Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-17 / 29. szám
JÓ ÜZLET A FEGYVER termelésében foglalkoztatottaknak mindössze 0,3 százalékáról van szó. A fegyverkivitel tehát nem befolyásolja számottevően a foglalkoztatottságot. Ágyúk és a beolvasztási politika a Ez a biznisz legalább olyan régi, mint maga a fegyver. A legutóbbi időkig azonban a fegyverek részesedése a nemzetközi kereskedelemben fölötte szerény volt. A fegyvergyártás mindenekelőtt a nemzetek hadseregének szükségleteit fedezte, külföldre jobbára a fegyverkezés során elavult típusok kerültek. Más a helyzet most, amikor legkevesebb 20 milliárd USA-dollár értékű fegyvert adnak el évente. Ez az összeg elegendő volna 500 millió, állandó éhínségben szenvedő ember táplálásának költségeire, vagy fedezné 700 millió analfabéta írni-olvasni tanításának pénzügyi kihatásait, segítségével a világon megkétszerezhetnék az orvostudományi kutatómunkára fordított költségvetést. Kereskedők és klienseik Némelyek úgy gondolják, hogy a fegyverkereskedelem éppúgy illegálisan zajlik, mint a kábítószer-csempészet. Lehetséges ilyen is. Például az elmúlt esztendőben, a bejrúti kikötő ben összetört „kristálycsillárok“ feliratú ládából kézigránátok hullottak ki. Kiderült, a szállítmányt a libanoni falangisták címére adták fel. A küldő nem más, mint Sámuel Cummings, amerikai milliomos, az „Inter- armco“ tulajdonosa, aki azzal kérkedik, hogy 24 óra leforgása alatt negyven hadosztályt képes felfegyverezni. És ő is jelentéktelennek számít a nemzetközi fegyverkereskedelemben. A meghatározó szállítási szerződéseket — amelyeket az újságok az „évszázad ügyleteinek“ neveznek — a kormányhivatalokban kötik meg. Vitán felüli az Egyesült Államok elsősége: az amerikaiak több fegyvert adnak el külföldön, mint a nyugati államok együttvéve. A hamburgi Der Spiegel című hetilap adatai szerint a második világháború befejezése óta az Egyesült Államok százmilliárd dollár értékű fegyvert szállított külföldre. Vásárlója 136 állam, vagyis a föld országainak többsége. Az amerikai haditechnika első számú vevői közé léptek elő az utóbbi években a közel- és közép-keleti államok. A legnagyobb importőr Izrael. Tel Aviv 1974—1975-ben hárommil- liárd dollárért kapott fegyvert az USA-tól, 1976-ban pedig további 1,5 milliárddal tetézték a szállításokat. Az USA látja el fegyverekkel a fajgyűlölő Dél-afrikai Köztársaságot, a chilei fasisztákat éppúgy, mint Dél- Korea és Paraguay diktátorait — nem beszélve a katonai paktumokba tömörült szövetségeseinek küldött szállítmányokról. Franciaország és Nagy Britannia ugyancsak jelentős fegyverszállító. A francia fegyverexport volumene például 3 milliárd dollár, az angol kivitel 1,5 milliárd dollár körül mozog. A második világháború befejezése után a Német Szövetségi Köztársaság sokáig nem szánta rá magát a nyílt fegyverkereskedelemre. Az évek folyamán azonban a nyugatnémet konszernek feszegetni kezdték a nemzeti kereteket. A fegyverexport korlátozásait kijátszandó, az NSZK nagyiparosai a Rajna partjaitól távol eső helyeken alapítottak leány- vállalatokat, amelyek tevékenységét nehezebb ellenőrizni. A sajtóban napvilágot látott cikkek szerint ilyen fegyvergyárakat építettek Argentínában, Szingapúrban, Thaiföldön, Indonéziában és Ghánában. Még a kis országok fegyvergyárosai is igényt tartanak időnként a háborús konc tekintélyes részére. Lapjelentések szerint Svájc csak az „Őrlikon“ légvédelmi ágyúk szállítása révén több mint 100 millió dollárhoz jutott, az 1976-ban lebonyolított izraeli fegyverexport pedig meghaladta a 300 miliő dollárt. Eladni, eladni, eladni Ezt parancsolja alárendeltjeinek az USA egykori hadügyminiszter-helyettese — az ismert amerikai újságíró, Art Buchwald egyik glosszájában. „Miért nem rendel tőlünk Brazília szárnyas rakétákat? Mert maguk tyúkeszűek. Ne fecséreljék tehát az időt, hanem cselekedjenek. Aki elsőként ad el a »harmadik világ« államainak komplett nukleáris fegyver- rendszert, az jutalmul ingyenes beutalót kap a Bermuda-szigetekre.“ Ahogy ez Buchwaldnál gyakori, írásaiban a fantázia és a szatíra nem esik messze a valóságtól. A. helyzet teljességgel reális. Ha számba vesz- szük, hogy milyen fegyvereket exportálnak különböző országokba, világosan kitűnik, hogy a vásárló államok hadseregei korszerű, nemegyszer a gyártó ország hadseregének felszerelésénél modernebb típusokat kapnak. Sőt, mit több! Megjelentek a porondon azok a fegyvergyártó konszernek, amelyek kezdettől fogva a külföldi piacok felé orientálódtak. Az amerikai Nortrop Corporation fejlesztette ki a pusztító hatású F-SE típusú „Tigris“ vadászrepülőgépeket. A fegyverkereskedelem növekvő méretei joggal nyugtalanítják a világ- közvélemény széles rétegeit és a józanul gondolkodó politikusokat. Az effajta kereskedelem mind nagyobb lendülete láttán többször hangot adott aggodalmainak Edward Kennedy, Humphrey szenátor és mások, James Carter, az Egyesült Államok új elnöke választási beszédében kijelentette: „Különösen nyugtalanít engem országomnak, mint a földkerekség vezető fegyverkereskedőjének a szerepe ...“ Mindazonáltal a fegyverkereskedelem gépezete zavartalanul működik, sőt, fokozódik a forgalma. Mi hozza mozgásba ezt a gépezetet? „Biztosítsanak 10 százalékos hasznot, és a tőke mindenhez alkalmazkodik, 20 százaléknál felélénkül, 50 százalék esetén kész betörni a saját fejét, 100 százalékos haszonnal lábbal tipor minden emberi törvényt, 300 százalék esetében nincs olyan bűntett, amelyet ne kockáztatna meg, még ha az akasztófa árnyéka fenyegeti is.“ Marx Károly írta ezt a Tőké-ben, s alighanem a kapitalizmusnak ebben a jellemzésében keresendő a szakadatlan fegyverkezési hajsza és a fegyverkereskedelem fellendülésének kulcsa. A nagyiparosok álérvei Kimutatható, hogy a fegyveriparba fektetett tőke nyeresége másfél-kétszeres, időnként néhány nagyságrenddel nagyobb, mint a polgári iparban. A fegyverexport még ennél is jelentősebb haszonnal kecsegtet. Törekvéseiket, hogy növeljék a termelést és az exportot, a fegyver- gyárosok azzal indokolják, hogy meg akarják tartani a munkahelyeket, és hozzá kívánnak járulni az ország kereskedelmi mérlegének javításához. Nézzük a tényeket! Amerikai közgazdászok számításai szerint a fegyverkivitel 350 ezer amerikainak ad munkát. Sok ez vagy kevés? Kiderül, hogy az USA nemzeti Köztudomású, hogy az Imperialista hatalmak katonapolitikai döntésekre is felhasználják a fegyverkereskedelmet. Ennek segítségével valósul meg a Nyugatnak tetsző, imperialistabarát politikát folytató rezsimek és kormányok — például Chile, a Dél-afrikai Köztársaság, Izrael, Dél-Korea és Paraguay — katonai támogatása. A nekik küldött fegyverekkel a szomszédos országokat vagy saját népüket, vagy éppenséggel ezeket Is, meg amazokat is sakkban tarthatják. A fegyverexport révén az imperialista hatalmak megkísérlik ellenőrzésük alá vonni a szuverén országok egész sorát, meghatározni jövendő politikai fejlődésüket. Az amerikai sajtó nyíltan megírja, hogy az Iránnak szállított legkorszerűbb fegyverek hosszú időre függőségi helyzetbe hozzák az országot a tartalékalkatrészek importja és az amerikai szakértők szolgálata révén. Gyakran fizetség is a fegyver a haditámaszpontokért, amint ez Spanyolország, Görögország és Törökország példájában látható. Nyugaton azt tartják, hogy a fegyverszállítások az importáló államok biztonságát szavatolják. A történelem viszont arról tanúskodik, hogy a fegyverek felhalmozása sohasem békéhez, hanem mindig háborúhoz vezet. .. . Rendkívül gyors a fegyverek erkölcsi kopása. Azelőtt az ember évezredekig használta az íjat és nyilat, a puska pedig évszázadokig volt a fegyvere. Most, a korszerű rakéták és repülőgépek átlagos élettartama 5—7 esztendő. És ez az átlag perspektivikusan csökkenő tendenciát mutat. Ily módon az emberiségnek soha nem nyílik alkalma arra, hogy egy időben rendelkezzék ágyúval és vajjal. „Az ágyúk mindig felfalják a vajat.“ Nem köszönt ránk tehát a fegyvermentes világ korszaka? Ami a Szovjetuniót illeti, arról a következőket mondotta Leonyid Brezsnyev az SZKP KB 1976 októberi plénumán: „Mi akár holnap készen állunk arra, hogy hathatós intézkedéseket tegyünk a leszerelés érdekében akár jelentős és radikális, akár csak részleges, de ténylegesen igazságos és kölcsönös alapon. Rajtunk nem múlik!“ VJACSESZLAV BOJKOV ÉS SZERGEJ VOLOVEC (NOVOJE VREMJA) LÍBIA ÉS EGYIPTOM VISZÁLYA TÖBB, MINT PORVIHAR Három évvel ezelőtti felvétel. Akkor még problémamentesnek tűnt a líbiai—egyiptomi viszony, hiszen Szadat szemmel láthatóan vidáman társalog Kadhafival általános közel-keleti válságot évtizedek óta sajátos módon tarkítják a „mellékválságok“. Nincs okunk meglepődni ezen, hiszen az arab—izraeli konfliktus alapvető kérdésében nincs érdemi kibontakozás, s a tétlenség és a tehetetlenség törvényszerűen „termi“ a mellékkonfliktusokat. A feszültségek elsősorban a különböző arab államok és mozgalmak viszonyát rongálják — mint megfigyelhetjük ezt napjainkban, amikor Egyiptom és Líbia ellentétei forrósodtak fel aggasztó módon. Kairó és Tripoli kapcsolata a líbiai szabad tisztek monarchiabuktató megmozdulása után hirtelen megjavult. Az idő tájt vitathatatlan volt Egyiptom vezető szerepe az arab világban, és — ellentmondásosságával együtt Gamal Abdel Nasszer szinte szimbóluma volt az an- tiimperialista haladó arab törekvéseknek. Moammar Kadhafi teljesen érthető okokból tekintette példaképének Nasszer elnököt, s feltétlen támogatásáról, egyetértéséről biztosította az egyiptomi vezetést. Kairó örült is az értékes új barátságnak — azonban rendkívül tartózkodóan fogadta azokat a javaslatokat, amelyek a két ország egyesülését sürgették. Nasszer idejében nem is került sor elhamarakodott uniós lépésekre: a néhai elnöknek nem is volt szüksége ilyesfajta, elsősorban presztízs-okokkal magyarázható pótsikerekre. Egyiptom óvatosságát nyilvánvalóan indokolta a Szíriával történt egyesülés kudarca, valamint az, hogy az Eszak-Jemennel majd Irakkal elhatározott közeledésnek sem volt maradandóbb eredménye. Emellett elég nehéz volt ellenállni a khartu- mi csábításoknak; s több elnöki szintű döntés is született arról, hogy Egyiptom és a területileg legnagyobb szomszédos arab államok unióját létrehozzák. A leghatározottabban azonban — legalábbis szavakban — a líbiai—egyiptomi uniós törekvések érvényesültek. 1972- ben a két államfő meg is állapodott a két ország teljes egyesítésében, amelyről aztán népszavazást is tartottak. A referendum eredménye nem okozott meglepetést, a tömegek lelkesen üdvözölték az arab egységtörekvések újabb sikerét. Szembeötlő volt azonban akkor is, hogy a társulás elsősorban külpolitikai indítékú volt. Mint a megállapodást bejelentő közlemény hangoztatta, „az imperialista és cionista kihívás, amelyet az 1967-es agresszió jelképezett, valamint az amerikai imperializmus, és a világcionizmus ama kísérletei, hogy az agressziót befejezett ténnyé tegyék, a barátainktól kapott mindenfajta segítség ellenére sem küzdhetők le másképpen, csak úgy, ha az arabok Egyiptomnak, e harc élcsapatának vezetésével egyesülnek“. A megállapodás ezeken túlmenően előirányozta a teljes és azonnali egyesülést, amely magában foglalta a kormányzat, az egymástól élesen elütő politikai és társadalmi struktúra gyakorlatilag egyébként megoldhatatlan egybeolvasztását. Ennek végső határidejét 1973. szeptember elsejében szabták meg. Hetvenhárom azonban a negyedik közel-keleti háború éve volt, s Egyiptom addigra már nyilvánvalóan hidegre tette a sajátos házasság terveit. Kairó még a háborús előkészületekről sem tájékoztatta Tripolit: Líbia azonban mégsem tagadta meg a teljes támogatást keleti szomszédjától, vagy inkább — attól az arab ügytől, amelynek ebben a háborúban még élharcosa volt egyiptom. A bizalom mégis megroppant, s ettől kezdve főként a feszültség gyarapodó jeleit lehetett megfigyelni a két ország kapcsolatában. Az ellentétek egyébként magától értetődőek, hiszen az egyesítő szándékoknál sokkal erőteljesebbek voltak mindig is az elválasztó különbségek. Ezeket pedig nem lehetett ideológiai varázsszerekkel, s a szándékok tisztaságával ellensúlyozni. Kairó összeesküvések, szabotázsakciók szervezésével, merényletek tervezésével vádolja Líbiát, s a propagandakampány hangneme rég túllépte már a legkritikusabb határokat is. Sor került csapatösszevonásokra, a bizalmat rongáló katonai gyakorlatokra Is a határövezetben. Tripoli szerint Egyiptom az olajkutak meghódítására készül, s az arab világ legnagyobb tömeghadserege és a legkitűnőbben felszerelt elit-hadserege hetek óta farkasszemet néz egymással — távol a közel-keleti válság fő frontjától, távol az egyiptomi—izraeli frontvonaltól. A két elnök vallomás-hangulatú szimpátianyi- Jatkozataii már rég belepte a por; az ellenségeskedés hangneme legalább olyan hőfokú, mint annak idején a barátko- zásé volt. A fejleményeket némileg érthetővé teszi, hogy Kairó és Tripoli politikája, ha lehet, még inkább különbözik egymástól, mint a megelőző években. Líbia nem frontország, ám sokkal konzekvensebben törekszik a közelkeleti válság és a krízis alapproblémája, a palesztin kérdés megoldására. Nem vállal közösséget az amerikai köz- vetítgetésekkel s lehetőségeit, elsősorban bőséges anyagi erőforrásait nem kímélve, harcol egy más minőségű, progresszív előjelű egység megteremtéséért. KRAJCZÁR IMRE ÚJ SZÚ