Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-17 / 29. szám

S ohasem tudtam uralkodni az ösztöneimen. Ebből a szempontból elismerem, hogy egy bárdolatlan, vad (néha már állatias) egyén vagyok, aki képtelen azonosulni a virágzó világgal, ahol a szépek nyugalmáért tuda­tosan nevelik egymásba az emberek a jó­ízlés törvényeit, a képmutatást és a ci­nizmust. Ma azonban megértettem valamit; azok után, ami az éjjel történt, rá kellett jönnöm: jó va­gyok. Nem azért mondom, írom, hogy magyarázatot adjak valamire. Dehogyis. Ha velem történt volna meg hasonló dolog, be kellene vallanom, hogy elíté­lem, amit cselekedtem, de az is biztos, hogy éppen boldoggá tettem egy szerencsétlent. Ki ítélkezhetne fölöttem itt a földön (vagy akár a túlvilágon), ki merészkedne bírómul elém állni. Jobb, ha az elejétől mondom. Még mindig irtózato­san részeg vagyok, de megpróbálok összefüggően me­sélni. Az egész ezen a délutánon kezdődött, vagyis teg­nap délután, mivel most hajnali három, fél négy le­het 1956. december 25-e, karácsony másnapja. Az asztalon még itt hevernek az ünnepi este maradvá­nyai. A karos ezüst gyertyatartó, amely a mocsok és a szegénység kellős közepén most még kevésbé Illik ebbe a környezetbe, mint máskor, szinte betölti az egész szobát. Soha nem fogom megérteni, miért nem került ez a tégi darab is a zálogházba vagy az őcskapiacra, avval a néhány holmival együtt, amiket apámtól örököltem. Gondolom, ebben hasonlít a lel- kíismerethez. Az az érzésem, hogy már nem szaba­dulok meg tőle. Mondom, délután kezdődött. A kikötőbe vezető kacskaringós utcákat jártam céltalanul, mikor hirte­len az egyik közeli kávézóból vad röhej hallatszott ki. Aztán, paradox módon, a házunk melletti öreg parkban láttam magam, nem Is tudom, miért. Eszem­be jutottak a sziporkázó fények, színes üveggömbök meg a betlehemi jászol, amit minden évben én esz- kábáltam össze a kertünk közepén, és még a túlsá­gosan kék folyókra s a havas darócra is emlékeztem. Láttam magam előtt a kisdedet, aki a Szűzanyához képest mindig ijesztően nagyra sikerült, mintha a termetével utalt volna a szeplőtlen fogantatás csodás voltára s közben olyan mélységes undort éreztem az életem Iránt, mint aki lemossa magáról a koszt és a zsíros, szappanhabos vízbe bámul. Abban a perc­ben határoztam el magam, hogy megünneplem a szentestét. Az ötlet egyáltalán nem szenzációs, de engem rög­tön izgalomba hozott és még tíz óra előtt elkészül­tem mindennel ebben a szűkös kamrában, ahol la­kom. Gyerekes büszkeséggel szemléltem a változást. A kifényesített gyertyatartó az asztal közepéről mint­ha régi fényével világította volna be a szoba összes zugát. Egy ideig jól éreztem magam. Különös él­mény volt, valami békés, nagy megnyugvás, de lassan ingerült lettem. Mit jelentsen ez a cifra nyomorúság, minek csináltam és egyáltalán kinek? Megesküdhet­nék rá, abban a pillanatban fogtam föl, milyen egye­dül is vagyok a világon. Évek óta most először, el­lenállhatatlanul vágyódtam valaki után. Egy nő után. De nem. Csak egyvalakit ismertem, aki pótolhatatlan volt (vagyis nem volt elviselhetetlen), azonban ez az asszony már nem jön vissza. Soha többé. \ Akkor eszembe jutott az öreg cseh. Gyakran láttam a kikötő valamelyik füstös kocs­májában; be-benézek mindegyikbe, amikor már a pá­linkától teljesen eltompulva szórakozni akarok má­sok vagy akár a magam nyomorúságán. Szegény öreg: ott üldögélt egy homályos szegletben, mindig egyformán, mintha csak része lenne a kétes hely berendezésének. Gubbasztott a pipájával és valami zavaros löttyel töltött poharat bámult. Nem beszéltem én vele soha. Volt vplami néma kapocs köztünk, va­lami láthatatlan, titokzatos kötelék, amelyről mind­ketten tudtunk. Legalábbis volt két közös élményünk, amiket egyformán éreztünk: a magány és a balsze­rencse. Az öreg cseh volt az én emberem. Mindjárt fölismertem, mikor a piszkos ablakhoz értem. Ügy ült ott, mint a képzeletemben, ha néha rágondolok. Szokatlan hangulat uralkodott körülötte. Még itt is örvendezik valaki, hogy ma született meg Isten fia, s talán majd eljön és körülnéz itt közöt­tünk. Egy meszelt képű nő hajolt most az öreghez, vihogva mondott neki valamit, de az tudomást se vett róla. Igen, ő az, akit kerestem. Átfurakodtam a párok között. Nagy darab, koszos tengerészek szorongatták a nőiket, akik nevetve borultak rájuk. Valamelyik fölsikoltott: „Mit képzelsz, ki vagyok én?“, s a töb­biek kórusban válaszoltak neki, megtoldva az elkép­zelésüket egy-két ocsmány jelzővel. Nem bírtam már elviselni ezt a helyet, legalábbis karácsonyeste nem; úgy éreztem, ha még maradok egy percig, lehányok ott valamit, nekimegyek valamelyiküknek vagy or­dítva elsírom magam, mit tudom én. Odaértem az öreghez és megráztam a vállát. — Te most velem jössz. Furcsa lehetett a hangom, mert az öreg csodál­kozva nézett föl rám tiszta, kék szemeivel. . — Mit mond, uram ... — Azt, hogy most rögtön fogod magad és eljössz hozzám, hogy tisztességes helyen töltsd el a kará­csonyestét. — De hiszen én ... magával? Szinte erőszakkal kellett őt onnan kiráncigálnom. Senki sem vette észre, hogy eltűntünk. Körülbelül tizenegy óra felé járhatott az idő. Az öregen keresztülment a kezdeti félszegség és nem­sokára eleredt a nyelve. Idegen, lágy kiejtéssel be­szélt. Frantának hívták és úgy emlékszem vissza, hogy nem is lepődtem meg, mikor folyékony, majd­nem választékos mondatait hallottam. Talán kérdez­tem tőle valamit vagy hirtelen feloldódhatott benne az idegenkedés (akkor már mindketten elég része­gek voltunk), tény az, hogy mesélni kezdett. Beszélt a szülőföldjéről, egy szürke dombok közt megbújó kis faluról, szőke asszonyról, akinek, ahogy ő mond­ta, áttetszőén kék szemei voltak, tiszták, mint a déli égbolt. Egy kisfiút is emlegetett, akinek szintén kék volt a szeme. — Azóta már meglett ember lehet — mondta. — Harminc éve jöttem ki Amerikába, akkor még alig tudott járni. Ez volt az utolsó emléke a fiáról. Ivott egy kor­tyot a pezsgőből és hozzátette: — És ha meggondolom, uram, hogy most már gyereke is van ... micsoda dolog. Én meg mindket­tőjüket egyformának képzelem el... hát még ilyet. Az unokára gondoltam, égszín kék szem, búzaka­lász szőke haj: milyen is lehet? Ennek már Franta soha nem fog végére járni. — És ki hozta a hírt róluk? — kérdeztem. — Egy teherhajó kapitánya, uram, az ismert föl nemrég. Jól emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy hogyan Ismerhette föl az a kapitány a toprongyos koldusban, ebben a kiégett öregemberben, aki előttem ült, a régi, harminc évvel ezelőtti férfit. Talán mindig ma­rad az emberből valami, s ki tudja, lehet, saját énemből is akad még egy kevés, ha már mint az öregnek zavaros lesz a tekintetem és urazni fogom az első jobban öltözött jöttmentet, aki szól hozzám egy szót. — És nem gondoltál soha arra, hogy hazamenj? Nem próbáltad ...? — Hazamenni... Visszamenni így? Az úr könnyen beszél. Nem, nem lenne az jó. Hazamenni mint egy útszéli kéregető — a hangja fojtott volt és rekedt —, mint egy részeges koldus, aki a templomajtóban kö- nyörgi ki másoktól a filléreket Istenre hivatkozva, akiben nem is hisz. Nem uram. így nem. Ö, Majenka, már régen halott és jobb, ha odaát rólam is azt gon­dolják az emberek. Ügy beszélt, mintha köpte volna a szavakat. — Pénzt gyűjtöttem, hogy majd elküldöm neki és utánam jön, aztán az egészet elkártyáztam. Érti? Ö meg közben meghalt. Tele volt reménnyel. Nem gondolja, hogy ez az egész egy nagy disznóság? A szó nyomorult eszköz. Ki tudná szavakkal elma­gyarázni, még ha a saját életéről van is szó, mind­azt, ami arra kényszeríti, hogy elhagyja magát, nap nap után eladjon magából egy parányi darabot, míg végül ott köt ki, ahol te, öreg. Mennyi apró gyarló­ság, alig észlelhető gyalázatosság összessége alkotja azt a másik nagy disznóságot, amiről beszélt: a lel­ket. Szánalmas alakok azok, akik már kivetkőztek emberi mivoltukból és sebzett állatokként, meghu­nyászkodva térdre kényszerülnek. Azt mondta: — Milyen szégyen, uram. így mondta: milyen szégyen. Aztán hozzátette: ha az ember nem képes magával végezni. Az öreg Franta szemében én valami milliomosféle lehettem, egy kiegyensúlyozatlan, művészi hajlamok­kal rendelkező csodabogár (a ruházatom meg az a furcsa mániám, hogy írogatok a lebujokban vagy ta­lán a gyertyatartó miatt gondolhatott ilyen badarsá­got), egyszóval az ő számára egy gazdag félkegyel­mű voltam, aki a Buenos Aires-i alvilágban keresi az irodalmat. Akkor kezdett a fejemben keringeni az a gondo­lat, amely később egy kolosszális szélhámosságba ment át. Mindenekelőtt egyet szeretnék leszögezni: csodálatosan tudok hazudni. És ez természetes is. Az egyedül élő ember fantáziája fejlődik, gyakran kissé torz módon, a képzeletnek mintha púpja nőne; ennek az erőnek a segítségével épít a magányos egy hamis, különálló, fölülvizsgálhatatlan világot, amely (úgy, mint az Isten által teremtett) végül is saját magát szokta elpusztítani. Az öngyilkosság vagy az őrület az egyéni Apokalipszis beteljesedése, a ma­gány ára. Azonban ez egy más eset. Az előbb azt szerettem volna megmagyarázni, hogy imádom a hazugságot, szerelmese vagyok, táplálkozom belőle és ez a kész­ség az egyetlen erényem, ha egyáltalán bírok ilyes­mivel. Hadd jegyezzem meg, hogy mesteri módon szinte zseniálisan tudok hazudni és a múlt éjszaka minden erőmet beleadtam az ámításba. ö azt hitte, hogy gazdag és szeszélyes vagyok, hát jő: az voltam. Miközben beszéltem, szünet nélkül ittunk, s minél részegebb voltam, annál inkább ha­tásosabbak, meggyőzőbbek és nagyszerűbbek voltak a szavaim. Átvertem szegény öreget, becsaptam és leitattam, mint egy gyereket. Ennek ellenére nem érzek semmiféle lelkiismeret-furdalást. Olyan történetet agyaltam ki, amilyet hallani akart. A vagyonom több nemzedéken keresztül gya­rapodott és szállt rám, s noha a legkörmönfontabb és eltökéltebb módon szórtam a pénzt, nem tudtam tőle^ megszabadulni. Ez az életmód, amit folytatok (úgy, ahogy azt ~ő-kitalálta)- nem volt több mint különcködés, menekülés az unalomból. Az öregben lassan kicsírázott a gyűlölet. S én tovább rögtönöz­tem, újra meg újra teletöltöttem a poharakat, az alkoholtól fűtött ötlet hajtott előre és a terv fokoza­tosan egyre pontosabban és gyönyörűbben lebegett előttem: Boldoggá tehetném ezt a szegény ördögöt. Csak azt nem tudtam még, hogyan. Egyszer csak, önkénytelenül ez futott ki a száján: — De miért, uram, miért...? Nem fejezte be a mondatot, nem merte. Megértet­tem, hogy ebben a pillánatban egész leikével gyűlöl: Ö, ha ő, a tetves csavargó magának tudhatná az elképzelt vagyon csak egy jelentéktelen részét. Igen. Tudom, hogy erre gondolt, tudtam, hogy abban a percben csakis a távoli falu járt az eszében és egy tiszta tekintetű, búzakalász hajú gyerek. Szó nélkül fölálltam. A falhoz léptem, hogy megkeresem az utolsó két üveget. Most háttal voltam neki, de oldalvást figyeltem: sovány keze ráfonődott a késre, amely az asztalon hevert. Ügy nézett ki, hogy a következő pillanatban fölegyenesedik; a bolond vénember nem is gondolt arra, hogy egy pofon után égnek kalimpáló lábakkal vágódott volna végig a földön. Megfordultam és ő újra mint a vendégem ült az asztalnál. Föléje hajoltam s az ujjai lassan elhúzódtak a kés­től. — Tudod, miért? Akarod tudni, hogy miért? — kérdeztem. Ittunk. Egy pillanatra csönd volt, farkas­szemet néztünk, aztán lehanyatlott a fejem, mintha a következő mondat súlya nehezedett volna rá és durván nekiszegeztem a kérdést: — Ide figyelj, tudod te mi az a rák? Az öreg nézett rám. Rákönyökölt az asztalra, az arca az enyémmel egy síkba került, s én beszéltem tovább. — Hát ezért. Mert én is csak olyan szerencsétlen féreg vagyok, akinek nincs bátorsága ahhoz, hogy szétverje a fejét a falon. Mert az én életem, ez a nyomorék élet, pontos határidőre van kiszabva. Az öreg az egész idő alatt figyelt, most hirtelen megértette, miről beszélek és tágra nyíltak a sze­mei. — Hát ezért — fejeztem be szárazon. — Azt akarja mondani... — Azt akarom mondani, hogy olyasvalakivel ülsz itt, aki már meghalt. Érted? Ügyhogy sem az én pén­zem, de még húsz olyan alak pénze, mint én vagyok sem támaszt föl már. Fölálltam s fojtott, de érthető hangom mondtam neki: — Ezért akarom úgy leélni ezt a rövid időt, ahogy nekem tetszik. Én már nem tartozom ebbe a világba, apám. Az élet titeket illet meg, akik még tervezget­hettek, akiknek még joguk van a reményre vagy a hazugságra. Én egy hullánál is halottabb vagyok. Az utolsó szavak túl drámaira sikerültek, de Fran­ta ezt nem érezte. — Hallgasson már — dünnyögte iszonyodva. Aztán kimondtam ennek a gondolatnak, amely a belsőmet mardosta, a befejező részét. — Egy hulla — a hangom rekedt volt —, aki, most egy véletlen folytán, amelyben Isten kezét sej­tem, megtalálta a módot arra, hogy tisztázza magát. Váratlanul a kikötői éjszaka megtelt ünnepi zajjal. Valamennyi mólón fölbődültek a szirénák hisztéri­kus zsolozsmái, és az égbolt falszakadozott a renge­teg petárda fényénél. Görögtűz hányta a sötétből a sokszínű művirágot a furcsa világra. Könnyes sze­mekkel koccintottunk. Olyan volt az egész, mintha egy Őrjöngő kozmikus szimfónia festené alá az utolsó képtelen és ünnepélyes szavakat. — Az Istenért, Franta —, mondtam, úgy emlék­szem, kiabálva —, erre az Istenre mondom, akiben nem hiszel és aki az élőbb született meg minden ember számára, esküszöm neked, hogy az egész va- gyonommal a rendelkezésedre állok, hogy vissza­térhess a hazádba. Ez lesz az én megbékülésem a vi­lággal. Visszamész, öreg, férfi módjára fogsz haza­menni. Franta rám nézett. Szemeiben mélyről jövő fény égett, ezt a csillogást soha nem felejtem el: hitt ne­kem. Vakon hitte minden szavam. A hála visszatart- hatatlan rohamában megcsókolta a kezemet és sírva dadogta: — Nem felejtem el ezt neked; míg élek. Tegezett. Ettől a perctől kezdve már nem volt többé megjuhászkodott, bánatos állat. Ember lett: művemet befejeztem. Feje elnehezedve az asztalra bukott. így aludt el, álmoktól és az italtól részegen. Álmában otthon volt a szürke dombok között megbújó kis faluban, egy szőke fejet simogatott és olyan tiszta szemek néztek rá, mint az áttetsző déli ég. Vigyázva kihúztam a kezemet a karja alól és re­megve fölálltam. Fejed lágy volt és fehér, öreg; megsimogattalak. Aztán fölemeltem a súlyos gyertyatartót. Szeretet­tel, végtelenül gyöngéden, egész lényemmel arra a mozdulatra összpontosítvá, anélkül, hogy végiggon­doltam volna azt a szándékot, amely néhány másod­perce kerített a hatalmába, mondtam: — Légy boldog, Franta. — És a következő pilla­natban szétloccsant a koponyája. VÉGH ZSOLDOS PÉTER fordítása A be l a r d o Castillo

Next

/
Oldalképek
Tartalom