Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-27 / 48. szám
— Jövőre újra találkozunk. — Így köszönt el tőlem Genfben 1973 decemberében egyiptomi újságíró kollégám, amikor befejeződött a közel-keleti békekonferencia első szakasza, a nyitány. A tanácskozásról és az előkészületekről küldtünk tudósításokat az ENSZ európai központjából, a Nemzetek Palotájából, ahol még 400 külföldi és 300 hazai újságíró leste a biztató híreket. És akkor a legsemmitmondóbb hírek is biztatónak látszottak. Legalábbis nekünk, akik nemrég még az éppen csak véget ért negyedik közel- keleti háború helyszíni tudósításait fo- galmazgattuk valamelyik frontországban. A légipárbajok krónikáinál pedig valóban szívderítőbbek lehettek a száraznak tűnő konferenciahírek is. Emlékezik a szemtanú Az ENSZ-központnak az újságírók számára fenntartott részlegében lakáj- sikkes-mozgású fekete ruhás hivatalnokok jártak, krétával kezükben, és a fekete táblára felírták, hogy a Léman parti „mini metropolis“ repülőterére mikor melyik küldöttség gépe ereszkedik le. A küldöttségek szóvivői már jóval a miniszterek megérkezése előtt sajtókonferenciákat tartottak: a propagandapárbaj tehát a diplomáciai csatározások előtt megkezdődött. A szállodában, ahol laktunk, vaskos borítékok vártak bennünket esténként: a testes iratcsomók a felek kölcsönös vádaskodását voltak hivatva alátámasztani. Szemmel látható volt: Genfbe valamiképpen minden érdekelt felkészült. Elsősorban természetesen azok a küldöttségek, amelyek eljöttek, mert akkor még Szíria — a meghívó dacára sem foglalta el helyét a tárgyalóteremben. A damaszkuszi delegáció asztala végig üres maradt. De megjelentek a társelnökök — a Szovjetunió és az Egyesült Államok — vezető diplomatái, Egyiptom és Izrael külügyminisztere, valamint a jordán király személyes megbízottja. A megnyitó előtt felkerekedtünk néhány kollégával, hogy megkeressük a konferenciatermet. Az épületkomplexum alatt elterülő alagútlabirintusban közeledtünk a cél felé, s benyitottunk néhány ajtón. Egyszer Csak ott találtuk magunkat a fényképről már jól ismert konferenciahallban. Senki sem vigyázott rá — néhány hivatalsegéd tologatta az asztalokat, őrnek nyoma sem volt. Pedig őrben nem volt hiány. A nagy park kapujától a különböző bejáratokig — mindenütt őrök álltak, és fehérsisakos rohamrendőrök lepték el a háztetőket is. A kávéházakban és ,a konferenciaközpont büféiben, éttermeiben a különböző robbanásoktól, terrorakciókról cserélgették hirtelen költött híreiket az emberek. A római repülőgéprobbantás napjaiban voltunk, minden rémhírnek azonnal hitele volt. Egymást méricskéltük, amikor arról hallottunk, hogy a tűzszerészek robbanóanyaggal megpakolt autót szerelnek szét. A borzongás a szállodában is folytatódott. Emlékszem, egyik alkalommal a kabátomból kiesett a töltőtoll alakú zseblámpa s körülöttem — robbanástól tartva — azonnal hasra vágódtak az emberek. De a konferencia — golyóbiztos burokban zajlott. Addig sehol sem tapasztalt biztonsági rendszabályokat foganatosítottak, s a tanácskozás színhelyére beengedett néhány kiváltságosnak számító újságíró holmiját a legaprólékosabban átkutatták. Ahogy visszaemlékszem: a svájci polgárra, az újságolvasóra is sokkal nagyobb benyomást tettek a biztonsági intézkedések, mint a konferenciával kapcsolatos információk és találgatások. Mert eleinte elsősorban találgatásokra voltunk utalva. Hiszen az utolsó pillanatig nem volt bizonyos, hogy sor kerül-e a konferenciára, a feleket megosztó éles ellentétek nem hiúsítják-e meg már előre az értekezletet. Többször megállapították a pontos dátumot, míg végre 1973. október 21-én 11 óra tíz perckor Kurt Waldheim ENSZ-főtit- kár, megnyitotta a tanácskozást. A 89 delegátus hét asztal mentén helyezkedett el. Waldheim asztala mellett állt az izraeli küldöttség téglalap alakú tanácskozóasztala, emellett a szovjet, majd az üresen hagyott szíriai asztal állt, majd_ a jordániai, az amerikai és végül az egyiptomi küldöttség foglalt helyet. A főtitkári bevezető a nemrég lezajlott 1967-es háborúra utalva arra szólította fel az érdekelteket: „tegyenek erőfeszítéseket, hogy a tragikus események a megoldás kezdetévé válhassanak“. Gromiko szovjet külügyminiszter a konferencia összehívását, „az első, de igen fontos lépésnek nevezte“. Henry Kissinger amerikai külügyminiszter már akkor felvázolta az újnak számító washingtoni taktikát, az úgynevezett kis lépések politikáját, amely kétes értékű csapatszétválasztási egyezményekkel akarja helyettesíteni a teljes rendezést, lszmail Fahmi egyiptomi külügyminiszter a nagyhatalmak nemzetközi garanciáit, vagy ENSZ-biztosí- tékokat igényelt, hogy a konferencián megszülető béke tartós legyen. Al Ri- fai, Jordánia miniszterelnöke és külügyminisztere főként a palesztin nép törvényes nemzeti jogainak helyreállítását sürgette — erről a témáról egyébként valamilyen formában minden küldöttségvezetö említést tett. Az első nap délutánja az izraeli külügyminiszter, Abba Eban felszólalásával kezdődött. Beszéde kortesszónoklatra hasonlított. — még azt sem tartotta fontosnak, hogy diplomáciai köntösbe1 öltöztesse s látszólag mérsékelje az egyoldalú izraeli követeléseket. A palesztin kérdést olyan sértő, lekicsinylő módon érintette, hogy az egyiptomi külügyminiszter kénytelen volt azt visszautasítani. így zajlott a konferencia első napja. A felek álláspontjait kifejtő beszédek elhangzása után a bizottságok üléseire került sor. A munkabizottságok üléseiről ritkán kiadott közlemények poros szövege kiválóan alkalmas volt arra, hogy a közvélemény figyelmét óvatosan elterelje. De még sokat hallottunk az úgynevezett 3512-es munkacsoport üléseiről. Ez a szám azt jelzi, hogy a béke konferenciájának színhelye — Genf — kilométerekben számolva ilyen messzire esik a hetvenhár- mas háború leghevesebb harcainak helyszínétől— Szueztől. De akkor még kevesen sejtették, hogy a folytatás időben is messzire tolódik. Látványos helybenjárás Ügy áll, mintha mozogna. A közel- keleti rendezés diplomáciai-politikai gépezetét jellemzik manapság sokan ezzel a nem túl eredeti, de az igazság- _ hoz nagyon is közelálló aforizmával. Hiszen mind a térségben, mind pedig a térség problémáival foglalkozó tárgyalásokon állandóan történik valami, ami nem ritkán okot is ad a némi biI nkább jó alaposan süssön a nap — mondta Alekszandr Lvovics Nahanovics, a Szocialista Munka Hőse, az agrártudományok kandidátusa, az SZKP XXV. kongresszusának küldötte, a Szorgalmas Szantővető (Trudovoj Pahar) Kolhoz elnöke a Ka- zah SZSZK Dzaambul területének szverdlovszki kerületében. Odakünn 46 fok volt a napon, a talaj annyira kiszáradt, hogy csak úgy porzott, mivel a földek évente harmad-negyedannyi csapadékot sem kapnak, mint nálunk. Azt kívántam neki, hogy jó sok csapadékot kapjanak a szomjas földek, ő azon- ben ezt egyáltalán nem köszönte meg. Megvan ennek az oka: — Nézze, maga ebben a hőségben egyáltalán nem izzad, minden csapp verejték azonnal elpárolog a homlokáról. Az eső itt nálunk még csak nagyobb szárazságot okozna. Az esőcseppek azonnal elpárolognának a talajból, semmi hasznunk sem lenne belőlük. Nálunk a földek a nedvességet egyes-egyedül a Tiensan-hegységből kapják. Amikor nálunk, itt a síkságon párás a levegő, 3—4 ezer méter magasságban olvadnak a gleccserek. Ha beborul az ég, jön fiz eső, hűvösebb lesz a levegő a síkságon, a hegyekben pedig kezdődnek a fagyok. Elég, ha ,a hőmérséklet plusz öt fokra lehűl, megszűnik a glecs- cserek olvadása, és mindjárt kevesebb a víz az öntözőcsatornákban. ' Nehéz körülmények között élnek itt is emberek, és meg kell birkózniuk az éghajlattal, amilyet európai alig tud elképzelni, mégis megteremtik a megélhetés feltételeit is. A száraz kazahsztáni sztyeppén megterem a gabona, a cukorrépa, a takarmány, mindenütt jókora gulyákat, juhnyájakat, méneseket és tevecsordákat látni ,a sztyeppén. — Jő lenne kimenni a sztyeppére — fordulok az elnökhöz, s persze rögtön csatlakoznak hozzám kollégáim, főként a fotóriporterek és a filmoperatőrök, s szinte már maguk előtt látják, milyen hatásos képeket csinálnak majd a végeláthatatlan pusztán, — Ma már későn van erre — mondja Alekszandr Lvovics —, messze vannak a legelők, némelyiket vonattal egy nap alatt lehet csak elérni. Ezért az Aeroflottól rendszeresen bérelünk AN-2 típusú kisebb repülőgépeket, s élelmiszert szállítunk a pásztortelepek lakóinak. 140 emberünk legelteti kint az állatokat. Minden hónapban repülőgépen hazaszállítjuk őket a kolhoz-faluba a családjukhoz, és 10 nap múlva vissza, ki a pusztára, a munkába. Dzsambul terület — Kazahsztán nyugati részében — ritkán lakott. Akkora területen, amely valamivel nagyobb, mint Csehszlovákia, egymillió kazah, orosz és ukrán él —, hogy csak a legnépesebbeket említsük a kereken száz nemzetiség közül. A forradalom előtt a sztyeppén csak nomád pásztorkodás folyt, ma az ipari üzemek itt évente másfél milliárd rubel értékű árut termelnek. De még mindig nagyon fontos szerepet játszik a köztársaság mezőgazdasága. Hiszen a gyárak, hús- és tejipari vállalatok, bőrgyárak, malmok, péküzemek, cukor- és textilgyárak jeA kolhozparasztok új családi házakba költöznak lentős része az itteni kolhozok termékeit dolgozza fel. A vegyipar meg a mezőgazdaság szolgálatában áll: műtrágyát gyárt, amelynek nyersanyagát az itteni foszfáttelepek szolgáltatják. A terület székhelyéről egy óráig tart az út mikro- busszal a Szorgalmas Szántóvető Kolhozba. Nem élenjáró kolhoz ez, hanem jó, szolid példája az itteni mezőgazdasági üzemeknek. A kolhoz a húszas évek végén alakult, és ma két, összesen 4500 lakosú falu tartozik hozzá. Körülnézünk. A falu közepén kul- túrház, két bolt, egészségház, általános iskola, középiskola, három bölcsőde, illetve óvoda; az óvónők reggelente autóbusszal szállítják a gyerekeket hazulról az óvodába, és este haza, hogy a szülőknek erre- se legyen gondjuk. Aki munkát vállal a kolhozban, lakást Iqap — szép, kényelmes családi házat bocsátanak rendelkezésére, öt-tíz év alatt kedvezményes részletekre megvásárolhatja. A régi érdemes kolhozparasztok ingyen laknak. Ugyancsak ingyen kapnak cukrot, gabonát, noha a harmincöt legöregebb nyugdíjas szép járadékot is, amely a 150 rubelt is elérheti. A legkülönbözőbb mezőgazdasági szakmákon kívül a legelterjedtebb a kőművesszakma. A falut ugyanis teljesen átépítik. Lebontják a régi házakat és nyílegyenes utcákat építenek, kis kertek közepén kétszintes összkomfortos családi házakat 56—120 négyzetméter lakóterülettel. A legnagyobb lakásokat azok a kazahok kapják, akiknek a hagyományoknak megfelelően még ma is nem ritkán tíz gyerekük is van. Tarasz Kerembekov 38 éves pásztor nyolc gyermekével a Szuhanbajev utcában egy hatszobás lakásban lakik, amiért 11 rubelt fizet, további három rubelt gázért és villanyért. A felesége nincs állásban, hiszen ennyi gyermekkel éppen elég munkája van, mégis a havi 380 rubelből, amit a férje megkeres, meg a 120 rubel családi pótlékból gyorsan berendezték a hat szobát és még arra is jutott nekik, hogy megtakarítsanak egy Zsigulira való pénzt. És éppen ez a Zsiguli a család egyetlen gondj,a — az egész, család ugyanis nem fér bele egyszerre. A kolhoz 1275 hektáron termel cukorrépát, állat- állománya ezer tehén, 56 000 juh, 800 ló és 500 teve. Ezzel indultak a tizedik ötéves tervidőszakba. Nem egészen négy év múlva ez a felsorolás egészen más. lesz. Több lesz a juhok száma és az időközben megkezdett szakosításnak megfelelően növelik az öntözött területeket, ahol cukorrépát, és a fejőstehenek számára takarmányt termelnek. Gondolnak egy nagy, korszerű tehenészfarm s a jövőben talán egy saját cukorgyár építésére is. A kolhoz saját brigádokat szervez az öntözőberendezések építésére és kiszolgálására, amelyek nélkül Kazahsztánban elképzelhetetlen a korszerű nagyipari gazdálkodás. Megkértük a kolhozelnököt, álljon oda a fényképezőgépek elé. Több kitüntetése van, hiszen végigjárta a Nagy Honvédő Háború harctereit. Ivan Mann, ,a Csehszlovák Televízió moszkvai tudósítója megkérdezi, mit jelent kolhoza számára a szovjet békepoliXI. 27 14 KUH
