Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)

1978-05-16 / 133. szám, kedd

A pusztítás itt is szörnyű volt. Dnyep- ropetrovszkban a hitleri hordák 170 üzemet röpítettek a levegőbe, 657 nagy lakótömböt és 28 kórházat semmisítettek meg. 68 kilométer hosszú vasúti sínt szedlek föl, 100 kilométer hosszúságú troli vezetéket szereltek le és szállítottak Németországba. Lebombázták az opera és a balett épületét, a vasútállomást és a vasúti hidakat. A Kohászok Palotájában a fasiszták lovardát rendeztek be. Az egykori fényes épület istállónak szolgált, a parkettán alom büdösödött.

A fasiszták megpróbálták megszervezni az érc kitermelését és feldolgozását. Ide jöttek a Stahlwerke- Braunschweig, a Fosch, a Vereinigte- Aluminíum és a Junkers cég képviselői. Szerették volna felújítani a termelést a zaporozsjei alumíniumkohóban, a Dnyeprospecsztalban és a Zapo- rozssztalban, de az illegális munkások és az ellenállók szabotázsakciói minden tervüket meghiúsították. Egy üzemben azonban mégis elkezdődött a termelés: miután a fasiszták eredménytelenül próbálkoztak a martinkemence ésf a nagyolvasztók beindításával, a kohászati üzemben marmeládét kezdtek gyártani.

Ma is elevenen emlékszem a szívemhez közel álló városok, Dnyepropet- rovszk és Dnyeprodzerzsinszk felszabadulására. Vezérkarunk a Tamanszki félszigeten telepedett le. Annak a szovhoznak az épületében szereztünk szállást, amely a háború előtt kiváló eredményeket ért el az állattenyésztésben. 1943. október 25-én Zarelu tábornok rohant hozzám, felébresztett és ezt kiabálta:

,,Micsoda öröm! Felszabadult Dnyep- ropetrovszk! Katonáink nagy rohammal bevették Dnyepropetrovszkot és Dnyep- rodzerzsinszket. Moszkva őszinte háláját és tiszteletét fejezte ki!

Akkor már hozzászoktunk a győzelmeket köszöntő díszsortüzekhez, de ezek az ágyúlövések számomra is rendkívüli eseményt, örömöt jelenteitek.

Amikor még kint voltam a fronton, szinte naponta érdeklődtem arról, hogy mi a helyzet a dnyepropetrovszki körzetben, hogy haladnak a felújítási munkálatokkal. Már a felszabadulást követő harmadik napon, október 28-án a munkások megjavították és működésbe hozták a hőerőmű egyik turbináját, és így a városban kigyulladtak a fények. 1944 nyarán működésbe lépett az első martinkemence. Szülővárosomban, Dzerzsinszkben, könnyeket csalt a szemembe az üzem bejárata előtti fii vés részben meghúzódó szerény kis emlékmű. Az emlékmű nyersvasöntvényböl készült. Rajta « felirat:

„Az első nyersvasöntvény. 1943. november 21-én csapoltuk le martinkemencénkben, 26 nappal a német megszállók városunkból való kiűzése után. Az olvasztás száma 5-1. Olvasztárok

F. J. Maklesz és G. A. Pankratyenko.“ Elmesélték nekem, hogy Franc Josi- fovics Maklesz és Gorgyej Antipovics Pankratyenko éjt nappallá téve dolgoztak a martinkemence helyreállításánál és büszkék voltak arra, hogy ÖJc csapolták le az első acélt. Mindketten már nagyon öregek voltak, részt vettek a polgárháborúban is, tüzérek voltak azon a páncélvonaton, amelyet éppen ebben az üzemben gyártottak 1919-ben. Izmos, megtermett, acélos jellemű munkásemberek voltak. Olyan munkástípust testesítettek meg, akikről Vlagyimir lljics Lenin 1939 ben ezt mondta:

„A mi legfőbb termelőerőnk a munkás, a dolgozó ember. 1-Ia ő túléli a borzalmakat, akkor megmenekültünk, mert ő képes mindent felújítani.“

A Nagy Honvédő Háborút követően ennek a gondolatnak a súlya és igaza teljes mértékben beigazolódott. Ezzel kapcsolatban hadd monjam el egy gondolatomat. A világon jelenleg két társadalmi világrendszer küzd. Ez a harc még Lenin életében kezdődött, napjainkban is tart, és így összehasonlíthatjuk, hogy hol mennyi acélt olvasztottak, mennyi kőolajat bányásztak, mennyi áramot termeltek, és mennyi gabonát, gyapotot termesztettek. Ilyen számításokat nemcsak mi végzünk, hanem ideológiai ellenfeleink is, és kénytelenek elismerni, hogy a Szovjetunió számos ilyen mutatóban például behozta lemaradását az Egyesült Államokkal szemben, sőt sok fontos közgazdasági mutatót tekintve messze túl is szárnyalta, de ennek ellenére Nyugaton azokat a közgazdasági mutatókat hangsúlyozzák, amelyeket tekintve a legnagyobb kapitalista hatalom jelenleg még őrzi elsőségét.

Ugyanakkor azonban gondosan elhallgatják, különösen olvasóik és hallgatóik előtt igyekeznek eltitkolni azokat a történelmi feltételeket és körülményeket, melyek között mi dolgoztunk, s melyek között ők éltek. Ebben a szójárásuk szerint „becsületes“ küzdelemben azonban az egyik félt tenger védte az ellenséges támadásokkal szemben, és tulajdonképpen minden háborúban meggazdagodott, viszont a másik fél állandó provokációknak volt kitéve, és vállaira nehezedett a háború és a pusztítás legsúlyosabb terhe. Sok szempontból arra volt kényszerítve, hogy csaknem a semmiből kezdjen újra munkához. Ilyen volt a helyzet a zaporozsjei és a dnyepropetrovszki területen is, erről saját szememmel győződtem meg. Nem volt ez másként az egész országban sem. A második világháború népgazdaságunk egyharma- dát pusztította el.

Sokszor felötlik bennem, hogy társadalmi és gazdasági fejlődésünkben mennnyivel előbbre haladnánk, ba nem igyekeznének megakadályozni és elgáncsolni bennünket, ha nem vontak volna el bennünket a békés építőmunkától, és ha hatalmas méretű, lázas fegyverkezésükkel nem kényszerítenének bennünket fel a haza védelmére. És gondoljuk csak el, milyen hatalmas a szovjet rendszer és népünknek az ereje, ha minden akadály és nehézség ellenére népgazdaságunk, tudományunk és kultúránk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának évében ilyen magas színvonalat ért ell

... Zaporozsjéban mindössze 15 hónapig dolgoztam, de Dnyepropetrovszkba már bizonyos tapasztalatokkal utaztam. Itt is azzal kezdtem tevékenységemet, hogy végigjártam az üzemeket

és a kolhozokat, meglátogattam az építkezéseket, lementem a bányákba is, csakhogy minél több emberrel találkozhassak és beszélgethessek. A párlmunka jellegét nagyon sokan ismerik, és éppen ezért inkább e munka stílusáról szeretnék beszélni. A munkában, a háborúban és az emberekhez fűződő kapcsolataim, valamint az olvasás alapján szerzett tapasztalataim révén kialakítottam saját munka- és életstílusomat. Alapjában véve minden vezető dolgozónak egy munkastílus szerint kellene dolgoznia, a lenini elvek alapján, s ez így is van rendjén. Ugyanakkor azonban minden ember munkastílusában akadhatnak különbségek. Annak ellenére, hogy a területi párt- bizottságok titkárainak ugyanazok a feladatai, munkakörük és felelősségük mértéke is azonos, ebben a munkában nyilvánvalóan meglátszik minden ember sajátos jellemvonása.

Dnyepropetrovszkban olyan embert váltottam fel tisztségében, akit már a háború előtt is jól ismertem. P. A. Naj- gyenov akkor a területi végrehajtó bizottság elnöke volt. Frontharcos, aktív és szívós vezető, vagyis talpig becsületes, jó elvtárs volt, szívesen emlékezem rá. Munkájában azonban fogyatékosságok, hibák is előfordultak, ebben a körzetben bizony nem a legjobb volt a helyzet, és minden azzal végződött, hogy a párt Központi Bizottsága változást javasolt a vezetésben.

Élettapasztalataimat Dnyepropetrovszkban is sikerrel kamatoztattam. Jól emlékszem arra, amikor a legnagyobb üzemek igazgatóival először találkoztam. Éppen aratási Idő volt, és én megkérdeztem a területi pártbizottság mezőgazdasági osztályának vezetőjét, F. J. Ganzint, hogy mi a helyzet itt a közlekedéssel. Olyan választ kaptam, amilyet vártam. Bizony a helyzet nem valami rózsás. Es mi van a városi jármüvekkel? Azt válaszolta, hogy az üzemek parancsba kapták, melyik hány teherautót küldjön, de az igazgatók hanyagok, csalnak és ha küldenek is kocsit, akkor is a legrosszabbat.

Helytelen gyakorlat alakult ki: felülről számokat, mutatókat küldtek szét minden indoklás nélkül, az emberek pedig kifogásokat kerestek, holott az üzemi tervet mindenképpen teljesíteniük kellett. Ugyanakkor azonban a felelős beosztású emberek nagyon jól tudták, hogy ha például a papíron 40 tehergépkocsit tüntetnek föl, 20-nál többet úgy sem várhatnak. Es ez évről évre ismétlődött. Kezembe vettem a telefont, és kértem a központot, hogy kapcsolják N. A. Tyihonovot, a nyiko- polszki üzem igazgatóját. Köszöntem, majd bemutatkoztam, és ezután ezt mondtam neki:

„Köszönöm a meghívást, Nyikolaj Alekszandrovics, valamikor később meglátogatom önt. Most azonban arra kérem, segítsen. Tudja, idén nagyon szép a termés. Tudom, hogy ön jó igazgató és jó üzemet vezet. Nagyon hálásak leszünk önöknek, ha segítenek az aratásban. Arra kérem önt, hogy a legjobb sofőröket és a legjobban karbantartott teherautókat küldje.“

„Legfeljebb 15 embert küldhetek“ — válaszolta az igazgató rövid gondolkodás után.

„Kérem, gondolja át még egyszer, és

beszélje meg az emberekkel. Nagy kár lenne, ha nem tudnánk betakarítani a termést...“

Körülbelül így és ilyen hangnemben beszéltem a többi igazgatóval is. Ugyan nem küldtek annyi tehergépkocsit, amennyit kértünk, de azok az autók, amelyek az aratáskor érkeztek, nagyon jó állapotban voltak, és így kétszer annyi munkát végezlek, mint tavaly. Mindezt csak úgy érhettem el, hogy nyugodtan, lényegretörően beszélgettem az emberekkel.

Akkor már nagyon jól tudtam, hogy ha nem is értünk egyet valakivel az alapvető kérdésekben, akkor sem szabad őt megalázni és zavarba hozni. Mondhatnánk azt is, hogy „esztolensé- geket beszél“, de ha az embernek szíve van, akkor az ilyen esetekben ezt mondja: „Köszönöm a tanácsát, elgondolkodom rajta. De mit szólna ahhoz, ha másképpen, mondjuk, így próbálnánk meg?“ Tudatosítottam, hogy az érzelmeken uralkodni kell, és abban a funkcióban, amelyet a párt rám bízott, nincs jogom meggondolatlanul beszélni és cselekedni. Amikor az embereket gyűlésre hívtam össze, valóban tanácskoztam velük, mindenki szá(VI.)

mára lehetővé tettein, hogy kifejtse saját véleményét, és a végső döntési nem siettem el. Vannak azonban olyan elvtársak is, akik csak arra képesek, hogy rögtön a „főnök“ nézetét támogatják, s ezzel minden értelmes vitának az elejét veszik, más vélemény, javaslat már föl sem merül.

A vezető dolgozó mindig szem előtt van, s ezért sohasem tűnhet határozatlannak és gyengének. Bárhogy is érzi magát, bármilyen is a kedélyállapota, legyen mindig optimista, összpontosítson a lényegre, tartsa kordában az idegeit, hogy nyugalmából, határozoffSé- gából mások is meríteni tudjanak. Gyakran lebecsülik a humor jelentőségét, pedig viccel, vidám szóval nagyon sokszor célhoz érhetnek.

A mezőgazdasági munkákban, a kenyércsatákban nagy jelentőséget tulajdonítottunk a patronáló üzemek segítségének. Az üzemek segítségére számítottunk a fedett gabonatárolók építésekor is. Kezdhettük volna parancsokkal, igénylésekkel, hangos szóval, de más utat választottunk. Az egyik nap éppen a területi pártbizottságon tartózkodtak a legnagyobb üzemek igazgatói. Az üzemek gondjáról, bajáról beszélegttek, amikor közbeszóltam: „Éppen most tudtam meg, hogy Peter Vasziljevics Szavkin igazgató elvtárs húsz fedett gabonatárolót akar felépíteni.“

Szavkin a Leninről elnevezett tizem igazgatója, aki később a szocialista munka hőse lett, meglepődött, majd így felelt:

„Leonyid lljics, húszat képtelen vagyok felhúzni. Esetleg kilencet.“ „Rendben, akkor megegyeztünk. És mennyit épít föl Hja Ivanovics?“, Később mindannyian nevettünk, de a munka megindult. Más példát is említhetek. Nyáron, a legnagyobb forróságban, a területi tervbizottság elnökét, és a pártbizottság ipari osztályának a vezetőjét magamhoz kérettem. Először időszerű kérdésekről beszélgettünk, s aztán, mintha csak véletlen lenne, megkérdeztem: „Mi lenne, ha kvaszt innánk?“

„Hát az bizony nem lenne rossz“, bólogattak mindketten.

„És gyártunk kvaszt a mi körzetünkben?“

„Eddig még nem.“

Az asztalon megnyomtam a gombot, és úgy, ahogy azt korábban megbeszéltük, egy korsóban kvaszt hoztak be, amelyet a pártbizottság egyik dolgozója otthon készített.

„Tessék, parancsoljatok ...“

G. M. Drjucsenko, a területi tervbizottság vezetője, aki egyben régi ismerősöm volt, hiszen a Bajkálon túli területen valamikor együtt katonáskodtunk, mindjárt megértette, mire célzok.

„No Grigorij,“ kérdeztem őt, „ízlik a kvasz?“

„Rendben, rövidesen gyártani fogjuk“ — felelte. „Még ma összehívom az embereket.“

„Szégyellhetjük magunkat“ — mondta — „Ha itt forróság van, akkor elképzelhetjük, milyen a hőség a mar- tinkemencék vagy a nagyolvasztók mellett. A munkás mivel oltsa a szom- ját? Ki gondoljon erre, ha nem a tervezőbizottság vagy az ipari osztály? No, mikor kezdjük el a gyártást? Időpontot kérek!“ S a szavakat tettek

követték. Már azon a nyáron lehetett' kvaszt inni a városban.

Az emberek különbözőek, és éppen ezért különbözőképpen kell velük beszélni. Néha a hallgatás is nagyon sokatmondó. Az egyik üzemben nehézségek merültek föl a hengermű felújításában. Közeledett a termelés megindításának az időpontja, de még nagyon sok volt az elvégezetlen munka, a tervezők, az építők és az alvállalkozók állandóan hajba kaptak. Ezért valamennyinket behívattam a területi párt- bizottságra. Itt is tovább folytatták a vitákat, és valamennyien az üzemre igyekeztek hárítani a felelősséget, mondván, hogy a lassú és rendszertelen anyagátvétel okozza a legtöbb gondot. És ekkor felállt a hengermű vezetője és a szemükbe mondta: ott

nincsenek jól behúzva a csavarok, amott alkatrészek hiányoznak, itt még nem vezették be a villanyt. Ezért nem írhatja alá az átvételi jegyzőkönyvei, ugyanis ezen a munkahelyen ő fog dolgozni.

Valamennyien szót kértek. Aztán, amint az szokás, az első titkártól várták a végszót, és talán a szigorú felelősségre vonást is. Én azonban azt kérdeztem:

„Elvtársak, világos mindannyiuk számára, hogy mit kell tenni?“

„Igen,“ felelték.

„Akkor menjenek és tegyék azt, amit tenni kell.“

Ez volt minden, amit akkor mondtam. Láttam ugyanis, hogy az emberek már akkor tisztázták a problémákat és a teendőket, amikor erre az összejövetelre felkészültek, s tudatosították felelősségüket is. Nagyon fontos volt, hogy megértsék: a területi pártbizottság rendszeres figyelemmel követi e fontos létesítmény építését, és bízik abban, hogy a vezetők és a dolgozók elegei tesznek feladataiknak. Így is történt.

8.

A dnyepropetrovszki területi pártbizottság nagy figyelmet szentelt a káderek kiválasztásának, nevelésének es elhelyezésének. Ez a kérdés abban az időben különösen időszerű volt. A frontokon, a partizánalakulatokban és az ellenállási harcok során ezer és ezer pártmunkás és a szovjetek dolgozója esett el. Azoknak az embereknek, akik a helyükre kerültek, nem mindig volt megfelelő tapasztalatuk és tudásuk. „A vezetés kérdése tulajdonképpen a káderek kérdése“ — ennek az elvnek megfelelően végeztük munkánkat. A területi pártbizottság végrehajtó bizottsága gyakran tárgyalt a vezető funkciókba kijelölt kommunisták politikai és emberi vonásairól, munkájáról, és azt kérte az illetékesektől, hogy bátrabban javasoljanak energikus, rátermett embereket. Az idő megmutatta, hogy egészében véve nem tévedtünk.

Olyan vezető beosztású dolgozók is akadtak azonban, akik lelkiismeretlenek voltak, akik szinte megkövültek, vagy pedig kőszívűek voltak (ezt a kifejezést az akkori időkből, egy gyorsírói feljegyzés alapján írtam le); az ilyenekkel szemben kérlelhetel lenek voltunk. 1.947 decemberében, amikor hazánkban pénzbeváltás volt, olyan emberek is akadtak, akik visszaéltek beosztásukkal, megtudták a beváltás feltételeit, és ezért gyorsan minden pénzüket a takarékpénztárba hordták hogy így nyereségre tegyenek szert. Erélyesen követeltem, hogy zárják ki őket a pártból. Hasonlóképpen igyekeztem elérni azt is, hogy váltsák Ír tisztségeikből azokat is, akik alkalmatlanságuk vagy korlátoltságuk miatt zavarják a munka menetét. Emberi szempontból néhányat közülük még sajnáltam is, de az ember semmittevésből vagy rossz munkából nem élős- ködhet az államon.

Azok viszont, akik bebizonyították, hogy tudnak dolgozni, mindenhol érezhették a területi pártbizottság bizalmát és támogatását. A területi pártbi* zottság egyik osztályvezetője J. N. Mái* jarevszkij volt, akit még a háború előtt ismertem, és egy ideig a fronton is együtt harcoltunk.

„Ha bármire is szükséged lesz, akármikor jöhetsz,“ mondtam neki, miután megérkeztein Dnyepropetrovszkba. És valóban, mindig meghallgattam és támogattam őt, s ha kellett tanácsot kértem tőle. Láttam, hogy ért a dolgokhoz. S ez azt jelentette, segítenünk kell őt kezdeményezőkészségének kibontakoztatásában s a reábízott feladatok teljesítésében.

Megbíztam az arra érdemes emberekben, rájuk bíztam a beosztásuk alapján hozzájuk tartozó ügyeket, és így időt nyertem az adott helyzet alapos elemzéséhez, az alapvető fontosságú feladatok megszabásához, valamint a további tennivalók átgondolásához.

A legfontosabb feladatok közül is a legfontosabb — ugyanúgy mint Zaporozsjéban — az volt, hogy jelentős mértékben javítsuk a pórt politikai én szervező munkáját. 1948 februárjában a területi pártkonferencián elfogadott határozatban többek között ezt olvashatjuk:

(Folytatjuk)

ÍJ BŰIT jEíj

Leonyid lljics Brezsnyev