Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-20 / 47. szám
K azinczy Ferenc valamikor úgy vágyott Szép- halomról Erdélybe, mint Petőfi vágyott később sokáig és hasztalanul Párizs felé. Erdélyi útján mámoros volt. Kazinczy reményeket falt, sőt bizonyosan jobbakat gondolt, mint amilyeneket kicsi, hamar összehúzódó fantáziájával írt. Tetszett neki minden, s a Wesselényiék zsibői ménese különb institúciónak látszott előtte, mint valami leendő akadémia. Ennek az egyszerre német és vadmagyar táblabíró-intellektuelnek csodálatos, ma is becsülendő szimatja volt, Erdély, a régi Erdély, mindig magyarabb és sokkal európaibb volt, mint a nyolcfelé osztott és béna Magyarország. Kazinczy fejében süröghettek a nagy nevek: Dávid Ferenc, Bethlen, Apáczai Csere, Bolyai, Wesselényi stb. Nagy névsor lenne, de elég ennyi, hogy egy csodálatos, alig érintett titok fátyoléhoz jussunk. Erdély, amely büszke, szabad államként tárgyalt Angolországgal, Franciaországgal, Svédiával, 'Hollandiával, Lengyelországgal, a birodalmi császársággal, természetesen az ottomán birodalommal, magyar gyűjtőlencséje volt minden európai kulturális sugárnak. Az unió megölte Erdélyt, habár 1867 után még sokáig, pár évtizedig, az erdélyi nyugtalan, csalafinta elme teret kapott politikában, irodalomban, tudományban. Most már nincs Erdély, s emléke sincs kézzelfoghatóan, szemmel láthatóan, helyébe lépett, az isten akárhová tegye, a Dunántúl és Felső-Magyarország, nekem úgy mondta valaki, hogy a régi Erdélyből ennyi maradt: Apáthy professzor a maga nemzeti-európai tudományos háboro- dottságával, báró Bánffy Miklós, egy sovány amatőr vénáv.al, báró Bánffy Dezső, mint politikus, s azok a vékony grófi és bárói zsúrok, amelyeken, saját dicsekvése szerint, nagyon szívesen látják Farkas Imrét. Ez is valami, amikor tudjuk, hogy az az Erdély, amely enyhítő körülménye volt Magyar- országnak, s ahol Kazinczy Ferenc jól mulatott, nincs többé. Egy nemzetet lehet jól kormányozni, lehet rosz- szul kormányozni, de ha ez a nemzet ér valamit, ' Egy előadás szövege megölni nem lehet. Mi gyár vezérpolitikus, al józan órái is vannak, < tötte, s ki is merte mo árjásodottabb magyar muszáj kultúrnépnek 1 zsef korszakára, amik hányták a legszebb nyc tatványok Bécsből érk pa, nekünk semmi köz véseihez: mi a magunl ebben a saját életben lehető, valami ígérő, v ként semmi más, mint s az az úrhatnámság, n török basák is lemondt potencia, melynek péld gos anekdotazamatot ti potencia. (A magyar gl lás, nem a német MicI akarnók elhitetni.) Az ennek ,a furcsa magyar hány tízezer birtokosé, Még maga Kazinczy Ft aki Berzsenyi kedvééi Berzeviczy Gergelyt. Bt giben emléket állította érték és nagyság, azt i lektuális ítélkezésekre lom. Csodálatos, hogy i szemfényvesztés, ez az tárói. Lamartine szereti LELKI . wmomm Mostanában gyakran jár az eszemben szegény Turgenyev: az a Turgenyev, aki a saját kimondatlan, erős hitére nem akart ráismerni, mikor Párizsban könnyelmű ajkak lármásan duruzsolták a fülébe. Furcsa, szomorú fátum van ebben és egy olyan igazság, mely Párizstól San Franciscóig és San Franciscótól Moszkváig mindig új és örök. Értékesebb, mint Anatole France amaz ismert mondása: egyetlen korban sem voltak tisztában az emberek azoknak a dolgoknak nagyszerűségével, melyen körülöttük zúgtak el egy-két évezred súlyával. Turgenyev visszariadt attól, amiben ő maga is csak titokban mert hinni, és eldobta hitét, amely többé már nem az ő saját szűzi hite volt, amely többé egyáltalán nem volt igazi hit. Olyan, amilyent mindig csakis önmagának szokott megváltani az ember. És emellett nem is váte- szekkel találkozott, hanem fecsegő, az udvariasság és szellemes kedés mániájától megszállott franciákkal, akik nemegyszer mondták és írták neki: — Ő, Monsieur Turgenyev, ön boldog ember, mert az ön országa jövendő manifesztációk szép, irigyelt országa, az erő országa. Ti szlávok, ti orosz szlávok, ti vagy tok az elhasználatlanság, a száz inspiráció, az új, a leendő morál, ti vagytok az új művészet, az új humanizmus. És a szegény Turgenyevnek mindezt végig kellett hallgatnia és hinnie kellett, amit a szere- tetre méltó, francia könnyelműség a maga szinte véletlen felismerésében a fejéhez vágott. Holott lelke mélyén már nem hitt abban, amit másoktól hallott. Ám ez mégis az ő saját, titkolt hite volt a gyűlölve-szeretett Oroszországban, abban az Oroszországban, melyből Turgenyev csak a Szajna-partI város tükrében pillantott meg valamit álmodozásai közben. Ennek az Oroszországnak a leányai gyöngéd, fehér, rejtelmes, csodálatos szüzek voltak, akik soha és sehol sem éltek. Muzsikjai kissé A falu rossza magyar parasztjához ha sonlítottak. És Párizs legmodernebb és legnemesebb szellemei újra meg újra felrázták Turgenye- vet. Ö azonban nem hitt sem a moderneknek, sem pedig a moderneknél is több valakiknek. Csupán azért nem hitt nekik, mert az ő saját hitét csalogatták elő fejtekéből. És ha a lelketlen próféciák, úgy, ahogy annak idején közönyös franciák ajkáról elhangzottak, nem is váltak valóra — Turgenyev szertefoszló álma mégiscsak valósággá lett. Oroszország intellektuális élete és kultúrája olyan virágzásnak indult, hogy még a szegény Turgenyev is elképedne, ha feltámadna. Mi, a kis Magyarország fiai sehol sem kaphatunk hasonló ösztönzést, sem Párizsban, sem másutt: nekünk még azt a hitet is magunknak kell megszerezni, amelyet később magunk vetünk el. Nekünk egyes-egyedül kell gondoskodnunk legszükségesebb, legemberibb lelki táplálékunkról, arról a vastartalmú zöldfőzelékröl, melynek — optimizmus a neve. Nekünk először hinnünk kell abban, hogy vannak reménységárká- numok, azután bele kell zuhannunk a kétségbeesésbe, majd — titokban — mégis hinnünk kell újra. A mostanában oly sokat szidalmazott jelszó: az „új Magyarország“ jelszava — a mi hitetlen hitünk és panaceánk — ilyen tragikomikus lelki muszájból vétetett. Jobban, mint bármikor, nyom, gyötör, gyilkol bennünket az egyre erősebben korhadó régi Magyar- ország, és nem lehet csodálni, ha a nem nagyon sokaságos elitje ennek az országnak Turgenyev nehézkesebb, lomhább, mint a szláv, és egykori keleti vándorlásaiból még mindig tapad hozzá valami a török „kiéiből“, ami rosszabb, mint a szláv „kief“. És ez a hitetlen hit, mely hazátlanabb, mint a Turgenyevé volt, mégis valóság. Nemcsak létezik, de ma már háborúságot és életet szerez Magyarországon. Akarják, vagy tajtékzó dühükben nem akarják, mindenki rég látja már a magyar lelkeknek ezt a példátlanul heves forradalmát. Ez a hevesség már szinte katasztrofális. Szinte öngyilkos daccal van odadobva a kesztyű minden szociális, nemzetiségi és gazdasági maradiságnak. E szent és furcsa forradalom első csapataiban ott van természetesen az irodalom, különösen a szépirodalom, a művészetek és mindezek élén a líra. Ez ad különleges jelleget a harcnak, mint imént már röviden jeleztem. Mindenütt, ahol még nincs mély, erős gyökerű intellektuális kultúra, ahol azonban lázas vágyként él ennek az igénye, ahol az ősrégi institúciók merev bástyái gúnyo san ásítanak le az ostromlókra, ott a líra szerepe határtalanul nagy. Egyelőre nincsen se győző, se legyőzött és mindkét táborban takargatják sebeiket a sebesültek. Egyet mégsem lehet tovább letagadni: hatalmas a nyugtalanság. És éppily tagadhatatlan, hogy a magyar intelligencia, melyet Párizs, Berlin és egy kicsit még Bécs is nevelt és bátorított, kissé túlzásba esett. Mi, magyar újítók, mind túlzásba vittük a szépséges bűnt, és mind bűnösök vagyunk. Am a mi bűnünk nemcsak szép, de áldásos is volt. A mai Magyarország egész túlméretezett lelki forrongását, ifjúságának kielégíthetetlen kultúr- szomjával, szkepszissel vegyes nagy hinniakarásával lelki mega- lomániának nevezhetnénk. Minden ellenünk van: amilyen institúció csak létezik, aki csak valamit számít, mindenféle hagyományokon nyugvó hatalmi érdek, minden hivatalos személyiség, mind más irányban dolgozik, mint az új Magyarország elkeseredett, harcra kész ifjúsága, írói, költői, művészei, szociológusai és maroknyi polgári forradalmára. Azok a problémák, melyeket a boldogabb Nyugat már rég megoldott, és azok, melyekkel ott is csak most kezdenek birkózni, itt egy hatalmas tohuvabohuban gabalyodnak össze. És emögött a teátráiisnak látszó, de mégis véres harc mögött nyugodalmas biztonságban ülnek a boldog professzorok, akiknek agya már nem is tegnapi vagy tegnapelőtti, hanem csaknem történelem előtti. Ne volna csak az ember egész leikével és valójával olyan erősen érdekelve benne — mulatságos volna ezt a komédiát messziről, idegen szemlélőként nézni. A vizek fölött azonban — hogy a Biblia szavával szóljunk — ott lebeg a már nem is patriarchálisnak, hanem ázsiainak nevezhető kultúraiszony. És Magyarország végzetes politikai és szociális berendezkedése láttán nem is lehet csodálkozni, ha védő seregei is any- nyira különböző fajta hősökből rekrutálődnak. Átmeneti tudomány, akadémikus vaskalaposság, anekdotairodalom, csárdásköltészet, feudalizmus, pénzeszsák- dölyf, üzletes irodalom és sajtó, keresztények, zsidók, pogányok — mind a fiatal Magyarorss vannak. Derékhaduk a sz len, kultúrátlan, elbutít liók, erejük pedig a hí függőségben tartott féli százezrei. Bihar vármegyében, székhelye Nagyvárad, s felnőtt ember él, aki nei a forgalomban levő pé értékét. És ugyanennek ai nak vannak Eötvös L Pikier Gyulái és egy fia dája, mely még a lege] dottabb népek kulturális nyeit is kevesli. Mindezt nyugodtan é töredelmesen írhatja le írója: neve teljességgel ellenére harci jelszó lett romlók táborának némelj tóban. Ez a nagy és a hírnév sokkal több g; szerzett neki, mint elismf ez egyetlen vigasza. Ez erőt ahhoz, hogy pártatlar hasson. Ezért állapíthat; hogy ez a „sokatakarás“ keknek ez az ősi magyai szettel ellentétes forradal normális. Akkor is lelki mánia, ha mindjárt Ti esete ismétlődik is meg. tói, érzékenységtől és a k esés ópiumától meggyötör tettel nem látjuk a fáktó dőt. A mi igazunk néni a sí gunké, hanem csak a hely: Egy olyan helyzeté, mel> a közép-dunai országnak a legkönyörtelenebbül o minden jó és rossz árami próbáltatásainak. Itt,.Magy gon ezeréves és még ma i kodó, ma is uralkodó bűni hiúsítják a nyugat-európai élet kialakulását. A remi harcnak egy méltatlanul emlegetett harcosa vallja dig tudja, hogy ezzel a v< sál kiszolgáltatja magát ellenség újabb úri szeszi Én szeretném, ha csak fél csalódnék, mint Turgeny nem akar hinni abban, am csak az ő bensőséges hite 4 Gáti Gábor plakettje ADV ENDRE PUBLICISE