Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-17 / 29. szám

JÓ ÜZLET A FEGYVER termelésében foglalkoztatottaknak mindössze 0,3 százalékáról van szó. A fegyverkivitel tehát nem befolyá­solja számottevően a foglalkoztatott­ságot. Ágyúk és a beolvasztási politika a Ez a biznisz legalább olyan régi, mint maga a fegyver. A legutóbbi időkig azonban a fegyverek részesedése a nemzetközi kereskedelemben fölötte sze­rény volt. A fegyvergyártás mindenekelőtt a nemzetek hadseregének szükség­leteit fedezte, külföldre jobbára a fegyverkezés során elavult típusok kerül­tek. Más a helyzet most, amikor legkevesebb 20 milliárd USA-dollár értékű fegyvert adnak el évente. Ez az összeg elegendő volna 500 millió, állandó éhínségben szenvedő ember táplálásának költségeire, vagy fedezné 700 mil­lió analfabéta írni-olvasni tanításának pénzügyi kihatásait, segítségével a vi­lágon megkétszerezhetnék az orvostudományi kutatómunkára fordított költ­ségvetést. Kereskedők és klienseik Némelyek úgy gondolják, hogy a fegyverkereskedelem éppúgy illegáli­san zajlik, mint a kábítószer-csempé­szet. Lehetséges ilyen is. Például az elmúlt esztendőben, a bejrúti kikötő ben összetört „kristálycsillárok“ fel­iratú ládából kézigránátok hullottak ki. Kiderült, a szállítmányt a liba­noni falangisták címére adták fel. A küldő nem más, mint Sámuel Cum­mings, amerikai milliomos, az „Inter- armco“ tulajdonosa, aki azzal kér­kedik, hogy 24 óra leforgása alatt negyven hadosztályt képes felfegy­verezni. És ő is jelentéktelennek számít a nemzetközi fegyverkereske­delemben. A meghatározó szállítási szerződéseket — amelyeket az új­ságok az „évszázad ügyleteinek“ ne­veznek — a kormányhivatalokban kötik meg. Vitán felüli az Egyesült Államok elsősége: az amerikaiak több fegy­vert adnak el külföldön, mint a nyu­gati államok együttvéve. A hamburgi Der Spiegel című hetilap adatai sze­rint a második világháború befejezése óta az Egyesült Államok százmilliárd dollár értékű fegyvert szállított kül­földre. Vásárlója 136 állam, vagyis a föld országainak többsége. Az amerikai haditechnika első szá­mú vevői közé léptek elő az utóbbi években a közel- és közép-keleti ál­lamok. A legnagyobb importőr Izrael. Tel Aviv 1974—1975-ben hárommil- liárd dollárért kapott fegyvert az USA-tól, 1976-ban pedig további 1,5 milliárddal tetézték a szállításokat. Az USA látja el fegyverekkel a faj­gyűlölő Dél-afrikai Köztársaságot, a chilei fasisztákat éppúgy, mint Dél- Korea és Paraguay diktátorait — nem beszélve a katonai paktumokba tömörült szövetségeseinek küldött szállítmányokról. Franciaország és Nagy Britannia ugyancsak jelentős fegyverszállító. A francia fegyverexport volumene például 3 milliárd dollár, az angol kivitel 1,5 milliárd dollár körül mo­zog. A második világháború befejezése után a Német Szövetségi Köztársa­ság sokáig nem szánta rá magát a nyílt fegyverkereskedelemre. Az évek folyamán azonban a nyugatnémet konszernek feszegetni kezdték a nemzeti kereteket. A fegyverexport korlátozásait kijátszandó, az NSZK nagyiparosai a Rajna partjaitól tá­vol eső helyeken alapítottak leány- vállalatokat, amelyek tevékenységét nehezebb ellenőrizni. A sajtóban nap­világot látott cikkek szerint ilyen fegyvergyárakat építettek Argentíná­ban, Szingapúrban, Thaiföldön, Indo­néziában és Ghánában. Még a kis országok fegyvergyáro­sai is igényt tartanak időnként a há­borús konc tekintélyes részére. Lap­jelentések szerint Svájc csak az „Őrlikon“ légvédelmi ágyúk szállí­tása révén több mint 100 millió dol­lárhoz jutott, az 1976-ban lebonyo­lított izraeli fegyverexport pedig meghaladta a 300 miliő dollárt. Eladni, eladni, eladni Ezt parancsolja alárendeltjeinek az USA egykori hadügyminiszter-helyet­tese — az ismert amerikai újságíró, Art Buchwald egyik glosszájában. „Miért nem rendel tőlünk Brazília szárnyas rakétákat? Mert maguk tyúkeszűek. Ne fecséreljék tehát az időt, hanem cselekedjenek. Aki első­ként ad el a »harmadik világ« ál­lamainak komplett nukleáris fegyver- rendszert, az jutalmul ingyenes beu­talót kap a Bermuda-szigetekre.“ Ahogy ez Buchwaldnál gyakori, írá­saiban a fantázia és a szatíra nem esik messze a valóságtól. A. helyzet teljességgel reális. Ha számba vesz- szük, hogy milyen fegyvereket ex­portálnak különböző országokba, vi­lágosan kitűnik, hogy a vásárló ál­lamok hadseregei korszerű, nemegy­szer a gyártó ország hadseregének felszerelésénél modernebb típusokat kapnak. Sőt, mit több! Megjelentek a porondon azok a fegyvergyártó konszernek, amelyek kezdettől fogva a külföldi piacok felé orientálódtak. Az amerikai Nortrop Corporation fej­lesztette ki a pusztító hatású F-SE típusú „Tigris“ vadászrepülőgépeket. A fegyverkereskedelem növekvő méretei joggal nyugtalanítják a világ- közvélemény széles rétegeit és a jó­zanul gondolkodó politikusokat. Az effajta kereskedelem mind nagyobb lendülete láttán többször hangot adott aggodalmainak Edward Kennedy, Humphrey szenátor és mások, James Carter, az Egyesült Államok új el­nöke választási beszédében kijelen­tette: „Különösen nyugtalanít engem országomnak, mint a földkerekség vezető fegyverkereskedőjének a sze­repe ...“ Mindazonáltal a fegyverkereskede­lem gépezete zavartalanul működik, sőt, fokozódik a forgalma. Mi hoz­za mozgásba ezt a gépezetet? „Biztosítsanak 10 százalékos hasz­not, és a tőke mindenhez alkalmaz­kodik, 20 százaléknál felélénkül, 50 százalék esetén kész betörni a saját fejét, 100 százalékos haszonnal láb­bal tipor minden emberi törvényt, 300 százalék esetében nincs olyan bűn­tett, amelyet ne kockáztatna meg, még ha az akasztófa árnyéka fenye­geti is.“ Marx Károly írta ezt a Tőké-ben, s alighanem a kapitalizmusnak eb­ben a jellemzésében keresendő a sza­kadatlan fegyverkezési hajsza és a fegyverkereskedelem fellendülésének kulcsa. A nagyiparosok álérvei Kimutatható, hogy a fegyveriparba fektetett tőke nyeresége másfél-két­szeres, időnként néhány nagyság­renddel nagyobb, mint a polgári ipar­ban. A fegyverexport még ennél is jelentősebb haszonnal kecsegtet. Törekvéseiket, hogy növeljék a termelést és az exportot, a fegyver- gyárosok azzal indokolják, hogy meg akarják tartani a munkahelyeket, és hozzá kívánnak járulni az ország ke­reskedelmi mérlegének javításához. Nézzük a tényeket! Amerikai közgazdászok számításai szerint a fegyverkivitel 350 ezer ame­rikainak ad munkát. Sok ez vagy kevés? Kiderül, hogy az USA nemzeti Köztudomású, hogy az Imperialista hatalmak katonapolitikai döntésekre is felhasználják a fegyverkereskedel­met. Ennek segítségével valósul meg a Nyugatnak tetsző, imperialistaba­rát politikát folytató rezsimek és kor­mányok — például Chile, a Dél-afrikai Köztársaság, Izrael, Dél-Korea és Pa­raguay — katonai támogatása. A ne­kik küldött fegyverekkel a szomszé­dos országokat vagy saját népüket, vagy éppenséggel ezeket Is, meg amazokat is sakkban tarthatják. A fegyverexport révén az imperia­lista hatalmak megkísérlik ellenőr­zésük alá vonni a szuverén országok egész sorát, meghatározni jövendő politikai fejlődésüket. Az amerikai sajtó nyíltan megírja, hogy az Irán­nak szállított legkorszerűbb fegyve­rek hosszú időre függőségi helyzetbe hozzák az országot a tartalékalkatré­szek importja és az amerikai szakér­tők szolgálata révén. Gyakran fizet­ség is a fegyver a haditámaszpon­tokért, amint ez Spanyolország, Gö­rögország és Törökország példájában látható. Nyugaton azt tartják, hogy a fegy­verszállítások az importáló államok biztonságát szavatolják. A történelem viszont arról tanúskodik, hogy a fegyverek felhalmozása sohasem bé­kéhez, hanem mindig háborúhoz ve­zet. .. . Rendkívül gyors a fegyverek erkölcsi kopása. Azelőtt az ember évezredekig használta az íjat és nyi­lat, a puska pedig évszázadokig volt a fegyvere. Most, a korszerű rakéták és repülőgépek átlagos élettartama 5—7 esztendő. És ez az átlag pers­pektivikusan csökkenő tendenciát mu­tat. Ily módon az emberiségnek soha nem nyílik alkalma arra, hogy egy időben rendelkezzék ágyúval és vaj­jal. „Az ágyúk mindig felfalják a va­jat.“ Nem köszönt ránk tehát a fegy­vermentes világ korszaka? Ami a Szovjetuniót illeti, arról a következő­ket mondotta Leonyid Brezsnyev az SZKP KB 1976 októberi plénumán: „Mi akár holnap készen állunk arra, hogy hathatós intézkedéseket te­gyünk a leszerelés érdekében akár jelentős és radikális, akár csak rész­leges, de ténylegesen igazságos és kölcsönös alapon. Rajtunk nem mú­lik!“ VJACSESZLAV BOJKOV ÉS SZERGEJ VOLOVEC (NOVOJE VREMJA) LÍBIA ÉS EGYIPTOM VISZÁLYA TÖBB, MINT PORVIHAR Három évvel ezelőtti felvétel. Akkor még problémamentesnek tűnt a líbiai—egyiptomi viszony, hiszen Szadat szemmel láthatóan vidáman társalog Kadhafival általános közel-keleti vál­ságot évtizedek óta sajá­tos módon tarkítják a „mellék­válságok“. Nincs okunk megle­pődni ezen, hiszen az arab—iz­raeli konfliktus alapvető kérdé­sében nincs érdemi kibontako­zás, s a tétlenség és a tehetet­lenség törvényszerűen „termi“ a mellékkonfliktusokat. A fe­szültségek elsősorban a külön­böző arab államok és mozgal­mak viszonyát rongálják — mint megfigyelhetjük ezt nap­jainkban, amikor Egyiptom és Líbia ellentétei forrósodtak fel aggasztó módon. Kairó és Tripoli kapcsolata a líbiai szabad tisztek monarchia­buktató megmozdulása után hir­telen megjavult. Az idő tájt vi­tathatatlan volt Egyiptom ve­zető szerepe az arab világban, és — ellentmondásosságával együtt Gamal Abdel Nasszer szinte szimbóluma volt az an- tiimperialista haladó arab tö­rekvéseknek. Moammar Kadhafi teljesen érthető okokból tekin­tette példaképének Nasszer el­nököt, s feltétlen támogatásá­ról, egyetértéséről biztosította az egyiptomi vezetést. Kairó örült is az értékes új barátság­nak — azonban rendkívül tar­tózkodóan fogadta azokat a ja­vaslatokat, amelyek a két or­szág egyesülését sürgették. Nasszer idejében nem is került sor elhamarakodott uniós lépé­sekre: a néhai elnöknek nem is volt szüksége ilyesfajta, el­sősorban presztízs-okokkal ma­gyarázható pótsikerekre. Egyip­tom óvatosságát nyilvánvalóan indokolta a Szíriával történt egyesülés kudarca, valamint az, hogy az Eszak-Jemennel majd Irakkal elhatározott köze­ledésnek sem volt maradan­dóbb eredménye. Emellett elég nehéz volt ellenállni a khartu- mi csábításoknak; s több elnö­ki szintű döntés is született ar­ról, hogy Egyiptom és a terü­letileg legnagyobb szomszédos arab államok unióját létrehoz­zák. A leghatározottabban azon­ban — legalábbis szavakban — a líbiai—egyiptomi uniós tö­rekvések érvényesültek. 1972- ben a két államfő meg is álla­podott a két ország teljes egye­sítésében, amelyről aztán nép­szavazást is tartottak. A refe­rendum eredménye nem oko­zott meglepetést, a tömegek lelkesen üdvözölték az arab egységtörekvések újabb sikerét. Szembeötlő volt azonban akkor is, hogy a társulás elsősorban külpolitikai indítékú volt. Mint a megállapodást bejelentő köz­lemény hangoztatta, „az impe­rialista és cionista kihívás, amelyet az 1967-es agresszió jelképezett, valamint az ameri­kai imperializmus, és a világ­cionizmus ama kísérletei, hogy az agressziót befejezett ténnyé tegyék, a barátainktól kapott mindenfajta segítség ellenére sem küzdhetők le másképpen, csak úgy, ha az arabok Egyip­tomnak, e harc élcsapatának vezetésével egyesülnek“. A megállapodás ezeken túl­menően előirányozta a teljes és azonnali egyesülést, amely ma­gában foglalta a kormányzat, az egymástól élesen elütő politikai és társadalmi struktúra gyakor­latilag egyébként megoldhatat­lan egybeolvasztását. Ennek végső határidejét 1973. szep­tember elsejében szabták meg. Hetvenhárom azonban a ne­gyedik közel-keleti háború éve volt, s Egyiptom addigra már nyilvánvalóan hidegre tette a sajátos házasság terveit. Kairó még a háborús előkészületekről sem tájékoztatta Tripolit: Líbia azonban mégsem tagadta meg a teljes támogatást keleti szom­szédjától, vagy inkább — attól az arab ügytől, amelynek ebben a háborúban még élharcosa volt egyiptom. A bizalom még­is megroppant, s ettől kezdve főként a feszültség gyarapodó jeleit lehetett megfigyelni a két ország kapcsolatában. Az ellentétek egyébként ma­gától értetődőek, hiszen az egyesítő szándékoknál sokkal erőteljesebbek voltak mindig is az elválasztó különbségek. Eze­ket pedig nem lehetett ideoló­giai varázsszerekkel, s a szán­dékok tisztaságával ellensú­lyozni. Kairó összeesküvések, szabo­tázsakciók szervezésével, me­rényletek tervezésével vádolja Líbiát, s a propagandakampány hangneme rég túllépte már a legkritikusabb határokat is. Sor került csapatösszevonásokra, a bizalmat rongáló katonai gya­korlatokra Is a határövezetben. Tripoli szerint Egyiptom az olajkutak meghódítására ké­szül, s az arab világ legna­gyobb tömeghadserege és a leg­kitűnőbben felszerelt elit-hadse­rege hetek óta farkasszemet néz egymással — távol a kö­zel-keleti válság fő frontjától, távol az egyiptomi—izraeli frontvonaltól. A két elnök val­lomás-hangulatú szimpátianyi- Jatkozataii már rég belepte a por; az ellenségeskedés hang­neme legalább olyan hőfokú, mint annak idején a barátko- zásé volt. A fejleményeket némileg ért­hetővé teszi, hogy Kairó és Tri­poli politikája, ha lehet, még inkább különbözik egymástól, mint a megelőző években. Lí­bia nem frontország, ám sok­kal konzekvensebben törekszik a közelkeleti válság és a krí­zis alapproblémája, a palesztin kérdés megoldására. Nem vál­lal közösséget az amerikai köz- vetítgetésekkel s lehetőségeit, elsősorban bőséges anyagi erő­forrásait nem kímélve, harcol egy más minőségű, progresszív előjelű egység megteremtésé­ért. KRAJCZÁR IMRE ÚJ SZÚ

Next

/
Oldalképek
Tartalom