Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-11 / 50. szám
ÚJ szú 19 77 XII. 11 Jegyesei a dalnak, jegyesei a szépnek Vázlatok egy gyermekkarról „Akinek nem mindegy, mi lesz a zenében egy két emberöltő múlva, nem mehet el közömbösen az iskola mellett, amikor ének hallik belőle“ — írja 1929-ben a Gyermekkarok című tanulmányában Kodály Zoltán, intelme máig időszerű. Igazolja ezt az is, hogy sok ezer karénekesünk zöme nem tud kottából olvasni. A mai fiatalok legfogékonyabb korukban, az alapiskolában találkoznak a kottaolvasással — java részük azonban anal fabétának marad e téren. A baj eredetéről így írt Kodály: „Ha belenézünk a tantervekbe, látjuk: alkotóik messze jártak a nevelés görög eszményétől, amely a zenének központi helyet juttatott. A gyakorlat pedig többnyire az előírt minimumot sem bírja megvalósítani.“ Hogy ma is érvényes — hazai magyar viszonylatban — e közel ötvenéves szentencia, annak az az oka, hogy kevés a zeneszakos tanárunk, s ahol van is — tisztelet a kivételnek —, csak pislog benne a lélek tüze, fizetésért él a zenének, ezért képtelen a gyermekek általános lelki gyarapodását szolgálni. Persze, az óraszám is kevés. Pedig a fiatalok hanganyaga kiváló, szellemi-testi felépítése jobb, zenei érzéke — a rádiónak, tévének, lemezjátszónak stb. köszönhetően — fejlettebb, mint bármikor volt. S mégis, ki-kititközik rajtuk a zenei tájékozatlanság, a kezdetleges dal- és zeneismeret. Zenei nevelésünk a mélázás állapotában leledzik, s hogy imitt-amott — ahol őriző a zenetanár — átüt rajta a tavasz, ez csupán a kivételek érdeme. A személyes kiválóságoké, akik nemcsak a heti néhány órát „egyszó- lamúzzák le“, de kórust vezetnek, koncertlátogatásra szoktatják tanít ványaikat, akik a magyar népzenével •és karének-irodalommal ugyanolyan tisztelettel foglalkoznak, mint a népdallal és annak nyelvezetével. Homolya Éva ilyen ember. Munkájával igazolja énekeink megtartó hűségét, félelmetesen szép törvényét, hogy legyőzve a magányt, élővel s holttal egyaránt társalognak. Másfél évtizede orosz-zeneszakos pedagógus, nyolc éve a Kassai (Kosice) Magyar Tanítási Nyelvű Kilencéves Alapiskola két —' „kis és nagy“ — gyermekkarának karnagya. — Valamikor szólás voltam egy CSEMADOK énekkarban, s miután ab bahagytam, gondoltam, az iskolában is tenni kellene valamit ezen a téren, így jött létre a gyermekkar, amelyben a munka nemcsak nekem, hanem a gyerekeknek is megtetszett. A hazai magyar ijjúsági énekkarok első ■országos döntőjén, 1971 ben, Érsek újvárban olyan kezdők voltunk, hogy hihetetlen, de ez a kezdés nehézsé geihez tartozott. Könnyű a karnagy nak, ha olyan iskolában lát munká hoz, amelynek karének hagyományai vannak. Előd nélküli kórusnak dupla biztatás, ösztönzés kell, hiszen amíg nem kap megjegyzést, akár bírálót, akár dicsérőt, addig nem veszik fi gyelembe, tehát senki fia. Sokat tanulok a városi népművelési központ irányításával működő Karvezetők Klubjában. Havonként összejövünk és közös kóruslátogatásokat teszünk. A hangképzésről, az összhangzati munkáról s egyéb szakmai dolgokról beszélgetünk az énekszámok elhangzását követően. Bár Kassán huszonöt szlovák és három magyar gyermek kar létezik, a leghasznosabb kapcsa latot a preSovi szlovák gyermekkórussal ápoljuk. Tőlük lehet tanulni a legtöbbet, hiszen hetente háromszor gyakorolnak, míg mi és az itteni énekkarok 'többsége csak egyszer. — Pedig a gyereket bevezetni a zenébe és a kétszólamú gondolkozásba, főleg gyakorlat és foglalkozás, azaz idő kérdése. Nem beszélve arról, hogy a gyerek a zenével — művészettel —• való találkozásainak állandósítása révén szerezhet csak egész életre szóló ítélőképességet és értékmérőt, amivel eligazodik a hamis és az igaz művészet között.- Ezért foglalkozom velük heten te többszőr. Osztályonként általában vegyszer, de a hetvenhat gyerekkel közös éneklést csak hétfőn tarthatok, ami rettenetesen kevés. Igaz, hogy a gyerekek nagyon elfoglaltak, ám ha valakivel megoszthatnám ezt a munkát, tarthatnánk heti két közös éneklést. Volna ilyen ember, csak még nem jutott el a kcféeneklés lé nyegéig, s talán nem is fog, mert ehhez gyönyörű megszállottság kell. Olyan, ami oszlatja a fáradtságot, ami táplálja a hitet, hogy érdemes. Az iskola vezetősége kellő erkölcsi támogatást nyújt. Anyagit nem, bár tavalyi magyarországi utunkhoz nyúj tott a szülői munkaközösség, idén azonban ők is mostohák voltak. A magyarországi út is kétszáz koronájába került minden szülőnek, akik között néhánynak bizony spórolnia kell ilyenekre, s arra, ha mondjuk ruhát vált a kórus. De megértőek, és ez a fontos. Pécsett hat százan hall gatták meg koncertünket, köztük a város szakmai közönsége. Az eredmény? Vendéglátóinkkal, a Leőwey Szeretem a zenét, és a gyerekeim is szeretik Klára Gimnázium énekkarával minket is meghívtak a Komlói Nemzetközi Gyermekkórus Fesztiválra. Mivel a rendezők csak az ott tartózkodás költségeit fedezik, bizonytalan az utunk, hiszen szülői munkaközössé günk kicsiny, a városi népművelési központban pedig nem biztattak sem mi jóval. Ennek ellenére örömmel énekelünk, fegyelmezetten. Homolya Éva befelé sűríti a robbantó erőket, amelyek benne nem az időleges villanás biztosítói, hanem az állandó fényé, a baráti melegségű szigoré. Hogy segítőjéül az alkotói szigort választotta, s ennek megfelelően olyan gyermekkarok barátságát, amelyektől csak tanulhatnak csillogó szemű énekesmadarai — szinte példázó. Ám, hogy az önvádak majdan ne taposhassanak, a közelebbit is látni kell, még ha gyengébb is — vagy éppen azért. Nemcsak magunkban, másokban is új lelket kell építenünk. Hazai magyar gyermekkaraink közül egyikkel sem tartanak alkotói kapcsolatot a kassaiak. Nincs erejük, idejük megszervezni, nem kölcsönös v kapcsolatszerzés szándéka? Lehet. Valakinek mégis meg kell tennie az első lépést annak tudatában, hogy a barátság, bár gondszaporító, lélek- könnyítést sugall. — Nagyon kellene a gyerekeknek a hazai magyar kórusokkal fönntartott meghitt kapcsolat. Gondoltam már a rozsnyóiakra, nagykaposiakra, pelsöciekre, bolyiakra, de időszűkében élek. Tegyem hozzá, nem panaszkodásként mondom ezt, hanem tényKodály Zoltán karének-eszményének megfelelően dolgoznak (Gyökeres György felvételei) ként. Engem a zene, az éneklés sokszor átsegített akadályokon. Ezért több nekem mindennél. A kóruspró bakra hatványozottabban készülök, mint általános órára. Pontról pontra átveszek mindent, s ha előadódik egy sikertelen próba, egy hétig nem tudom kiheverni. De ösztönzőm az elégedetlenség. Ez vitt rá arra is, na és Kodály, hogy minden kiselsöst megénekeltessek, hogy már a negyedik osztálytól én tanítsam iskolánkban a zenét. Mert nem a hatodikban, hanem a negyedikben kell elkezdeni a szol- mizálást. A Kodály módszerből bemutató órát tartottam a kollégáknak, s nemcsak nekik, a gyermekeknek is tetszett. Azóta csináljuk, persze, mellékesen, az előírt mellett, de mindenki támogatja. Sőt, az elsőtől a harma dik osztályig tanító kolléganők már három-négy hangközt megtanítanak szolmizálva. Ennek majd a jövő hozza meg az eredményét. Kodály módszerét nemcsak iskolánkban, hanem az egész városban támogatják, s örömmel hallottam, hogy a közeljövőben a szlovák iskolákban is bevezetik. — A szakmai fejlődést nagyban elősegíthetik a gyakori fellépések és az ezeket követő szakmai viták. A gyerek ilyeneken csipegeti össze magabiztonságát. — Éppen a minap számoltam össze a pedagógiai naplómban, hányszor leptünk fel az idén. Tizenkétszer, s ez nagyon kevés. Főleg CSEMADOK- és iskolai rendezvényeken. Sajnos, az intézmények idáig még nem hívtak. Szeretem a zenét, és a gyerekeiül is szeretik. Persze, nem elég csak a zenét szeretni ahhoz, hogy valaki jó karvezető legyen. A gyerekeket is nagyon kell szeretni, s olyan élményt nyújtani számukra, amit soha nem felejtenek el, ami gazdagít ja, formálja szellemiségüket, ami megmutatja nekik, honnan jöttek s merre kell tartaniuk. A zene meg szerettetésével az ember csak jót ad hat; s nincs fenségesebb dolog u vi lágon annál, hogy az ember naponta találkozhat a zenével, s benne az éneklő néppel. Homolya Éva találkozásai másokat gvarapft. Azokat a gyermekeket, akik néhány évtized elteltével fölszámolói lehetnek az írásom elején említett zenei analfabetizmusnak. Amikor kíséretében befordultam az osztályba, amelyben — tanító hiányában, hiszen lefoglaltam — éppen zeneóra volt, összetartóan, lelkesen tanultak a gyerkőcök. A táblán ez állt: G-dúrt és az e-mollt leírni. Zenehallgatás: Egy kis éji zene. Csillogó szemük ragaszkodásról tanúskodott. E ragaszkodás, más szóval lelki erőforrás kútja a zene- és a dalszeretet, s ennek megteremtője, Homolya Éva. Talán ezért lehetséges, hogy a „nagy“ gyermekkórusban — amely tavasszal az ifjúsági énekkarok III. országos döntőjén kivívta a szakma legnagyobb elismerését — még gimnazista láncok is énekelnek. Nem tudnak megválni a közös dalolástól? Sarkigazság — a neves kassai Csermely Kórusban továbbra is énekelhetnének a Veres Zsuzsáék, a Nagy Erikáék, a Csernyicky Valiék, mégis Homolya Évához ragaszkodnak. Sőt, javasolták, hogy az iskola volt diákjaiból felnőtt énekkart hozzanak létre szeretett karnagyuk vezényletével. Nem, egyáltalán nem rivalizálásra törekednek, hanem arra, hogy karéneklésük művészi és nevelő célok szolgálatába kerüljön, hogy legyűrje a művészi szellem hóhérját, az önmagunkban lappangó „minden mindegy“ elvét. Ez a hetvenhat kassai énekesmadár, Kodály Zoltán karének-eszményének megfelelően dolgozik. Jegyesei a dalnak, jegyesei a szépnek, s bár né- hányuk egyelőre ösztöneivel sejti csupán, hogy a lelki gazdagodásnak hatalmas forrásai erednek a zenéből, tudatosan vallják s vállalják a munkát. S mert zenei műveltségük is ki elégítő, előhírnökei annak a zenei érettségnek, amelynek Csilizradvány- tól Bolyig nagyon sok dalos fészekbe kell még eljutnia. SZIGETI LÁSZLÓ Egy ló halála — Az én Fecském a legjobb ló. Olyan erő van benne, hogy képes még egy házat is elhúzni. Szívós és kitartó — dicsekedett gyakran a kocsis. A párja azonban haszontalan ál lat volt, nem erőltette meg magát. A jobbik lovának köszönhette a kocsis, hogy többször fordult, mint a többiek. Irigyelték is öt ezért. Azt persze nem mondta el társainak, hogy egy alkalommal a Fecske erősen oldalba rúgta. Ogy történt, hogy a ló kilépeti az ist rángból, s amikor a hámot le akasztotta, dühében a kisajával megütötte a ló lábát. Hát ezért rúgta meg. Nem mondta el a ko csis senkinek. Néhány héttel később, egy pén teki nap reggelén, azzal jött a csoportvezető az istállóba, hogy: — Emberek, megdöglött a trá gyahordó ló. Szügyön döfte az egyik tehén. Helyébe sürgősen kell egy másik. Melyik legyen az? A kocsisok egymásra néztek, tu nakodtak. Mintha a lovak is meg érezték volna a fenyegető ve szélyt, hátra hátra tekintettek, nyugtalanul dobbantottak lábuk kai. Nap jiup mellett látták verejtékező társukat, ahogy húzta a trágyával megrakott nagy, széles, fatalpú szánt, s közben két oldalról villával ütik, döjködik, hogy a trágyadombig meg se álljon. Megérezték, hogy szomorú a társuk élete, lealázzák őt az emberek. Nem irigyelték, inkább saj nálták. Látták, bármennyire igyekszik is, mindig csak ütik, verik. Meg aztán olyan hatalmas szánt húzni... S éjszakára a tehenek mellé kötötték be! — Te Pista, a Fecske lenne a legalkalmasabb. A másik úgysem ér semmit — mondta a* csoport vezető. A többiek megkönnyebbültek, helyeseltek, bólogattak. — Kapsz egy új fogatot — tette hozzá a csoportvezető. Fecske,' amikor meghallotta a nevét, hátracsapta a fejét, fülét hegyezte, szemében vad félelem, táncolt. Egész testében remegett. Amikor elvezették, megtörtnek látszott, vánszorgott csak, mintha a vágóhídra menne. Társai kö zömbösen néztek utána, ropogtat va a zabot. Megmenekültek! Két nap múlva kimúlt a Fecske. Hogy mi okozta halálát, senki sem tudta megmondani. FODOR RUDOLF
