Új Szó, 1978. március (31. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-20 / 78. szám, hétfő
WURCELL GÄBOR Az ötödik sebesség í. A tenger felé húzó áramlatok egyre lassúbbak és gyengébbek lettek. A víz zavaros fenekén a fűszálak is alig érzékelték már. A legtöbbjük halott volt. A vízből lassan kiemelkedett az elárasztott táj egy darabkája, a szélén egy vadkörtefával. Termése szabálytalan időközökben cuppant a mozdulatlan víztükörre, mintha a katasztrófa pusztítását könnyezné az éjszakai csend. Szelíden ezüstös fény lepte el a tájat, a délre szálló felhőkből a víztükörre hullott a hold A megszaggatott fák, mintha léptek volna egyet a mély víz felé, körbe fogva azt, s így szabva törvényt az ellenséges elemnek: megszületett ezen az éjszakán a Tó. Bezárult a kör, s a szabadsághoz szokott élőlények vad iramodással rohantak a partoknak. Sokan közülük ott pusztultak el az iszaptól bűzlő pocsolyákban. Mozgási sebességüket a természet törvényei őrizték. 2. A Tó éppen háromszázhatvanötödik születésnapját ünnepelte, körülvéve sokszínű élettel, ragyogással, amikor nagy csörtetéssel megjelent az ember. Erőszakos volt. Tépte, szaggatta a növéa E D N <X> nyékét, tördelte a fákat. Pillanatok alatt erős késével és fejszéjével ötször akkora terüleitet foglalt el, mint ami vézna alakját megillette volna. Hosszú botokkal indult harcba az élőlények ellen. Délben elégedetten távozott. A következő napon már kelten jöttek. A harmadik napon már négyen. Ekkor egyet elnyelt közülük a tó. A negyedik napon már mégis tizenhatan voltak. Az ötödik nap tiltó táblákkal rakták körbe a vizet. Most már egymás között is torzsalkodtak. Lóháton száguldoztak a partokon, így sokszorozva mozgási sebességüket, később lótetemeket löktek a magas partokról röhögve a vízbe. 3. A harmadik sebességnél még kivehető az út- menti fák kérge, a mezőkön dolgozók arcvonása, a virágok színe. Még hallható a gyermekzsivaj, s érthető a kiáltás. Háromszázhetvenöt éves a Tó éppen, amikor az éjszakai rablók pánikszerűen menekülnek a feldübörgő zajra. Lábuk alatt remeg a mocsaras talaj, apró hullámokban reszket a Tó felszíne is, amelyen szilánkokra töri a holdfény. Tompa robajjal zuhannak a vízre a kiszáradt, megcsonkított őstölgyek a magas partokkal együtt. Mentse magát, aki él! Katasztrófa helyzetben katasztrófa maga az idő. Romantikusan felhőkbe bújva, záporral sirathatná a pusztulást a delelő Nap. A Tó leglomhább lakói is kétségbe esve próbálják fokozni a menekülés iramát. Ügy tűnik, hogy nem tudják megelőzni a végzetüket. Elsüppednek a sárba, testüket felsértik a kiálló zátonyok. A szintcsökkenéssel párhuzamosan csökken a nagyteljesítményű szivattyúk moraja, majd végleg elhallgatnak. A megmaradt víztükrön elhaló hullámok gyűrűznek'a középpont felé, mintha egy mosdótál vízzel játszana a kilöttyintés előtti pillanatban a víkendező ember. 4. — A Halászszövetség gyűlése volt kérem! Többek között, s az egyéb ügyek mögött a környezetvédelemről is tárgyaltunk és füstöltünk. A gyűlésre csak úgy csörtettek az autók! ... „Abban az időben még szép tavaszi vizek vettek bennünket körül, s a sok sziget és tocsogó egyikén még ott lakott a Tó szelleme: egy szép nő. Éppen jókedvében volt és ruha nélkül. Megkínált bennünket szeretettel. Ilkának mondta magát. Mi, halak — beültünk a fürdőkádba.“ Ekkor szólalt fel a Tó ügyében Kisch István: — Csak ne ködösítsünk...! Csak mondjuk meg az igazat úgy, ahogy van. Itt mindenki beszél, de a lényeget senki sem mondja. Pedig ez a legfontosabb. És százötven éve dolgozom a VÍZNÉL. Semmi panaszom rá ... nocsak, ne falazzunk! Mert látom én, amit látok. Én itt hallgatom, itt mindenki falaz. Itt mindenki kőműves, (derültség). Végre mondjuk meg az igazat! — és erre nagy garral leült, hogy megigya maradék sörét. A negyedik sebességnél már általában zavarok lépnek fel az ítélőképességben, a reagálások gyorsaságában, s leszűkül a cselekvési tér is néhány mozdulatra. A gondolat végén elfelejthetjük az elejét, vagy éppen nem tudjuk befejezni. Versenyre kelünk a térrel és az idővel, s olykor vagy a tér, vagy az idő győzedelmeskedik. Az ötödik sebességnél már teljesen magába zár bennünket a sebesség. A Halászszövetség rendeletei és intézkedései ellenére a Tó látogatottsága egyre nagyobb lett. Körülbelül az ötödik hétvégi víkenden, a szövetség pontatlan statisztikái szerint, már hatvan- ötezer—ötszázharminchat ember volt a kicsike tó partján. Környékéről eltűntek a katasztrófák- meghagyta fák, letarolták az aljnövényzetet, megsemmisítették a vizet védő nádast. Minden élőlény elmenekült. Megszűnt a természetes árnyék is. A partokat sziklatömbökkel rakták körül. Senki sem tudta, hogy miért. Később nagy nehézségek árán, mert a munkákat akadályozta az a sok ember, a tájat szilárd aszfalttal fedték le. A felfedező ember emlékére szobrot emeltek. Felavatására egy verőfényes nyári napon került sor, s már ekkor érezhető volt, hogy felgyorsult at idő. Az emberek sebessebben beszéltek, a táncok tempója is fokozódott, a történetek is gyorsabban kezdődtek, gyorsabban végződtek. Mindig több és több probléma halmozódott fel a kicsike tó körül, s ezek a problémák eddig ismeretlen alakot, kiterjedést öltöttek. Éppen ezért a Halászszövetség szinte az utolsó pillanatban kért engedélyt a központi hatalmaktól egy számítóközpont létesítésére, s a szövetség nevének Természetvédők Szövetségére való megváltoztatására. Hosszú tárgyalások, huzavona után megkapták az engedélyt. Itt érdekes jelenségre figyelhetünk fel: mintha a felgyorsult idő ellenhatásaként a lelassuló, ügyintézés próbálná kétségbeesve visszabillenteni az elveszett egyensúlyt. Ekkorra már a szenzáció, a reklám, a rémhír és egyéb atrakciók hatvanötezer-ötszázharminc- hatszor, hatvanötezer-ötszázharminchat külföldi turistát is vonzott a helyszínre. Csak ezeknek a számát tudták megadni pontosan. A többit még pontatlanul se. Egy újabb katasztrófa fenyegette a tájat. A fürge újságírók térdugulásnak nevezték el, s vicceket gyártottak belőle. A sok autótól az utak teljesen járhatatlanokká váltak. Felütötte fejét a bűnözés és a bűnüldözés. A tömeg ellátása már csak helikopterekkel volt megoldható. A higiénikusok eddig ismeretlen járványtól .tartottak, s fogamzásgátlót kevertek az ivóvízbe és üdítőitalokba, melyekből mind kevesebb volt kapható. Titokban különböző napimádó, árnyimádó és egyebet imádó szekták alakultak. A politikusok meggondolatlan tömegtüntetésektől tartottak. A pedagógusok viszont a szaporodó ifjúsági bűnözéstől. A kulturások költészeti napokat rendeztek az izzó napsütésben megrekedt embereknek, akik ezt megadóan tűrték, mert egyszerűen nem tudtak elmenni otthonaikba. A mentőautók minduntalan szakállas költőkbe és titokzatos világvégét jósoló prófétákba ütköztek. Ebben a katasztrófahelyzetben életfostossá- gúvá vált a megváltó számítóközpont létesítése, de most már az elfecsérelt idő miatt a helyszínen, hogy az adatok legrövidebb időn belül kerüljenek feldolgozásra. Az előregyártott elmekből meglepően gyorsan fel is építették a számítóközpontot, csakhogy most már az átadás módja és ideje körül keletkeztek bonyodalmak. Voltak, akik azt javasolták, hogy a kiszáradt tó fenekén fúrt kutak vizéből mesterséges ködfelhőbe burkolják az épületet, s az átadás titkos legyen. Voltak, akik népünnepélyt akartak. A számítóközpont ez alatt tétlenül várakozott az elkerített távolban. A hőség, a vízhiány végül is cselekvésre bírta a tengernyi embert. Megindultak, hogy választ kapjanak. Az úton adminisztratív tévedések állták útjukat reklámok alakjában, melyek azt bizonygatták, hogy a Föld 75 százaléka víz, majd a tengerparti nyaralások és az üdítőitalok reklámai következtek. A hatalmas nyüzsgés mérgében mindent szétvert és letiport. A kerítést is, mely a számítóközpontot védte. Amikor az épület hirtelen a fejtik fölé magasodott, megtorpantak, és az ámulattól mozdulni sem tudtak. Maga az épület teljesen üvegből volt felépítve. Olyan volt, mintegy óriásira felfújt demonstrációs eszköz az emberiség utolsó biológiai óráján, mintegy fantasztikus üveg és műanyagállat. Az állat belső szerveiként hatottak a színes vezetékek, kábelek, emberderéknyi üvegcsövek, melyek belsejében színes drótok csavarodtak, gomolyogtak. Fénykígyók vágtattak az alapoktól a tető teljes hosszában elnyúló kilométernyi fényújságig, me4y pislogva verte visza az impulzusokat. A levegőben egyre jobban érződött az égő kábelek szaga. Az emeleteken fehérruhás technikusok és főtudósok futkostak és ütköztek egymásnak, mert váratlanul érkezett a megoldást váró tömeg, kik' nek szemében, mint megannyi párás kis képernyőn, tükröződtek a szemközti fények, a robbanásig feszült idő változásai. A nap lenyugodott, és a sötétség alattomos ragadozóként lopakodott. Végre minden illetékes a helyén volt, s a Fő- tudós remegve nyomta meg a főkapcsolót. Minden fény kialudt, mert az óriási gépmonstrum láthatatlan földalatti gyomra elszippantott minden környező energiát. Olyan csönd lett, mint a népmesékben, és olyan sötétség, mint a Bibliában. Magasan a sötét égbolton, talán a történelmi múltban, egy hazátlan űrhajó kóválygott. A várakozás pillanatai az idő relativitása következtében végtelenül kitágultak. Váratlanul felsírt egy születő csecsemő. Nyomban hatalmas fényözön árasztotta el a tájat. A számítóközpont fényújságján a következő mondat volt olvasható: A FÜRÉ LÉPNI TILOS! Molnár László Jegyzetek egy hegedűversenyhez (oiiegro molto appassionato) megfeszül elszakad egy húrból két darab mégegyszer (rinforzando sotto voce) megfeszül felrepít szédülve szenderít zuhanva visszatér feloldoz sírva kér kevés (decizo) feljebb visz ott marad csend kulcsán egymagad megdobban elreped törékeny hangszered mehetsz (maestozo) és megindulnak szemben a hajóvontatók az időből kilépő háromzenészek koppan a kő reccsen az ág zizzen a fű súgnak a fák s elhagyja szirmát a virág elhagyja szirmát a virág Szitási Ferenc Eső Mint hadifogoly kopog az ablakon, kéredzkedik magányomhoz, rámába fog a fikusz meg a lámpa, szabadulni a keretből, a föld szorításába, csak kopog, csak kopog, mielőtt foglyul ejtene, betöröm az ablakot. HEMEN DE KSZ A mérnök útra kelt, hogy a panaszlevelekben felsorolt észrevételeket ellenőrizze. A domb mögötti sütöde vezetője mindjárt hellyel kínálta és megkérdezte: — Dohányzik az ellenőr elv- társ? — Köszönöm, nem. Szenvedélyes kocogó vagyok — mondja a mérnök. — Nős? — tudakozódott tovább a sütöde főnöke. — Ha nem tévedek, ön már nős, ellenőr elvtárs. — Csak voltam, elvált ember vagyok. A házasságot az orvos tanácsára felbontottam ... — Az orvos tanácsára?.:. Ilyesmit most hallok először! — Nincs ezen mit csodálkozni, mert ha a kocogók záróversenyén díjat akarok nyerni, mellőznöm kell a nőket! — Jó, jó, kérem szépen, de hát mi lesz az ösztönökkel? — méltatlankodott a főnök. — Én is aktív sportoló vagyok, de szeretem a nőket! — Nos, ebben a kérdésben a szakvélemények megoszlanak — mondta az ellenőr. — Közismert dolog, a szerelem nagy mennyiségű barbitursav kitermelésére készteti az embert, és ez energiavesztést idéz elő. — Aha, most már értem, miért nincs nálunk jó futball! — kapott észhez a pék. — Újítást javasolnék, hogy a futballistának a futballozás legyen a kenyere. — No, itt álljunk meg! — mondta az ellenőr. — Táskámban egy csomó panaszos levél. Szűcs Borbála például azon kesereg, hogy sofőr fiának a kenyértől feípuffad a hasa és a reggeli után képtelen gépkocsit vezetni. — Kérem, Szűcs Borbála tudomást szerezhetne arról is, hogy sofőr fiának nem a kenyértől, hanem a tizenkettes poprádi sörtől puffad fel a hasa, mert egy ültében négy fiaskóval is megiszik. — A főnök közben eregette a szivar ólom- szürke füstjét, amely rojtokban csüngött alá a mennyezetről. — Bocsánat a kifejezésért, az ipse már kihíztsi minden ruháját és olyan széles az ülepe, hogy szelet tolhatna vele. — Ez nem tartozik az én hatáskörömbe, most az érdekel, hogy itt hogyan keleszte- nek. — Csak annyit mondhatok, kérem szépen, hogy minden az élesztőt szállító vonattól függ. Ha késik a vonat, késik a ke- lesztés is. Aztán hajrázunk, kérem szépen! — Értem, de mit szóljunk Balog Péter panaszához. Szerinte savanyú a kenyér. — Az ellenőr mutatta is a vastag ceruzával írt feljelentést, majd a szivarfüstöt hessegette el vele. — Ismerem a pasast, túlteng benne a gyomorsav, neki még a krémestorta is savanyú, a szódabikarbónából nem veszi be az adagot — legyintett a főnök és a parázsló szivarvégről lefújta a hamut. — Török Béni jelenti, hogy a kenyér sületlen! — zizegtetett egy másik panaszlevelet a mérnök. — Török Béni? ... — hökkent meg a pék. — Öt is ismerem, mint a saját tenyeremet. Cukros, ő csak kétszersültet ehet, mi pedig a rozzant gépekkel csak egyszersültet gyártunk. — De mit szóljunk és i mit válaszoljunk Bence Tamás észrevételére, aki arról ír, hogy a kenyér morzsálódikl — Teremtő ég! ... — csapta össze mindkét tenyerét a mester. Hiszen ha annak idején nem morzsálódik a kenyér, hogyan lakott volna jól annyi ember abból a kosárból? — Világos, világos... — ümmögölt az ellenőr. — Most már csupán egyetlen kérdés maradt függőben: Vajon milyen módszer segítségével oldható meg a kenyérsütés problémája? — Kérem, mérnök elvtárs, amíg nem kapunk hozzá korszerű gépet, azt tanácsolom mindenkinek, egyen hemendek- szet, ahhoz jő a zsemle is. És zsemlét elavult gépekkel is tudunk sütni. V. LAY ISTVÁN 1978III. 20.
