Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-17 / 29. szám
pzsrn • - . \ II. 17. A Novoje Vremja cimű szovjet hetilap nemrégiben közölte Mihail Galin tanulmányát a jelenlegi kínai helyzetről és a Hua Kuo-feng által fémjelzett új vezetéshez fűződő teóriákról és illúziókról. Az alábbiakban ismertetjük e tanulmány leglényegesebb részeit. Egyes nyugati megfigyelők és Kína-szakértők a „maótlanítás“ legfőbb bizonyítékának tekintik Mao Cetung legközelebbi harcosainak letartóztatását, azo- két, akik közül Mao az utóbbi tíz évben összeállította a maga „árnyék-kabinetjét“. Ezek Csiang Csing (Mao felesége), Vang Hungvej, Csang Csun Csiao és Jao Ven Juan (Mao veje). A letartóztatottak között van még Mao unokaöccse, Mao Juanhsztin (Liaoning tartomány pártbizottságának titkára), Mao lányai, valamint a párt- és államapparátus, a hadsereg funkcionáriusainak a négyekkel szorosan együttműködő nagy csoportja. Természetes, hogy ebben a harcban, amelyet a mai kínai vezetés saját pozíciójának erősítése és a négyek befeketítése érdekében folytat, objektíve károsodik a Maóról alkotott kép is. A kínai sajtó Csiang Csinget és követőit ma már „vérszopóknak“, „fasiszta torzszülötteknek“, „kutyafejű hadvezéreknek“, a „kultúra lumpenproletárjainak“ stb. titulálja, olyanoknak, akik „sok éven át a nép zsebén ültek“. A négyeknek azt is szemükre hányják, hogyan bántak a régi káderekkel. „Sürgős volt neki (mármint Csiang Csingnek), hogy kivétel nélkül mindenkit előrángasson, egy csapásra agyonüssön és a pokolba söpörjön.“ „Vajon ez nem a nagy proletár kulturális forradalomnak, Mao elnök forradalmi vonalának megtagadása?“ — kérdi a Zsenminzsipao (1977. január 12.). A kínai propaganda mindent elkövet annak érdekében, hogy választóvonalat húzzon Mao és a négyek közé. A sajtó szerint a „négyek bandája“ mindig a nagy vezető ellenére cselekedett, Mao azonban átlátta cselszövéseiket, „haditervet“ dolgozott ki, „bölcs döntést“ hozott és röviddel halála előtt „allegorikus módon“(!) Hua Kuo-feng tudomására hozta ezeket. Ö pedig 1976. december 25-i beszédében nyilvánosságra hozta mindezt. „A szektás négyek felett aratott nagy győzelmünket — legmélyebb meggyőződésem szerint — nagy vezetőnk, Mao Cetung elnök bölcs döntésének köszönhetjük“ — mondotta Hua Kuo-feng. — Mao elnök ismételten és élesen bírálta a négyeket, stratégiai tervet dolgozott ki e kérdés eldöntésére. Mély jelentősége volt annak, hogy felidézte a történelmi parabolát — miként látta át Liu Pang, a Han-di- nasztia császára Lu Hou császárnőnek a hatalom megragadására irányuló szándékát —, és kijelentette: „Csiang Csing hatalomra tör, halálom után széthúzást fog szítani...“ Mindezen túlmenően az a szervezeti döntés, amelyet Mao elnök még életében hozott (Hua Kuo-feng miniszterelnökké és a KB elnökhelyettesévé történt kinevezése), hatékonyan megóvott a négyek által tervezett éllenforradalmi restaurációtól. A négyek szétverése pontosan Mao elnök terve szerint történt és ezzel az ő akarata teljesült. Mao elnöknek eszerint az volt a végakarata, hogy csaknem az összes rokonát — feleségét, lányait, vejét, unokaöccsét és barátaikat — tartóztassák le, ítéljék el, bár nagyvonalúan engedélyezte, hogy ezek az emberek részt vegyenek kíméletlen birájuk temetésén ... Nehéz örökség Mao Cetung nem hagyott szerencsés örökséget utódainak. A Mao-kultusz légkörében, Mao isteníté- sével egy ideig felhasználhatták a több száz millió paraszt nacionalista érzelmeit és utópista elképzeléseit — úgyszólván semmit vagy csak nagyon keveset tudnak a szocializmusról — arra, hogy szociális demagógiával félrevezessék őket s ily módon a szocializmus objektív törvényei ellenére cselekedjenek. Ez azonban az ország gazdaságát — ezt maguk a kínai vezetők is beismerik — a katasztrófa szélére vitte. Ma mindezt a négyek rovására írják, bár egyidejűleg hangsúlyozzák az utóbbi évek politikai kampányainak „fontosságát és szükségességét“, pedig éppen ezek a kampányok okoztak zűrzavart a népgazdaságban, ezek vitték csődbe mind a legutóbbi, mind pedig a jelenlegi ötéves tervet. A kínai vezetők külföldiekkel folytatott beszélgetéseik során, ismételten kifejtették, hogy a négyek cselekedete „két évvel visszavetette a kínai gazdasági fejlődést“. Ha azonban ide számítjuk a „nagy ugrást“, amelyhez a négyeknek semmi közük sem volt, valamint a „kulturális forradalmat“, akkor kitűnik, hogy nem két, hanem több mint tíz év veszett el! Húsz év óta nem javult a kínai lakosság anyagi helyzete. A legfontosabb élelmiszereket és közszükségleti cikkeket továbbra is szigorúan adagolják. Egy felnőtt havonta csak 125—250 gramm olajat kap. A pamutszövetet is jegyre adják, egy felnőttnek évi 5—7 métert. Az iparcikkeket is jegyre árusítják. Igen súlyosak a lakáskörülmények. Lényegében 1958 óta nem épülnek lakások és kulturális létesítmények, csak munkásszállások és hadiüzemek. Egyre nő a dolgozók s elsősorban a munkások elégedetlensége. Ismeretes, hogy az utóbbi években zavargások törtek ki a nagy iparvárosokban, s ezek sok fejtörést okoztak Pekingnek. Egyes tartományokban el kellett rendelni a rendkívüli állapotot. Mindez szükségszerűen negatív hatást gyakorolt a népgazdaságra. A kínai sajtó beismeri, hogy 1976-ban számos nagyüzem leállt. Az acéltermelés például az 1975. évi 26 millióról 21 millió tonnára esett vissza. A sorozatos megtorló intézkedések sok üzemben gyakorlatilag megbénították az igazgatási apparátust és a műszaki gárdát. A régebbi vezetőket, mérnököket, mestereket, brigádvezetőket „kaputas“-nak (kapitalista úton járónak) kiáltották ki, s nem volt könnyű új embereket találni ezekre a posztokra. A népgazdaságnak képzett szakemberekre van szüksége, de ilyenek nincsenek, mert a „kulturális forradalom“ idején nemcsak az egyetemeket és főiskolákat, hanem a közép-, sőt az elemi iskolákat is bezárták. Kínának ma a szükségesnél több millióval kevesebb felső- és középfokú képzettségű szakembere van, az írástudatlanok száma pedig 50— 70 millióval nőtt. Régi módszerek Nem könnyű a mai kínai vezetők dolga, hiszen nem rendelkeznek Mao tekintélyével. A „kulturális forradalom“ bizalmi válságot idézett elő a hatóságokkal szemben. A pártban, a hadseregben és az üzemekben heves frakcióharc folyik. Egyes tárto- mányokban fegyverrel oldják meg a vitát. A legfelsőbb pekingi vezetés soraiban is elkeseredett hatalmi harc folyik — a többi között ez a magyarázata annak, hogy már régóta betöltetlen sok funkció a PB állandó bizottságában, az államtanácsban és az össznépi gyűlésben. A KKP X. kongresszusán megválasztott KB gyakorlatilag nem működik és még egy plénum megtartására sem képes. A PB megbénult, 23 tagja és tagjelöltje közül csak 16 maradt meg. A vezető körökben éles harc folyik Teng Hsziao-ping rehabilitálásáért, jS azért, hogy ismét vezető funkcióba kerüljön. Ezt követelik a párt és a hadsereg befolyásos körei. Az új vezetés képviselői ilyen körülmények között hangsúlyozzák hűségüket a Mao-vonalhoz, de egyidejűleg — a körülmények nyomására — hajlékonyabb módszereket keresnek a maoista politika folytatására. Mindezt talán egy kínai közmondással lehet érzékeltetni: a -sárkány forog és hánykolódik, a sárkány vedlik, mégis sárkány marad. A válságos gazdasági helyzet arra kényszeríti az új vezetést, hogy rendet és fegyelmet teremtsen az üzemekben, Ezzel összefüggésben újabban arról beszélnek Pekingben, hogy „törődni kell a tömegek szükségleteivel“, s „rendbe kell hozni az oktatási rendszert“. Tekintettel az akút káderhiányra, rehabilitálják a „kulturális forradalom“ idején megbüntetett régi pártfunkcionáriusokat, gyárigazgatókat, mérnököket, az alkotó értelmiség képviselőit. A növekvő elégedetlenség megfékezése és egyben a lakosság megfélemlítése érdekében országszerte látványos pereket indítanak és agyonlövik az állítólagos ellenforradalmárokat. A mai pekingi vezetés a négyek letartóztatása után egész sor intézkedést foganatosított a rezsim szociális alapjának kiszélesítése, pontosabban a hadsereg és az értelmiség megnyerése érdekében. Ugyanakkor állandóan hangsúlyozzák maoista elköteleettségüket. Erre vet fényt az is, hogy Hua Kuo-fenget nevezték ki a Mao összegyűjtött művei kiadására alakított bizottság élére. Az sem volt véletlen, hogy Mao születésnapja alkalmával nyilvánosságra hozták „A tíz legfontosabb kölcsönhatás“ című beszédét, amelyet 1956. április 25-én tartott. Ez a beszéd revízió alá vette a KKP addigi irányvonalát és előkészítette a kínai kül- és belpolitika átállását a szovjetellenesség vonalára. Ez a beszéd szolgált alapul a későbbi „nagy ugráshoz“ és a népi kommunák politikájához. Ez a beszéd azért jött kapóra az új pekingi vezetőknek, mert lépéseiket Mao tekintélyével támaszthatják alá és hangsúlyozhatják a soviniszta, szovjetellenes irányvonal folytatódását és megváltoztathatatlansá- gát. Így tehát megállapíthatjuk, hogy az új vezetés a négyek ellen vívott harcban és saját hatalma megerősítése érdekében ugyanazokkal a diktatórikus, antidemokratikus módszerekkel él, amelyeket Mao alkalmazott és amelyekkel a négyek is kiadósán éltek. Az új pekingi vezetés tettei szertefoszlatják azokat a reményeket, amelyeket a négyek és követőik letartóztatása keltett a kínai társadalomban. Sokan bíztak abban, hogy a politikai élet demokratizálódik, megszűnnek a véget nem érő átszervezések és tisztogatások, amelyeket a „kulturális forradalom“ és az „osztályharc“ zászlaja alatt hajtottak végre. Nos, a Zsenminzsipao április 11-én nyilvánosságra hozta a „nyolc legújabb irányvonalat“. Eszerint az „általános rend“ csakis Maónak a KKP X. kongresszusán meghirdetett gondolatával összhangban jöhet létre: „A teljes rendetlenség a Középső Birodalomban az általános rendhez vezet.“ És egy másik Mao-idézet a Zsenminzsipao cikkéből: „A stabilizáció és a felzárkózás nem jelenti a lemondást az osztályharcról, mert az osztályharc a legfontosabb láncszem, minden más ettől függ.“ Az a tény, hogy a pekingi vezetés Mao e két mondásához fordul, érdekes következtetésre nyújt lehetőséget. Az első mondást a letaszított négyek alkalmazták, akik megértették, milyen veszélyes a túlságosan nagy „rendetlenség“, és igyekeztek biztosítani a stabilizációt. Ismeretes, hogy Csou En-laj éppen ilyen módon értelmezte a Mao-vonalat és Teng Hsziao-ping 1976 elejéig ezt a gyakorlatban is megmegvalósította. Nem véletlen, hogy a második Mao- idézetet a négyek éppenséggel az ő pozícióikat fenyegető Teng Hsziao-pinggel szemben használják fel./ Mindebből kitűnik, hogy az új pekingi vezetés egyrészt hatalmi harcot folytat a négyek ellen, másrészt azonban osztja azok alapvető politikai álláspontját, s hatalmának erősítése érdekében átveszi módszerüket és taktikájukat. Talán itt keresendő a válasz arra a kérdésre, hogy miért nem került sor Teng Hsziao-ping rehabilitálására? Feltétlenül egyet kell értenünk Han Szu Jin írónővel, aki Nyugaton buzgón propagálja a maoizmust. Kéthónapos kínai utazását követően, miután sok beszélgetést folytatott magas beosztású, pekingi funkcionáriusokkal, így nyilatkozott hongkongi üzleti köröknek: „Azok a kijelentések, amelyek szerint Kínában folyamatban van a maótlanítás, nem felelnek meg a valóságnak. Éppen az ellenkezője az igaz.“ A szovjetellenesség régi útján Tények bizonyítják, hogy a jelenlegi pekingi vezetés nemcsak a belpolitikában esküdött hűséget a maoizmusnak. A mai vezetőket egyesíti a nagyhatalmi hegemónia vágya, a szovjetellenesség, az enyhülési folyamat elutasítása, s ezen az alapon a közös hang megtalálása az imperializmus legagresszívebb köreivel. Tovább szítják a szovjetellenes hisztériát, s a négyek bírálatát arra is felhasználják, hogy rágalmaz; zák a Szovjetuniót. A pekingi propaganda nem sokat törődik a logikával. Amikor azokról a károkról beszél, amelyeket a „kulturális forradalom“ okozott a kínai népnek, idéz a Szovjetunió és a szocialista országok sajtójából, ugyanakkor azonban a négyeket a „Szovjetunió ügynökeinek“ minősíti! A Kvangmin- zsipao című lap felbruár 6-án például arról írt, hogy a négyek tevékenysége „tükrözte a Szovjetunió törekvéseit“. Ugyanez a lap február 17-én kifejtette, hogy a négyek készek voltak „elfogadni a szovjet agresszorok támogatását, s számításba venni a kapitulációt a. Szovjetunió előtt“. Még „arra is hajlandók voltak, hogy Kínát a Szovjetunió gyarmatává vagy félgyarmatává tegyék“. Mi több, a kínai sajtó napjainkban arról ír, hogy a „szovjet revizionisták reakciós jelszavai alapján“ cselekedtek azok, akik elvetették Tolsztojt és Cser- nyisevszkijt, Dantét és Balzacot, akik lerombolták Szun Jat-szen és Puskin emlékművét! Kína most nehéz időket él át. Az új vezetésnek nem volt ereje ahhoz, hogy megszabaduljon Mao reakciós, népellenes politikájának és eszméinek bilincseitől. Elmulasztotta a kedvező lehetőséget, és most abban reménykedik, hogy sikerül „felapróznia“ a maoizmust. A múltban is voltak már ilyen kísérletek, de akkor sem jártak sikerrel. A jelenlegi út csak a válság elmélyüléséhez, új megrázkódtatásokhoz, új hatalmi harcokhoz és a nép újabb szenvedéseihez vezethet. 3 és más
