Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-27 / 48. szám
Genfben idén májusban Cyrus Vance is aláírta a környezeti hadviselésre vonatkozó szerződést (ŐSTK - felvétel) zakodásra. Egészen a következő reggelig, amikor sor kerül a „helyesbítésekre“ az „értelmezésekre“ és ilyenkor gyorsan kiderül: aligha volt különösebb ok a magabiztosságra és a reménykedésre. A kérészéletű illúziók megszületése és gyors szertefoszlása rendszerint kapcsolatban áll Washingtonnal, az amerikai külpolitikával. A republikánus korszakban Nixon és Ford külügyminisztere Henry Kissinger próbált történelmi jelentőséget tulajdonítani a percérdekek összeegyeztetésével létrehozott gyér értékű kompromisszumoknak — de még így is elérte, hogy az arab világ jobbra tájékozódó részében a „csodák emberének“ nevezzék. Az illúziókeltés tehát bizonyos fokig sikerült, s a Carter-kormányzat egy ideig nem is törekedett arra, hogy a szavakon kívül érdemben elhatárolja magát elődje közel-keleti taktikájától, James Carter a választási kampány idején sem szentelt sok figyelmet az arab- izraeli konfliktusnak. Szűkszavúságát nem is egyszer zavart félreértés fogadta a frontvonalak mindkét oldalán. Néhány hónapja aztán „belelendült“ a Carter-adminisztráció: egymást érik a nyilatkozatok, az állásfoglalások, amelyek hol az arabokat hozzák zavarba, hol pedig a kényelmetlen, de nyíltan vállalt szövetségest, Izraelt és kormányát. A cselekvés azonban általában elmaradt. A nyilatkozatdömping közepette manapság Washington már arra törekszik, hogy a felelősséget valahogy megossza. Egy UPI-jelentés a Külügyminisztérium köreire hivatkozva nemrég azt írta, hogy a Szovjetunió néhány vonatkozásban „nagyobb területen mozoghat, mint az Egyesült Államok, és nagyobb bizalmat élvez“. A diplomaták elsősorban a Szovjetunió Szíriái és palesztin kapcsolataira gondoltak. Megjegyzéseik egyebek között jelenthetik egy kiegyensúlyozódóban levő amerikai politika megnyilatkozását. Carter elnök elkötelezte magát a genfi konferencia gyors — még idei — folytatása mellett. Külügyminisztere is nemegyszer utalt a tervezett ülésszakra. Ez annál inkább figyelemre méltó, mert Washington egy ideig nem vett tudomást azokról a szovjet lépésekről, amelyek közös kezdeményezést sürgettek a genfi konferencia felújítása érdekében. A fokozódó szovjet aktivitáson kívül minden bizonnyal az iz- reali és az arab politikusok washingtoni—New York-i zarándoklatai és Cyrus Vance közel-keleti tárgyalásai is szerepet játszottak az amerikai áthan- golódásban. A közös nyilatkozat Washington sokáig amúgy sem térhetett ki a nyílt állásfoglalás elől Genf ügyében. Éppen ezért — logikusan — a nemrég kiadott szovjet—amerikai közös nyilatkozatban elismerte, hogy „az egyedüli helyes út a közel-keleti probléma valamennyi vonatkozásának gyökeres megoldása, a genfi békekonferencia összehívása“. Ez a nyilatkozat lendületet adhat a közel-keleti diplomáciának. Hiszen a dokumentum — mindkét fél álláspontját tükrözve — kimondja, hogy a „rendezésnek minden érdekelt félre, minden kérdésre ki kell terjednie“. És felsorolja .a megoldandó kérdések listáját. Ezen az 1967-es izraeli agresszióval megszállt területek kiürítésének követelése után a palesztin probléma rendezése következik, „amely magában foglalja a palesztin nép törvényes jogainak érvényesítését, a hadiállapot megszüntetését, a normális, békés kapcsolatok megteremtését, a szuverenitás, a területi integritás, a politikai függetlenség és be nem avatkozás kölcsönös tiszteletben tartása alapján“. A dokumentumban a Szovjetunió és az Egyesült Államok először említ együtt dátumot a genfi konferenciára vonatkozóan, leszögezve: „elősegítik, hogy a konferencia legkésőbb 1977 decemberében felújítsa munkáját“, méghozzá úgy, hogy abban „a konfliktusban érdekelt valamennyi fél részt vegyen, beleértve a palesztin nép képviselőit is“. Az első pillanatra szembeötlik az állásfoglalás elvi jellege;- technikai, ügyrendi kérdéseket alig érint — ezek még tisztázásra várnak. Nincs kizárva, hogy nemcsak tisztázásról lesz szó, hanem — amerikai—izraeli vonatkozásban — kísérletek történnek a szokásos értelmezésekre, amelyek valamiképpen csökkenteni próbálják majd a nyilatkozat jelentőségét s a kompromisszumos tendenciák kihasználásával az amerikai—izraeli „saját érdekek“ nyíltabb képviseletét célozzák. Nem is kellett sokáig várni effajta kísérletekre: a nemrég létrejött „amerikai—izraeli munkaokmány“, amely nem nélkülözi a washingtoni egyetértést, állítólag (mert titokban tartott dokumentumról van szó) máris eltér a szovjet—amerikai nyilatkozat szellemétől és betűjétől. Ám jelentősek azok az erők is, amelyek a nyilatkozat eredeti szellemében készek megoldást keresni. A palesztinok hírügynöksége, a Wafa, a „közel- keleti probléma igazságos rendezéséhez vezető lépésnek“ nevezte a dokumentumot. Kurt Waldheim, az ENSZ-fő- titkár, a genfi konferencia esetleges felújítása szempontjából méltatta a közleményt. És mindenütt felfigyeltek arra; a közel-keleti probléma megoldásáért közösen vállalt felelősség új távlatokat nyithat a szovjet—amerikai együttműködés számára — s végeredményben az enyhülés számára is. Ezt az összefüggést a moszkvai Pravda kommentátora így fogalmazta meg: „a nyilatkozatot a nemzetközi közvélemény az igazságos és tartós közel- keleti béke megteremtéséhez, az enyhülés megszilárdításához való hozzájárulásnak tekinti“. A térség helyzetének és a világpolitika általánosan érzékelhető légkörének szoros összefüggését senki sem vitatja. A Közel-Kelet országain és népein túl is jelentősége van tehát ,a válság semlegesítésének. Ezért „világpolitikai közügy“ a rendezést célzó genfi konferencia sorsa, sikere. A szovjet—amerikai közös nyilatkozat és az abban megfogalmazott egyetértés fenntartása jelenthet elegendő erőt a Genf előtt tornyosuló akadályok leküzdéséhez is. KRAJCZÄR IMRE XI. 27. N C/2 15 A kolhoz szolgáltató házának terve. Mellette kávéházat és ifjúsági klubot is építenek tika, mit jelent a szorgalmas szántóvetőknél egy békés nap. — Legkevesebb ezer rubel tiszta hasznot, hogy napról napra jobban éljünk —, válaszol Alekszandr Lvovics Nahmanovics. És még valamit, amit jobban megértünk, ha megnézzük a Szovjetunió térképét. Alma-Atától 650 kilométerre délnyugati irányban találjuk Dzsambult. Szakzsak falucskát, a Szorgalmas Szántóvető Kolhoz központját nem találjuk a térképen — túlságosan kicsi ahhoz, hogy rajta legyen. Ügy látszik, a kis falu jól megbúvik a környező világ elől a sztyeppén. A front a második világháborúban több mint 2500 kilométerre húzódott innen, de ebből a faluból is jelentkeztek önkéntesek. Közülük kilencvenen sohasem tértek haza, és kétszázan mint hadirokkantak járadékot kapnak. Ián blaZei (A szerző felvétele) V ajon mit éreznénk, mire gondolnánk akkor, ha ellátogatnánk egy hirosimai kórházba, ahol még ma is — több mint 30 év után — több száz olyan embert kezelnek, akik jelenleg is érzik az atomrobbanás következményeit. Szinte ösztönszerű lázadás lenne úrrá rajtunk, egyértelmű tiltakozás: Soha többé ilyen tragédiát! Emberileg teljesen érthető reagálás lenne ez, hiszen ezt diktálná a józan ész. Vannak azonban olyanok is, akikre a hirosimai tragédia „ösztönzőleg“ hatott. Feltették magukban a kérdést: hogyan lehetne lerövidíteni az ellenség sebesültjeinek szenvedését, elkerülni azt, hogy még évtizedek múlva a következő generációk is az atomsugárzás nyomait viseljék magukon. Bármennyire is elképesztő, akadtak ilyenek, akik másfajta, gyorsabban ható fegyverről álmodtak ... Ahogy azt a Pentagonban mondták — pusztán emberségből. A neutronbombát is ilyen, jóval emberségesebb fegyverként harangozták be az amerikai militarista körök. Maga Samuel T. Cohen, a bomba egyik fő- konstruktőre is így vélte és ily módon indokolta az új csoda- fegyver előnyeit: „Mentek volna el csak egy hirosimai kórházba és láttak volna ott félkezű, láb nélküli emberroncsokat, élőhalottakat. Ilyenekre nincs szükségünk, ezért egyszerűbben kell ezt elintézni, gyorsabb halált okozó fegyverrel. Ezért fejlesztettük ki a neutronbombát!“ Egyszerű tehát: a neutron- bomba atyja irtózik a sebesültektől és a nyomorékoktól, és szereti a „tiszta munkát“, azonnali halottakat. A neutronbombát egyesek elsősorban ezért tartották és tartják jelenleg is a leghumánusabb, korszerű fegyvernek. Majmokon véjgzett kísérletek bebizonyították, hogy fokozott neutronsugárzás következtében az állatok nyolc perc alatt mozgásképtelenné váltak, és hétszázharminckét órán belül látszólag fájdalommentesen elpusztultak. A neutronbomba gyártása támogatóinak fő szempontja tehát a fájdalommentes halál lenne? Korántsem. Az amerikai Hadügyminisztérium az új fegyver egyéb előnyeire is felhívta a figyelmet. Nemcsak „kellemesebb“ halált okoz, hanem jobban „bánik“ a környezettel is, hiszen az élővilágon kívül a lakóházakban, utakban, gyárakban nem tesz kárt. Egyes amerikai lapok odáig merészkedtek a dicséretekkel, hogy azt állították, a neutronbombát talán csak az M—16-os puskához lehet hasonlítani, mert telitalálat esetén azonnali halált okoz, de az anyagi javakban nem tesz kárt. Vajon hogyan lehet az ultramodern tömeg- pusztító fegyvert egyszerű pus kához hasonlítani? Hiszen ily módon azt a primitív hasonla tot is tehetnénk, hogy a neutronbomba éppen olyan, mint egy gyilkos kés, amellyel ölni lehet, de épületet romba dönteni nem. Ha egyáltalán valamihez hasonlítható a neutron- bomba, akkor csakis a vegyi- és bakteriológiai fegyverekhez, amelyek ugyancsak az élő sejtek szétroncsolásával pusztítják el az embert. Ezért érthető az a világszerte tapasztalható felháborodás, amellyel a haladó közvélemény fogadta az Egyesült Államok szenátusának július 14-én született döntését, hogy biztosítja az új tömegpusztító fegyver gyártásához szükséges pénzt. A világ szinte valamennyi államában bírálatok özöne zúdult Carter elnökre. Szemére vetették, egyetlen alkalmat sem szalasztott el alig egyéves elnöksége alatt, hogy bírálja az emberi jogok állítólagos megsértését más országokban, de az fel sem merült talán benne, hogy a neutronbomba gyártásával kapcsolatos döntése egyértelmű azzal, hogy az emberi jogok amerikai értelmezésben egyenértékűek a halálra való joggal. Az amerikai elnöknek tudatosítania kellene, hogy az ember legalapvetőbb joga az életre való jog. Éppen ezért teljes felelősséget visel azokért a következményekért, amelyeket az új tömegpusztító fegyver az emberiség számára jelent. P. VONYIK ERZSÉBET fl GYORSABB HÁLÁL HUMANDSABB"
