Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-24 / 30. szám
fvGcmiNSiß VIHARBAN A fegyverropogás elmaradt • Afrika 49. független állama • Egy francia gyarmat megszűnése, avagy kiszámíthatatlan lépések a politikai sakktáblán • A viharfelhők még nem oszlottak el J únius 27-e újabb független állam születésnapjaként kerül be az afrikai népek naptárába. Az idén ezen a napon nyerte el függetlenségét egy 22 ezer négyzetkilométernyi északafrikai terület — Francia Szomálipart népe. Csak a terjedelmére vonatkozó szám pontos — a lakosság lélekszáma nem; a néprajzi kiadványok, különféle statisztikai kimutatások mindenkor más-más számot tüntettek fel. Enyhe túlzással: gyorsabban változott a népesség, mint a terület neve. Mert az is változott; az egykori Francia Szomálipart idővel A]árok és Isszák Földje, majd egyszerűen Dzsibuti lett, míg most feltűnt hivatalos neve: Dzsibuti Köztársaság. Az utóbbi név talán többet mond az előzőeknél olvasóinknak. Dzsibuti neve sokat szerepelt a háborúk történetében, nemcsak fontos tengeri kikötő, hanem katonai támaszpont is volt, ahonnan mindmáig ellenőrizhetik a Vörös-tenger bejáratát, a Közel-Keletre és az Indiai-óceán térségébe vezető utakat. Egy gyarmatosítás története és dicstelen vége Dzsibuti a múlt század utolsó felében vált francia gyarmattá. Ennek a dátuma sem pontos. Egyes adatok szerint 1884-ben, mások szerint meg 1896- ban nyilvánították gyarmattá e területet. A gyarmatosítók receptje évszázadokon át nem változott, legfeljebb a gyarmatosítás formái enyhültek valamelyest, modernizálódtak. A franciák úgy jutottak hozzá, hogy a danakil törzsfőnökök, akikkel megbarátkoztak, illetve, akik túlságosan naivak voltak, egyszerűen földet ajándékoztak nekik, így vetették meg lábukat a franciák, akik később katonai telepet létesítették, majd annak egyik parancsnoka hatáskörét további, szomszédos területre, a mai Dzsibuti város területére is kiterjesztette. A további fejlődés a gyarmatosítás hagyományos keretébe illik. „A pokol tornáca“ 1946-ra vonatkozóan 81 ezer lakost említenek a források, később a hatvanas években 137 ezer, 200 ezer, 214 ezer, sőt 250 ezerről tesznek említést, így gyarapodott volna a lakosság?! Aligha. Nyilván a felmérés volt pontatlan, azaz objektiv okok miatt nem lehet pontosan megállapítani a nomádok számát. A bennszülöttek mellett, akiknek kérdése külön fejezetet igényel, a források mintegy 7—8 ezer európairól, zömében franciáról is említést tesznek. Ezeknek legalább 90 százaléka idegen- légiós. Szerepük nem volt kétséges: a stratégiai fontosságú szigeten biztosították a francia jelenlétet, ellátták az előretolt támaszpont funkcióit és amolyan „tűzoltó“ szerepet játszottak Dzsibuti és az afrikai nemzeti felszabadító mozgalmak között. Nos, ezek a mindenre elszánt, unatkozó legények a bibliai hangzású „pokol tornáca“ jelzővel illették Francia Szomálipartot. Éghajlata, természeti körülményei miatt. Valóban nem lehetett kitüntetés itt szolgálni. A hőség még árnyékban is 45 fokos, a levegő páratartalma átlag 95 százalékos. Nagy izzasztó kamra az egész vidék. Dzsibutinak nincs ipara, a kopár területen módszeres földművelés sem folyhat. Az állattenyésztést is jobbára csak nomád módon űzik. A bennszülöttek köréből tömegével szedik áldozataikat a különféle kórok, az éhínség és rosszultápláltság következményei. A megélhetés egyedüli forrása a szolgáltatások munkakörében való elhelyezkedés, ez pedig városi letelepedést kíván. A franciák ezt nem akarták. Drótkerítéssel és aknazárral vették körül a várost és csak külön engedélyre lehetett e zónában közlekedni. Persze, a nomád bennszülöttek ilyen engedélyt nem kaptak. Állítólag a tuberkulózis terjedésétől féltek a franciák. Vagy talán mástól? Erisz almája A franciák, akik Dzsibuti hivatalos gyarmattá nyilvánításánál korábban, 115 évvel ezelőtt kezdték meg a terület kolonializálását, már kezdetben felismerték, hogy a helyi lakosság körében erősen hatnak a belső széthúzó erők, ami megosztottságukhoz vezetett, és végeredményben a franciák berendezkedésének kedvezett. Mint mondottuk, az első területeket a franciák ajándékba kapták danakil törzsfőnököktől. A danakilok zöme Etiópiában él, sokan azonosítják őket a Dzsibutiban élő nomád afárokkal, akiknek számát egyes források több mint 50 ezerre becsülik. Nomád állat- tenyésztéssel foglalkoznak, életük örökös küzdelem a természettel. Emellett megőrizték ősi szokásaikat, mint amilyen a vérbosszú is, s így nehezen illeszkednek be a mai civilizáció kereteibe. Érintkezésük az idegenekkel lényegesen a cserekereskedelem révén történik, egyébként kerülik a jövevényeket. A másik, még nagyobb lélekszámú népességet az isszák törzsei alkotják. Szintén nomádok, ősi hagyományaikhoz szigorúan ragaszkodó életDzsibuti módot folytató mohamedánok. A két nomád népközösség között gyakoriak az összetűzések, törzsi villongások. Szomália érthetően az isszák pártját fogja, s nemrégen még területi igénye- ket is támasztottak Dzsibutira. Ugyanakkor Etiópia az afarokat támogatja, de független és gyarmati befolyástól mentes, önálló Dzsibutiban látja a megoldás módját. A viszály gyökere ugyanis nem a múltban, a törzsi ellentétekben és időnkénti összeférhetetlenségben, hanem a mában, a gyarmattartók további jelenlétében rejlik. A függetlenség útján Dzsibuti népe a múltban többször is lázadozott és sztrájkokkal, tüntetésekkel fejezte ki, hogy nem kér tovább Párizs uralmából. Franciaország sokáig megpróbált ellenállni a szabadságeszmék afrikai terjedésének, különösen makacsul ragaszkodott Dzsibuti megtartásához, érthető stratégiai okokból és a nemzeti felszabadító mozgalom megfékezésére törekedve is. Az utóbbi szerepet az imperialista NATO-államok is megosztották vele. Párizs először 1967-ben rendezett népszavazást Francia Szomáliparton az 1946 óta „tengeren túli területeként“ szereplő gyarmat sorsáról. Akkor a helyi burzsoázia és asszimilálódásra hajlamos gazdag rétegek segítségével elérte, hogy a népszavazás eredményei megerősítették: Szomálipart a Francia Közösség keretében kíván maradni. Egyébként belső autonómiát kapott. Az utca hangulata azonban mást bizonyított, és 1974-ben újabb népszavazásra került sor. Az eredményeket meghami- - sították, a hangoskodókat őrizetbe vették. Az afrikai szabadságmozgalom hatása azőnban Dzsibutit is elérte. Megalakult a különféle ellenzéki csoportokat egyesítő Afrikai Népi Függetlenségi Liga, amely az ország függetlenségének azonnali kikiáltását követelte. Ám Ali Aref Bourham miniszterelnök, egy törzsfőnök fia, aki á franciák embereként a Párizsból küldött kormányzóval együtt gyakorolta a hatalmat, mindent elkövetett, hogy ne következzék be a szakítás Franciaországgal. Híveivel külön pártot alakított Nemzeti Függetlenségi Unió néven, de ez a párt is rövidesen magáévá tette a függetlenség azonnali megadásának követelését akkor. amikor az egész országban viharos forradalmi helyzet alakult ki. Aref köpönyeget fordított, de már későn. Képtelen volt megtartani miniszterelnöki székét, az események elsodorták a politikai életből. Hamadou szenátor vezetésével akkor már meg is kezdte munkáját egy, a függetlenség előkészítésére hivatott parlamenti bizottság. Az Afrikai Egységszervezet csúcsértekezlete 1975 májusában úgy döntött, támogatja Dzsibuti függetlenségi követeléseit. Tavaly júniusban az AESZ mauritiusi csúcsértekezletén megvitatták a szervezet Dzsibutiban járt különbizottságának jelentését a két elismert dzsibuti ellenzéki szervezet — a Felszabá- dítási Front és a Felszabadítási Mozgalom képviselőinek jelenlétében. Mindennek betetőzése volt az idén május 8-án megtartott harmadik népszavazás, mely megerősítette Dzsibuti népének megmásíthatatlan akaratát: azonnali függetlenséget. Május 11-én lemondott a tavaly Arefet felváltó Abdallah Mohamed Kamii kormánya. Egyidejűleg parlamenti választásokat tartottak. Az Afrikai Népi Függetlenségi Liga jelöltlistája került ki győztesen. „Szilárd a kapcsolatunk a tömegekkel, számítunk támogatásukra," — így vélekedik a jövőről Hasszán Guled Apudon, a június 27-én beiktatott új kormányelnök. Milyen lesz a jövő? Dzsibuti elnyerte függetlenségét, de ha el is hárult pillanatnyilag a polgár- háború veszélye, bizonytalan a kibontakozás. Először is megmaradt a francia jelenlét. A mintegy háromezer főnyi ottmaradt idegenlégiós nem valamilyen korszerűen felszerelt katonai egység, régebbi típusú fegyverei vannak, de azért föld-föld rakétával is rendelkezik, feladata a stratégiai fontosságú tengeri átkelőhely biztosítása. Az etiópiai—Szomáliái'ellentét ugyan elfajulhat, de remélhető, hogy a józan ész kerekedik felül, hisz mindkét ország végcélként tűzte ki a szocializmus építését. A kérdés akkor válhat veszélyessé, ha Etiópia elveszítené egyetlen vasúti összeköttetését a Vörös-tengerrel, mert ezt méltán nevezhetjük gazdasági élete ütőerejének, viszont Szomália is külkereskedelmének 75 százalékát bonyolítja le Dzsibutin keresztül. Veszélyes válság törhetne ki, ha imperialista próbálkozások keretében Dzsibuti elzárődna a két említett ország elől. Dzsibuti jövője még valami miatt vészterhes. A NATO-imperialisták és a zsoldjukba szegődött reakciós arab rendszerek, elsősorban Szudán, meg akarják fojtani a demokratikus kibontakozás útjára lépett és távlatként a szocializmust valló etiópiai haladó kormányzatot, s mindezt Dzsibutin keresztül próbálhatnák meg. Az összképbe az is beletartozik, hogy olyan arab államok, mint Szaúd-Arábia, sőt Egyiptom is érdeklődést tanúsítanak Dzsibuti sorsa iránt. Szaúd-Arábia 25 millió dolláros támogatást ajánlott fel „városfejlesztésre“. Nyilván nem puszta önzetlenségből ... m Csendélet a Szomáliái határon Port Louis, Mauritius fővárosa, ahol Dzsibuti függetlenségéről döntöttek
