Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-17 / 29. szám
VII. 17. Balogh Edgár ^JÁ I r 1AJ ÉS L MI i L ÍMI w Sulyok négyféle rangban Én sulykolónak nevezem, feleségem sulyoknak. A néprajz Is így tudja: mosósulyok. Nemcsak azért foglalkoztat, mert egy hímes példányával Irataimat nyomtatom, hanem azért is, mert éppen ebben a szerepében immár negyedik alkalmazását üdvözölhetem, változó képzeleteket fűzve e szép tárgyhoz, s mintegy fejlődésében értékelve történetét az egyszerűtől a sajátosig, s a díszestől az újra hasznosig. Ami eredetét illeti, hadd idézzem annak a nagyvárosi írónak a bámulatát, aki mesz- sze keleten találkozott vele először. Éppen Galambfalván robogtunk át, s a falu szülötte, Ká- nyádi Sándor tette fel a kérdést világjárt vendégünknek: ugyan mondja már el, mi is volt legnagyobb élménye ott Indiában? És itt jön élőnkbe a sulyok. Az előkelő idegen ugyanis megtorpant a Gangesz partján, s hüledez- vb nézte — ez volt ama élmény —, hogy combig meztelen asszonyok álltak a vízben, s valami falemezzel vagy tuskóval ütötték-verték egy deszkán csomóba gyöngyölt fehérneműjüket... S íme, ősi táj és nép csodája, az asszonymunka végeztével villogó fehéren terült szét a megdöngölt ruha a napfényes réten! így hangzott a beszámoló. A különben ifjú író megfeledkezett arról, hogy Ágnes asszony nálunkfelé is használta a rejtélyes szerszámot, hiszen Arany János szavahihető állítása szerint „Holdvilágos éjjelenkint / Mikor a víz fodra csillog, / Maradozó csattanás- sal / Fehér sulyka messze villog“. Nem is szólva arról, hogy mikor egy fordulónál leszálltunk s a vendéglátó költő szülőházához közeledtünk, a pataknál elénk tárult az indiai kép: asszonyok sulykolták a ruhát Galambfalván is. No de hagyjuk most mindezt annak örömére, hogy — egyelőre asztalomon fekvő friss kéziratban — elénk ígérkezik s így minden világjáró lélek számára is hamarosan hozzáférhető lesz a mi asszonyaink ősi szerszámából maholnap közhasznú városi szerepekre hivatott sulykok képe, magyarázata. Kisgyögy Zoltán, a táj titkait kutató szepsiszentgyörgyi geológus, nem először hatol be táj és nép összefüggésrendszerébe. Most éppen a mosósulykok, hímes sulykok és díszsulykok változatait tárja fel. Akárcsak már ifjabb Kós Károly esetében, aki a Sütő család festett bútorairól írt könyvet, újra Vargyason vagyunk. Csak egy kerítés választ el Sütőéktől: Máthé Ferenc — s hogy a sok Máthé-ágat megkülönböztető ragadványnevet se hagyjuk el — Ilonka (mondják így is: Ilonka Feri) műtermét látogatjuk meg, s a sok látnivalóból történetesen éppen a rakoftyá- ból, fűzből, égerfáből, hársból és körtefából faragott sulykok kerülnek megtárgyalásra. A szerző előszóban a mosószeres világot megelőző bükkfahamus fehérneműmosást írja le, ahhoz elég volt a durva, alig jelzett mosósulyok, de nosztalgiával emlékezik meg a már hímesebb ajándéksulyokról is, ez egy-egy ügyes kezű legény elígérkezéseként zeke alatt jutott be egy-egy lányos házhoz, úgy farsang végén. Nos, a most nyilvánosságra készülő sulyoktörténet még egy lépéssel tovább jut. Ilonka Feri keze alól ugyanis már egyenesen a falra, vitrinbe, asztalra való dísztárgyként kerül forgalomba a „szépön megírt“ sulyok. Ez a harmadik szerepcsere a formák esztétikumában is megnyilvánul. Igaz, érvényben még a régi sulykok szilvamagos koszorúba foglalt kékvirága (ez a Hagymáson védett, csodálatos csillagnárcisz), de a dísztárgy-szerepnek megfelelően szélesedett a motívumrendszer, s gyöngyvirág, bimbó, búzavirág, rongyos tulipán, malomfogas forgó, bánatszív, szirmos párta, tűzjeles szalag, kalász, bogiáros forgó kerül egy kaszapen- gébő! készült írók és nyomában a sulykoló lapjára. Azért ne füllentsünk: Máthé mester immár diplomás faragóművész, s nemcsak bicskával meg kaszaheggye'l dolgozik. Két évig átjárt Káinokra Bálint András bátyjához, aki a maga részéről nem kisebbek, mint Mattis-Teutsch és a Szervá- tiuszok tanítványa volt, népi faragöhagyományt korszerű művészetté emelve. Nos, a vargyasi műterembe betörtek már a finom vésők, ezekkel könnyebb a jelképes mondandó — a leveles tulipánok, farkasfogas szalagok, pávakakasok, sőt a székely rovásírás — bemetszése a fába. Ami engem illet, kedves a tárgyi emlék (feleségem még sulykolással mosott kisleány korában), szép az ajándéksulyok, hiszen családi regék szólnak róla, s mindennél érthetőbb az Erdővidéket, Kriza Jánost, balladát és kopjafát idéző dísz- művesség is. Éppen csak nem elégszem meg vele; Nyomtasson a sulykoló újra! Nyomtassa ruha helyett a készülő emlékirat kötegeit, az egymásra tornyosuló folyóiratszámokat, a legsürgősebb ír- nivalók dokumentációját. Úgy gondolom: ezzel a táji jelkép, a népi vallomás sok száz kilométerrel errébb is visszatalál — a korszerűség rangján — eredeti rendeltetéséhez. Gál Sándor A folyón ál i repedezett kihűlt iszap belehalt az ég belémerült hordalék-fejfák névtelenek élő valóm halálba menekült visszavetődik vízre az árnyam a sodrás kikezd lassan lebont ha volt is egykor nyelvem szájam nincs már a parton iszap és csont megnőtt a halál az élők fölé törvényesült új némaságunk nem állunk védőn egymás mögé s életünk nincs se halálunk e végletek közt tántorogva sodródunk lehunyt szemek mögött nem hiszünk törvényben sorsban árnyunk sirály-vijjogást köszönt lépésenként mérem a hajnalt a víz felett felhasadt egek a mélyben halott csordát hajtnak a rév felé de nincs rév elveszett és kikötő sincs hol útrakelne értőbb tájakra végbeszédünk hírvivő sincs aki menne aki menne s szólna értünk a fákat nézem hogy remegnek s hogy buknak egyenként az árba e parton öröktől fogva csak temetnek magányból egy nagyobb magányba II az ősz falai leomolnak a hajnal hullám-egére a folyó előtt hűvösen áll gyermekkorom minden lidérce bekerítő szuronyokról ' dunyhák lepedők lógnak riadoznak kacsák tyúkok szétnyomja egy tank az ólat felrobban bennünk a tető leroskadnak a sárfalak és a kórókúp is bennünk égnek növények madarak azóta itt minden lángol minden égő s éghetetlen néz az emlék önmagára s nem kérdi már hol az ember Rácz Olivér Una paloma bianca Idősebb úr volt, vállas — derekát volt rendjelek nevelték egyenesre; szeme a donnák szép szemét kereste, így vonult hetykén a Lungomaren át. A Marco Polo parkban jobbra fordult; galambfióka fürdött a homokban, s az úr cipője talpa megcsikordult. Néhány rubincsepp nyílt a sárga porban. S habár a múltból vér és pernye szállt, nem pergett dob, nem kongtak vészharangok, s az úr folytatta útját, meg sem állt. Nem embert ölt, csak egy fehér galambot. Dénes György Indulni sehová Föld, föld. Csáklyázd a göröngyöt, múltad s amit a jósors ad még. Ringnak a napok, inadban szaladhatnék, agyadban bosszús, furcsa medve dörmög. Hová, hová? Távol — az éji erdő, fölötte rövidlátó csillagok. Forr a szél s a büszke cser dadog, s szárnyat bont egy sárkányfarkú felhő. Mikola Anikó már a holtágig ér a reggel s a nádtorzsok fölött megül a fövényen ékírás madárnyom a holnap emlékké bővül állni maradni mozdulatlan a folyó előtt vesztett parton nem az a fájó ami nem volt ami nem lesz azt panaszlom a hullámok ha fölmerülnek az idő jelét iszapba vésik nem beszélnek halottaikról a hullámok a dolgukat végzik A vers állókép a tiszta víztükörben madár jön inni — nem zavarja de lenn a mélyben mozdul az iszap kétéltűek tartják ott nászukat felkavarodik a szenny kiárad nem issza többé szomjas állat Tavaszy Noémi: Jó Csönd-herceg előtt (az Ady-emlék- sorozatból) Török Elemér Van még szívünkben dal Milyen csöppek is vagyunk, mi emberek, benned te táguló csillag-rengeteg, mégis nagyok és többek: vagyunk hit és láng a megfoghatatlan mindent átfogó ősdudatban, fölszabadulva a szárnyalásra, anyag-testvéreink fény-távolába, fürkészni a titkok mélyeit, mert rendbe tehető még minden itt. Bizony, mennyi még a teremtő, közös földi teendő, ki kell naponta mondani, csak együtt lehetünk valami, ki velünk és hittel énekel, tudja, hogy lenni és élni kell. Konokon vallom magam is, az ember átvág a poklon is. Egyfelé halad a föld minden folyója, vagyunk rossz és jó példák tudója, hát lehet és kell is remélni, csak így lehet ezt az egy életet leélni. van még szívünkben dal, énekelhető, gyökér-mélyű reményt éltető.
