Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-24 / 30. szám
A kínai nép létérdekeivel ellentétben Amikor tavaly októberben új vezetés került hatalomra Pekingben, a haladó világ jeltette a kérdést, vajon lesz-e elég bátorsága és józan, ítélőképessége ahhoz, hogy kivezesse Kínát abból a zsákutcából, amelybe a maoizmus juttatta. Az elmúlt kilenc hónap folyamán sok minden tisztázódott: az új kínai vezetés Hua Kuo-fenggel, a Kínai KP elnökévelés a kormány elnökével az élen, nem igyekszik kiszabadítani Kínát a maoizmus béklyói közül és a régi politikát folytatja. A maoizmus súlyosan diszkreditál- ta a Kínai Népköztársaságot a világ forradalmi erőinek szemében. Harc a világszocializmus, a nemzetközi kommunista mozgalom és a nemzeti felszabadító mozgalmak egysége ellen, a nemzetközi feszültség enyhülése ellen s a másik oldalon közeledés az imperializmushoz és egy újabb világháborút hirdető nyílt propaganda — ez az a súlyos örökség, amelyet Mao Ce- tung hagyott maga után. Utódai nemcsak hogy magukénak vallják ezt az örökséget, hanem továbbfejlesztik a kínai' nép létérdekeivel ellentétben. A maoizmus, szellemi atyjának halála után semmit sem veszített lényegéből, amelyről az SZKP XXV. kongresz- szusán megállapították, hogy teljesen idegen a szocialista elvektől és eszményektől, s a marxizmus—leninizmussal szemben egyenesen ellentétes ideológiának minősítették. A maoizmus csak egyes külső megnyilvánulásait igyekszik módosítani a nemzetközi politika alakulása szerint. E politika folyamatossága és antiszocialista tartalma azonban érintetlen maradt. A VILÁGHÁBORÚ „ELKERÜLHETETLENSÉGÉNEK" PROPAGÄLÄSA A maoista külpolitika alaoelveit nemrég részletesen kiteregette fü Csan kínai külügyminiszter-helyettes egy olyan hírhedten reakciós lapnak, amilyen a nyugatnémet Die Welt. Jü Csan magyarázataiban ismételten visszatért a „szovjet expanzióról" szóló olyannyira ismert és elcsépelt állításhoz, mely „expanzió“ célja szerinte Nyu- gat-Európa. Ismét megerősítette, hogy a kínai vezetés nem mond le az európai „háborús tűzfészekről“ szóló provokációs koholmányokról. A nyugat-európai országok és a NATO katonai erőinek növelésében való állandó érdeküket azzal az új abszurd állítással indokolják, hogy szerintük a Szovjetuniónak „először meg kell szállnia Európát, valamint a Közel-Keletet és le kell győznie az Egyesült Államokat és csak azután lát hozzá a kínai probléma megoldásához“... Azokat a nyugat-európai politikusokat, akik reális magatartást tanúsítanak a feszültség enyhítésének kérdésében, Jü Csan Chamberlain egykori brit miniszterelnökhöz és háború előtti politikájához hasonlítja, amelynek lényege a Hitler iránti engedékenység volt. Azt tanácsolja nekik, hogy ne' hagyják becsapni magukat a „béke illúzióitól“ és tanúsítsanak „kemény magatartást“. Peking kísérlete, hogy katonai konfrontációt provokáljon ki Európában az imperializmus és a szocializmus között, és a cél, amit ezzel követ, azonban túlságosan átlátszó fogás. Nem véletlenül panaszkodott nemrég Li Szien-nien, a Kínai Népköztársaság Államtanácsának elnökhelyettese, hogy „egyes barátaink nem nagyon hisznek a szavainknak“. Hogyan is hihetnének a jelenlegi kínai vezetés békés szándékaiban, amikor Kínából sorra érkeznek a hírek arról, hogy a világ e legnépesebb országának militarizálása alaposan felgyorsult. Igen gyorsan fejleszti Peking a stratégiai fegyvereket; 1976-ban eddig a legnagyobb számú, négy, nukleáris robbantást hajtott végre. Kínában nyíltan propagálják azt a célt, hogy az országot 2000-ig nukleáris szuperhatalommá kell fejleszteni. Kína nemzetközi politikai stratégiája emellett — a célok elkendőzésének szándéka nélkül — az USA és a Szovjetunió közötti konfliktus s ezzel kiterjedt világméretű konfliktus kirobbantására irányul, amit a maoista vezetők „elkerülhetetlennek“ tartanak. A Szovjetuniónak egy fegyveres konfrontációba való belesodrása szándékával a Kínai Népköztársaság történetében már az ötvenes évek végén találkoztunk, amikor fegyveres konfliktust kíséreltek meg kiprovokálni a Távol-Keleten. E szándék közvetett célja már akkor egy új világháború kirobbantásának a „meggyorsítása“ volt. Még cinikusabban törekszenek erre a maoisták ma. Változás csupán abban következett be, hogy ma ennek a konfrontációnak Európában kellene lejátszódnia, távol a kínai határoktól. A maoista kalandorok e háborút úgy képzelik, hogy ők majd csendesen meghúzódnak valahol, az eseményektől távol, ahonnan — mint ahogy ezt Mao Cetung nemegyszer kifejtette — „a hegyről figyelhetnék két tigris harcát a völgyben“ és a megfelelő pillanatban átvehetnék az uralmat a legyengült, elvérzett világ felett. KIVEL ÉS KI ELLEN A maoisták továbbra is úgy viselkednek, mintha Kína lenne a „világ- forradalom alapja“. Annak idején „jóindulatúan“ és „békésen“ arra szólítottak fel, hogy a szocialista országok és az összes haladó erők Kína körül tömörüljenek és önkéntesen ismerjék el, mint a „világforradalom zászlóvivőjét“. Amikor a maoisták megértették, hogy semmiképpen, sem szépszerével, sem erőszakkal, nem sikerül hegemóniára szert tenniük a szocialista országok, valamint a világ kommunista és munkásmozgalma fölött, ezeket az imperializmussal együtt „esküdt ellenségeik“ közé sorolták és megindították a „kétfrontos“ harcot. Ez a „mindenki ellen“ folytatott hadakozás azonban nem volt hosszú életű. Az űn. kulturális forradalom időszakában, a hatvanas évek második felében a maoisták fokozatosan előtérbe kezdték helyezni az „első számú ellenség“ jelszavát, amely alatt a Szovjetuniót értették. Ugyanakkor nagyarányú kacérkodásba kezdtek a világreakcióval, amely a váratlan kínálkozást nem utasította vissza. A maoisták végleges közeledése a világ reakciós erőihez a Kínai KP IX. és X. kongresszusa közötti időszakban, az 1969—1973-as években vált nyilvánvalóvá. Ebben az időben a maoista vezetésen belül tetőzött a két csoport közötti frakcióharc. Az első csoport, amely a nacionalizmus és a revizio- nizmus pozícióin állt, esküdt ellenségét az imperializmusban látta, míg a másik csoport, amelynek Mao volt a vezetője, nagyhatalmi céljainak érdekében hajlandó volt szövetségre lépni az imperializmussal a szocialista országok elleni harcban, azon elv alapján, hogy „ellenségem ellensége a barátom“. A maoisták 1969-ben a Kínai KP IX. kongresszusán ezt a politikát még azzal a kijelentéssel kendőzték, hogy „korszakunk az imperializmus általános válságának korszaka, míg a szocializmus az egész világon a győzelem felé halad“. Négy évvel később már a reális szocializmus létének magát a tényét is ignorálták, s a jelen időszakot mint az imperializmus és a proletár forradalmak korszakát jellemezték. Ezzel az áltudományos állítással „megszüntették“ a szocializmust és ezt a „szociálimperializmus“ fogalommal helyettesítették. A IX. kongresszuson még kijelentették, hogy az amerikai imperializmus az „egész világ népeinek legnyilvánvalóbb ellensége“, de a X. kongresz-' szus dokumentumaiban már hasonló jellemzést nem találunk. A maoisták így gyakorlatilag elhagyták az antiimperialista frontot, a békés egymás mellett élés leple alatt tulajdonképpen tömböt alkottak a reakciós erőkkel és minden erejüket a szocialista közösség országai elleni harcra összpontosították. Az új pekingi vezetés ezt most még nyíltabban gyakorolja mint azelőtt. A nemzetközi kommunista. és munkásmozgalom egységének felbomlasz- tására irányuló törekvés nyilvánvaló a maoistáknak az ún. eurokommunizmus- ról szóló antikommunista kitalálásaival kapcsolatban is. Egyelőre, amint azt a már említett Jü Csan mondotta, a maoisták várakozó álláspontra helyezkedtek ezzel kapcsolatban. Ezt azonban hajlandók azonnal megváltoztatni, mihelyt meggyőzödnek az „eurokommu- nizmus“ szovjetellenes jellegéről. EGY TÁBORBAN A REAKCIÓVAL A maoisták már Mao életében tudatosították, hogy kalandorpolitikájukkal az antiimperialista táborban nemzetközileg egyre jobban elszigetelődnek. Ezért elkezdtek ingadozni. Sajátos taktikájuk része volt, hogy Kínát fejlődő országnak nyilvánították. Ezzel egyidejűleg előálltak azzal az elmélettel, amely a világot kis, középnagyságú, és nagy, szegény és gazdag országokra, vagyis „Délre“ és „Északra“ osztják fel. Ezzel kapcsolatban ignorálták mindennemű osztályszempontot és igyekeztek éket verni a szocialista és a fejlődő országok közé. Hogy leplezzék saját szándékaikat, a Szovjetunióról rágal- mazóan azt állították, hogy szupernagyhatalom, amely szerintük „hegemóniára“, világuralomra törekszik. Az Egyesült Államokkal fennálló nézeteltéréseket a kínai fél egyszerre egyes államközi kérdésekre (Tajvan problémája) korlátozta. Gyakorlatilag elálltak az imoerializmussal szembeni ideológiai konfrontációtól s a szocialista világ elleni egyes támadásokban Peking mindenkin túltesz ... Washingtonon és a NATO-n is. Vonatkozik ez pl. Peking részéről az Egyesült Államok címére intézett felhívásokra, hogy az USA erősítse katonai jelenlétét Ázsiában és Nyugat-Európában. A maoisták ugyanígy azonosítják magukat a Németország „újraegyesítését“ hirdető jelszavakkal. Abból a tiszteletadásból, amelyben Franz Josef Strauss Pekingben részesül, míg az NDK-t rágalmazzák. nvílvánvaló, hogyan képzelik a maoisták ezt az „újraegyesítést". A kínai vezetés így egyre fontosabb szerepet kap az imperializmus terveiben — a világszocializmus és béke pozícióinak aláásása nevében. Az ENSZ fórumáról a maoisták támadásokat intéznek a szocialista országok valamennyi konstruktív békejavaslata ellen, támadják az enyhülési politikát és a békés nemzetközi együttműködés további fejlődéséhez vezető lépéseket. Ismeretesek kijelentéseik a helsinki Záróokmányról, mely szerintük csak „rongy papír“, egy új világháború ..elkerülhetetlenségéről és hasznosságáról“. A kínai vezetők az ENSZ-ben nem terjesztettek elő, és még kevésbé támogattak egyetlen konstruktív javaslatot vagy békekezdeményezést sem. Ezzel szemben ..ellene voltak a leszerelési világkonferencia megtartásának és állandóan szembeszállnak a szocialista országoknak e területen előterjesztett valamennyi javaslatával. MIVEL „VÁDOLNAK" BENNÜNKET? A maoisták ugyanakkor állandóan rágalmazzák a szocialista országokat. Azt állítják pl., hogy a Varsói Szerződés és tagországai „a feszültség állandó forrását“ jelentik, főképp az európai kontinensen. Azonos sablon alapján támadják a maoisták a KGST-t is. Azt állítják róla pl., hogy a fejlődő országok kizsákmányolásának eszköze, hogy „korlátozza gazdasági fejlődésüket“. Másrészt a maoistákat nemcsak hogy nem zavarják a NATO militarista köreinek ezen agresszív paktum erősítésére, főként támadó potenciáljának erősítésére" vonatkozó szándékai, hanem még ösztönzik is ezeket a törekvéseket. Maguk is példát vesznek a NATO-ról: támadó hadsereget építenek ki, amelynek felszerelésére a központi állami költségvetésnek csaknem a felét fordítják, nyíltan készülnek a háborúra. A kiabálásnak, „fogják meg a tolvajt“, ami Pekingből hallatszik, a valóságban az lenne a célja, hogy elterelje a figyelmet azokról, akik arra készülnek, hogy megfosszák az emberiséget az oly drágán kivívott békétől. AZ IGAZI ÉS A „HAMIS" ÖRÖKÖSÖK Mao Cetung halálával, aki hosszú éveken át korlátlanul uralkodott a kínai politikai színpadon és a fő ösztönzője volt a szocialista országok elleni támadásoknak, kiéleződött a hatalmi harc Kínában. A hatalom birtoklásában bekövetkezett változások azonban a legkevésbé sem befolyásolták Pekingnek a szocialista országokkal szembeni magatartását. A vulgáris antiszovjetiz- mús olyan eszközzé lett, amellyel be akarják bizonyítani Mao örököseinek „legitimitását“. A mostani vezetés meg akarja mutatni, hogy még következetesebb Mao dicstelen szellemi örökségének végrehajtásában. Ezzel a szándékkal fokozza a szocialista országok elleni támadásait is a végletekig. A „négyek“ és a Huo Kuo-feng követői közötti éles hatalmi harc ellenére azonban — ahogy azt a fejlemények mutatják — nincs lényeges különbség, ami a magatartást, a módszereket és a célokat illeti. Belpolitikai téren az erőszaknak és a terrornak ugyanazokat a módszereit alkalmazzák, nem hajlandók kielégíteni a dolgozók sürgető szükségleteit, külpolitikai téren a hagyományos maoista irányvonalhoz tartják magukat, amelynek alapja a sovinizmus és a nagyhatalmi hegemóniára való törekvés. BOHUSLAV BOROVlCKA 14 ozsrn + M Tü ntetés Pekingben a „négyek bandája“ ellen (CSTK-felv.) S\ REGI HMM
