd ... Mégsem menekültél el. Gyáva vagy, hazug vagy. Itt vigyorogsz, és nem is sejted, hogy tíz, húsz perc múlva újabb kanyarba érkezel. S még hány és hány kanyart kell átvészelned! Te pribék, te szájhős, te! Menekülj, amíg ér valamit ron- gyo» életed. 2. At utcai újságárus ablakában megint kint a tábla: Orvosnál Vagyok. Fáradtan ránehezedsz a kiálló pultra, és a széles úttestre meredsz, ahol éppen forgalmi dugó keletkezett. Még nem érdekel különösebben, sokkal arrébb vágsz át majd a másik oldalra; inkább csak zavartan szemléled, mint marházza le a teherautó sofőrje a testes autótulajdonost. Nézel és nem látsz át az út túlsó felére, a kis parkrészre, a háromszögletű kis zöld övezetre, ahol reggelenként az öreg Gyepes cigány szokott heelőtt átérne, piszkos zsebéből előkotorja az egykoronást, amelyet ma reggel a vőjétől szerzett azért a néhány tűzifáért, amelyet az építkezésről lopott el hajnalban. Az újságárusnő — középkorú mogorva asszony — egykedvűen bámulja a vele szembejövő rongyos cigányembert; ha elütnék, sem rebbenne a szeme. Már előre kikészíti a doboz Detvát és a háromszögletű kis vonalzót, amellyel a pénzt besöpri a kasszába. Most nem menne át az öreg, gondolod, és elmosolyodsz. Átlesel az autók között, nem látod ott őt. Biztosan a Bicskadobáló söntése körül ólálkodik, és az öreg Narancsik mozdulatait lesi. Még egy pillantást vetsz az elszáguldő hat- százhármasra, aztán elindulsz a magas épület felé,- arra, amerre nemrégiben Vágyaid nője, Klári is elhaladt. 3. A sarkon megállsz. Itt kell átvágnod az úton, a túlsó partra. Négy óra van, ez szinte lehetetlen. Az öreg Gyepesre gondolsz, és már nem mosolyogsz. Bizonytalan érzés fog el, hogy egyszer úgyis itt leled halálodat, Itt gázolnak el a sarkon. Egy óvatlan pillanatban nem törődsz majd a veszéllyel, lelépsz, és elindulsz, de nem érkezel meg a túlsó partra. A gyalogátjárón már elkopott a festék. Lehet, meg is szüntették ezt az átjárót. Száz méterrel arrébb Újat Syítottalí. Senki sem megy arra. Itt végződik az utca, a másik oldalon nyílik a lakótelep. Nem mész te sem tovább, nem keresed meg a száz méterrel odébb, tett átjárót, félhangosan szidod azokat, akik Ilyen intézkedéseket hoznak; sohasem a logikának megfelelőt... Ott álldogálsz, várod, amíg nyílik meg résnyi hely, amelyen átcsusszanhatsz. Egykedvűen állsz. Undor fog el a sok gőgös autótulajdonostól; sokat ismersz közülük, rendes emberek, de ha beülnek a kocsiba, Rotschild magatartásba merevednek, és nem ismernek senkit, semmit. Csak száguldanak egymás nyomában, egymás sarkát tapossák, és szidják, szidják egymást. Ismételten megfogadod, nem veszel autót. Ha lesz pénzed, akkor sem. Az autó rabbá teszi az embert, és büdös gázt okád a környezetére 4. Aztán mégis erőt gyűjtesz, s lelépsz az úttestre. Szemben Jön veled a Hivatalnok; már nem térhetsz ki előle, mert nem messze feltűnik egy személyautó. Ismered, mindig itt találkoztok. Bal válla egészen az aktákhoz idomult; mintha rövi- debb is volna, mint a másik. Hóna alatt az elmaradhatatlan irattáska, vékony, csak papíroknak való kis táska, a papírokon számok, adatok életünkről, a társadalomról.., Mindig számokat gyűjt, adatokat, amelyeknek semmi értelmük, de neki mondanak valamit, számokkal térképezi fel élelünket. Régebbről ismered őt, amikor még más üzemnél dolgoztál. Hónapokig járt a nyakadra számokért. Minden reggel megjelent irodád ajtaja előtt, és a számokat * kérte. Keskeny, dacos szájszéle megingathatatlan jellemről vallott, magas homlokából kilógtak a számsorok. Egy reggelre aztán mégis elkészültek a számok. Mint a kutya, nyaldosta a kezed, hálálkodott, és a számokkal teleírt papírlapokat kéjes örömmel csúsztatta vékony irattáskájába. Táskája is ugyanaz. Már nem ismeritek meg egymást. Eleinte köszönni akartál neki, mindig köszönni akarsz, kegyetlen ősi ösztönöd hajbókolásra kényszerít, mindenkinek előre, csak iiggyel-bajjal győzöd le a köszönési ingert. Nem, nem köszönsz. Már senkinek sem akarsz köszönni; egyedül vagy magaddal, itt a kövek és autók között, egyedül a Hivatalnokkal, akivel egykor ügyeid voltak, s most semmi közötök egymáshoz. Lehajtva fejét, elrohan melletted, siet, mindig siet, a városból ki, a a városba be, egyik üzemből a másikba. Éppen csak fel tudtál ugrani a járdára egy rohanó autó elől. Csáky Károly Súlytalanság van akt igétlenül Is felrepül az égre s rejtőzik éjszakók csillagkötényébe hallgatni tanul végtelen időben majd szárnya nő aztán repül a földre kétségbe esve keze ho volna szárnyát rejtené alája hogy mehessen bátran medvék barlangjába Hajós László Asszony Fényév gyűrűk fölragyogó tengelye: selyemszórnyú mosoly röpül világjáró telkemre Kendi Mária Ml OTT FÖNTEBB Ingatag kőfalat rakni, kútógasra rákérdezni, spanyolfalat zúzni pontos, fontos. Mohás kapaszkodóin a lábujj olcsón megél. A talp segít. Csonka görcsbe rántva. koncul. Rendre megpercennek hatszög perceid. A kaptár persze mázas, sohasem bolyduló. Inkább súgok mesét: árulásról, virágtalan kristály-ámulásról, picVt megbillenő mézes elmúlásról. Lépés létét, egyensúlyát építgeti csínnal. kínnal. Mi ott föntebb sután sütkérezünk. Molnár László STÚSZI DÉLUTÁN elöl a ház hátul a kert odafent a fenyves o temető a sír az ablak mögött senki se jár senki sem Ir a szomszédból nem hoznak friss tejet kié a kert o megnyesett kié a ház kié a hang az üzenet (szorongva érintünk mint egy sebhelyet) odalent a ház mögötte kert betonsík mezőbe mellszobor mered zarándokok jönnek leborulnak s tépi a szél a roncs-koszorúkat Pálházy József leltár Nézd ü fiút! Hitvány, veznácska alakját, ahogy az asztal fölé görnyed kétszer háromméternyi, félhomályos kuckójában. Naphosszat ücsörög bezárkózva. Olvas, olykor rajzol, ír vagy bámul mereven a mennyezetre. Akik ismerik, csodabogárnak mondják őt, és mosolyognak hozzá. Még az anyja is kicsit hóbortosnak tartja, nem érti „mért nincsenek ennek barátai, mért nem jár sehova, focizni a térre, strandolni vagy moziba, mint más fiúk, vagy mint Katinka, pedig ő lány, de örül ha mehet, ha elengedi, mindig a moziba ül vagy a barátnőméi, vagy azok jönnek ide csapatostul, de hát istenem, fiatalok..." A fiú az apját szereti jobban. Tó volt hallania őt egyszer; róla vitáztak: — Ne akard kényszeríteni, hagyd őt, rosszat nem csinál. A természete ilyen magának való... — mondta s azóta anyja szó nélkül tűri zárkózottságát. „Igaz is, minek idegeskedjek vele, lehetne esze, magához való, nem kisgyerek már, utolsó évét járja, elmegy majd dolgozni, keressen magára! Kell a pénz! Katinkának tovább kell tanulnia, azt akarom, hogy doktornő legyen. Az is lesz! Kerül, amibe kerül!“ Nézd a fiút, ahogy asztala fölé görnyed, előtte papír, kezében ceruza, írni készül. CSALÁDFA — kanyarultja címnek, aztán áthúzza, ŐSEIM — írja föléje, de áthúzza azt is, cím nélkül lát hozzá: Schwarcz Julianna született 1889 febr. 6-án. Apja zsidó vándorkereskedő, anyja cselédlány. Törvénytelen gyerek. Lelencházban és alkalmi nevelőszülőknél nőtt fel. Vida Bálint született 1881 okt. 14-én, törvénytelen kapcsolatból. Apja neve ismeretlen, anyja nem élte túl a szülést. Menhelyeken és nevelőszülőknél nevelkedett. Schwarcz Julianna és Vida Bálint 1906 novemberében kötöttek házasságot. Első gyermekük, aki a Pál nevet kapta. 1907 május 29 én született és még az év decemberében meghalt. Vida Bálintné 1964 ben bekövetkezett haláláig kilencszer szült, de csak három gyermekük — két fiú és egyetlen lányuk — élte meg a nagykorúságot. Lányuk 'bolya 1919 április 17 én szü'e tett. Vida Ibolya 1940 szeptemberében férjhez ment Pápai Géza műbútor-aszta- loshoz. Házasságukat hosszú ideig nem kísérte gyermek- áldás, mígnem 1952 április 11-én megszületett József fiúk, s rá egy évre, április 14-én pedig Katalin lányuk. Nézd a fiút! Most, hogy az írásban idáig jutott felkapja fejét, fülel. A bejárati ajtó záródását hallotta. Tudja, anyja ment el, egyedül maradt a lakásban. Izgatnak a fiókok, szekrények. Minden izgat, ami zárt, titkokat sejtető — írta néhány éve naplójába a fiú. Ez jutott most az eszébe, és korholások, fenyítések fol- sejlő emlékei, amiket akkor kapott, ha tetten érték Őt ilyetén felfedező útjain. Nézd, a fiú most feláll, módszeresen halad helységről helységre, felnyit szekrényajtókat, betúr ruhák közé, fiókokba, megszokott, gépies mozdulatokkal, izgalom nélkül. Érzi, ez már nem felfedező út, ahogy egykor nevezte hasonló kalandjait, ez már csak amolyan leltár. Régen nincs már mit felfedeznie ezekben a rekeszekben, minden a helyén, ha tudná mit keres, ha keresne valamit, csukott szemmel is megtalálná. Kinőtte már a ház titkait. Nézd, nézd a fiát, ahogy a lakás legbelső helységébe ér. Apa dolgozó szobájába. Ahogy körbehordozza tekintetét, enyhén borzongató, váratlan izgalom fogja el. Az íróasztal bal felső fiókja résnyire nyitva. A Titkok Rekesze! Az örökké zárva tartott fiók. Hosszú pillanatokig vár, visszafogja lélegzetét, izgalmát igyekszik csillapítani és kellőképpen kiélvezni e váratlan szerencse örömét. Ennyit már megtanult. A fiókban egyetlen ív papír árválkodik. Okirat. Csak nehéz, többszöri átolvasás után érti meg: örökbefogadásának írásos dokumentuma ez. Nézd a fiú arcát! Bizonyára nem lep meg, hogy nem tükröz csalódásig meglepetést, zavart. Kifejezéstelen arc. Csak mintha vonásai mélyültek volna el, keményedtek volna meg. Hát ez az ... — bukik ki ajkán, de nem is fogalmazza tovább, csak léptei árulkodnak némi bizonytalanságról, ahogy visszabotorkált kuckójába. Asztalán a majdnem teleírt papírlap. Átolvassa. Cinikusan hümmög: „nem is rossz arány, egyetlen téve-, dés van benne ..s kihúzza a saját nevét, adatait. Aztán összegyűri a lapot, szemétkosárba dobja, hanyatt vetődik heverőjén, torkából torz kacajjal bugyog elő: „... na és most kezdjem élőiről!“ És mit kezdjek, mit kel elölről kezdenem!?" Most látod, ahogy a fiú elhagyja a lakást. Arca, tekintete nyugodt, várakozó. Zsebre tett kézzel fütyöré- szik a kihalt városszéli országúton. Szemben a lebukó Nap korongjával. Ha szeretsz aggódni, akár fel is szisszenhetsz, rákiálthatsz: „Vigyázz fiú, még belegyalogolsz abba az izzó golyóba! Vigyázz!" Persze, tudnod kell, hogy úgysem hallja meg. Rosszul látsz, az ellenfényben elveszik az alakja. Hiába meresztgeted a szemed, tekinteted nem tud megbirkózni a szembeáradó sugarakkal; hogy merre fordul a városszéli kereszteződésnél, nem láthatod. 1978. 4
