Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-11-20 / 47. szám

íjos, egy idült, ma- 'ételesen, különben lárulta magát, kisüli benne él ,a legel- m is: nekünk nem Hivatkozott II. Jó- rmegyék máglyára okát, ínért ,a nyom- sbedjen meg Euró- 5 dolgaihoz, törekikarjuk élni. De ha íarmonikus, valami volna. Ám ez, ekmyos kultúraiszony

ár a három lőf.arkú okban. S az az im- ös Károly mulatsá- s —- mégiscsak im- ais magyar kitalá- ezt ránk, mint mi ladság sorsa nem c a sorsa, de e né- íz már — politika, gyönge ember volt, rulónak deklarálja Gergelynek nemréti Petőfiben ma is jti ez a nem intel- itt magyar társada lig lehetséges ez a megfordított 16 há- inket, de az ő véleménye se volt más, mint más epigonjáé, a Paul Adamé: hunok vagyunk. Előretolt őrse a mongoloknak, tatároknak, perzsáknak, hinduknak, turkoknak s másoknak. Minden emberünk, aki még eddig Nyu- gat-Európa, Európa civilizációját, kultúráját szolgálta, úgy halt meg — Kerr szavait idézve —, mint egy kóbor kutya. Az elmagyarosodó svábok, szlávok és egyebek, vadabbak, rosszabbak, ázsiaiabbak, árulóbbak az úgynevezett s kinevezett fajmagyaroknál.

Szerencsénk vagy szerencsétlenségünk, hogy nagyszámú zsidó penderedett erre a mi nagyon fá- tumos és szikes magyar földünkre. Sokféle zsidó, s ez megint szerencsénk vagy szerencsétlenségünk, de itt vannak körülbelül egymillióan eddig. Nagyobbrészt elromlottak, mert a zsidó csodálatosan elsajátítja, sőt kiélezi annak a fajtának, amelyhez betelepedik, minden vétkes karakterisztikonját. De elromlani egész masszájában mégse tud, mert nemes race, fáradtan is fürge, hirtelen emelkedésében is — legalább — garanciát ad a jövendő sarjaiban. A Lipótvárost legjobban a Molnár Ferencek csúfolják, de adja az Isten, hogy a Lipótváros mai urai legalább két generációig termékenyek legyenek és — vagyonos.ak. A harmadik generáció már olyan lelkes, kulturális, szép magyar lesz, mint Apáczai Csere János. Taine Graindorge új jól mondja, Isten mentsen a hirtelenül fölgazdagodott, míveletlen vadaktól. Ez igaz, de csak Franciaországban, mert Magyarországot még az a szerencse se érte, hogy hirtelenül fölgazdagodott polgársága teremjen. Nálunk hiányzott, s kultúrhistóriánkból már végleg ki is hullott a mi saját Voltaire-korszakunk, avagy az előtte és utána való. Petőfit véletlenül megtette a maga nem programos, de erős népiessége, Aranyt a szolid, békés, intelligens, hétszilvafás nemessége s rigmusos falusi.assága. Már Vajda János máig se tudott eljutni az elismerésig, mert rosszul érkezett: akkoriban még intelligens magyar zsidóink se igen voltak. Ma sincs nagyon nagy, nagyon számottevő szép, előkelő magyar publikum, de mi lett vagy mi lehetett volna Vajda Jánosból, ha most jön?

Azaz bocsánat, Vajda Jánosból, ha ma él, akkor se lehetett volna több, sokkal több, mint a maga ide- iéhen a mi c^oníAHs feilődésünkből, ami nem is fejlődés, kiesett a finom, literátus fajta, mondjuk: az esztéta. Ez nem csoda, s az sem csoda, hogy a magyar zsidó nem csinálhat csodát a saját idegélete ellenére. Volna két kicsi, csöpp seregünk az intellektuális kultúrára: a civilizált magyar zsidó, s a régi Erdély értelmében nevelt s még el nem züllött magyar. Éppen ez ellen a két értékes fajta ellen követ el minden elkövethetőt a tíz év óta grasszáló mixt-fajta, se magyar, se más. Megint politika lenne belőle, ha megint magyarázni akarnók, ami előttünk, a fórumon folyik.

A zsidó ideges, ha még nem is kultúrember, ,a magyar ábrándos, ha ritka esetben kultúrember is. Ebből az idegességből és keleti, kéjes ábrándosságból születhet-e valami fix valami, amiért mi tízen, ötvenen, százan odaadtuk az életünket, bízva, Nyugatra nézve, túszokként? Ez az a nagy kérdés, mely szinte, csaknem előtte jár minden politikai és gazdasági változatnak, mely e nyomorult s tarka nemzetiségű, de esetleg históriailag lekötött és kötött, sőt küldött országnak és nemzetiségnek elevenjébe vág. Liberális, anarchista magyar v,agyok: mondjuk, hogy egy beteg civilizáció kiirtására kerültünk a Duna-tájra, a Kárpátok alá, de akkor ne kényes- kedjünk, hanem az új ágyúkon kívül semmit se fogadjunk el a beteg civilizációból, öljük meg Homérosztól, D.antétól, Voltaire-től, aki csak utunkba akad, Beöthy Zsoltig, Rákosiig) és Szabolcskáig, mert a senkiket is meg kell ölnünk, hiszen ezek valakiknek mutatják magukat, és úgy forgatják saját fogsoraik között Goethét, sőt Shakespeare-t, mintha ezek mi ellenünk, szegény, vérező nyak ellen s értük éltek voln.a. Vagy-vagy: vagy vagyunk hunnus előőrsök, új leendő kultúra barbár prófétái, vagy részesei akarunk lenni az igazi Európa kultúrájának. Sokáig nem akarunk jégen mászkálni, ide-oda tán- gatódni, s az egész ügybe belebolondulni. Tessék törvényhozásilag kimondani, hogy ,az intellektuális élet és foglalkozás tiltva van Magyarországon. Akkor szétnézünk, s kiből földmívelő, kiből beamter, kiből katona, kiből kereskedő lesz. De, ó, magyarok Istene, hisz ez végeredményben ismét az irodalomhoz fog vezetni, a ördög vigye el. Mert, ó, népem. Árpád népe, az ,a legszörnyebb és legmagyarabb átok, hogy a kultúrát nem lehet kikerülni.

A Rákosi—Dóczi-féle írógeneráció Kávéforrása (így hívták ezt az írótanyát) erről, ennyiről valóban nem álmodhatott, s nem is álmodott. Teremtését, nagyon divatba jött szép Magyarországon a szépirodalom, habár v. b. t. t., főrend vagy báró bajosan lesz a mai azokból, akik az irodalmat divatba hozták'. Gyönyörű mégis, hogy akiké az egész Magyarország (mennyivel szebb például Bulgária), nem tudnak beletörődni abba, hogy az irodalom nem az övék. Pedig nem az övék, s tessék mindenkinek megérteni, hogy az a szinte perverz érdeklődés, szóharc és toliharc, mely ma — példátlanul — a magyar irodalom körül hőbörög és hőborog, katasztrofális előjele egy nagy fölfordulásnak.

Bizony igen, Mikszáth író úr, min- dig-író és mindig-képviselő úr, nem kicsi ok nélkül hadonászik a csibuk- szárával, Beöthy Zsolt se ok nélkül kap Apponyitól olyan jubiláris, üdvözlő levelet, mely rossz ruhájú, koldus fiatalokról bősz-haragos irigységgel zeng. Rákosi Jenő mindig a maga helyén és tudatosan szokott ferdíteni vagy butítani, és soha még ezt mai vehemenciájával meg nem cselekedte. Herczeg Ferenc sváb-diplo- mata-képessége se volt soha ilyen veszedelmes, nagy próbán, mint ez idő szerint, pedig, nagy idők teltek el rövid idő alatt, s ma már egy Her- czeg-karriert hússzor több tehetséggel is bajos volna megcsinálni. Furcsa idők, furcsa jelenségek: Németországon kívül ma nálunk mernek irodalomról legolcsóbban és leggyakrabban beszélni.

Jelent ez valamit (vegyük ki az egész ügyből a sakálokat és hiénákat), jelent ez valamit hogy az irodalom ma Magyarországon még azokat is izgatja, akiknek nem kell. Nagyobb, társadalmibb, gazdaságibb, tehát emberibb okának kell lennie ennek, mint amilyent és amennyit urak, esztéták vagy svájci zsoldosok meg tudnak látni.

Az új, elátkozott (ráadásul nem is politikai programmal dolgozó) magyar irodalom: valószínű előfutárja Magyarország megkésett, de most már nem sokáig halasztható, szociális átalakulásának. Minden adva volt, adva van (ha magyartalanul hangzik ez, sebaj) hozzá, s csak az a kár, hogy az ember nem írhat annyit e

szép, e nagy esetről, mint kedve volna. Terhelt ország, összevissza ország, koldus ország, beteg ország, gennyes ország, úri ország, függő ország, rossz helyzetű ország, persze: kultúrálatlan ország. Nemzetiségi káoszában helyet foglalt — magyarul — majdnem egymillió (egy kicsit elromlott) zsidó, s ezer esztendő bűnös akarata se tudta kiirtani a speciálisan szép, magyar lelki értékeket sem néhol és némely ezernyi emberből. Be kellett következnie nyugati hatás alatt a Petőfi-korszak új másának: az emberi, kultúremberi lelkiisIRODALMI

HÁBORGÁS

ÉS

SZOCIALIZMUS

meret megszólalásának, ideghangzásának és idehangzásának. Lehetséges (holott talán nem illik e szkeptikus hang e lapba), hogy ez az új, magyar lelki reneszánsz csak annyira egész és nyugati, mint a mi negyvennyolcas, lemásolt, hazug demokráciánk volt. De az is lehet, hogy ez az új forradalom, mely egyelőre csak nyugtalan fejek és idegrendszerek irodalmi csetepatéival jelenti be magát, komoly forradalom lesz. A nacionalisták (farizeusok avagy hülyék) törjék ezen a fejüket, az bizonyos, hogy nagy dolgok, nagyszerű dolgok ígérkeznek- itt, nálunk. Nemhiába, hogy ilyen érdekes, jó helyre van téve, Kelet és Nyugat közé (egy ázsiai erkölcsű és intellektuális képességű fajtával kibélelve) ez az ország.

Szomorú és szép primitívségünket semmi se igazolja jobban, mit hogy az irodalomból kell kisejdíteni nekünk az életet vagy a halált. (Mert teóriának nagyon teória és nagyon szamár az, hogy a fölséges, gazdasági muszáj éppen a művészetet, pláne az irodalmat küldje előre.)

Meri-e valaki Petőfit elgondolni (bármilyen mást tanítottak bele ,a jól irányzott nevelési babonák) Petőfi kortársai s a kor és a gazdasági kényszerűség nélkül? Örülök, hogy én írhatom meg véletlenül legelőször, de mindenesetre legnyíltabban, hogy ez az egész új, mai irodalmi kalamajka sohse lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül. Gazdaságilag a legokosabb isten se tudná, mikor szabadít föl bennünket a szocializmus, de a lelkeinket kezdi már szabadokká tenni, még a mi lelkeinket is, a mi szegény, magyar lelkeinket. Akiknek mesterségük, hivatásuk vagy hivataluk, nézzenek utána, -hogy az új irodalom mit használ a magyar nyelvnek s az úgynevezett géniusznak. Az az igazság, hogy ez az új irodalom (a ravasz ku- fárokat kiveszem) az embernek használ, a jobbulásnak, annak a társadalmi fejlődésnek, mely lehet zavaros is néhol és olyik korokban, de — bizonyos. Rákosi Jenő, ha nem volna kibérelt lelkű és életű ember, akkor sem értené meg ezt. Ű annyira a maga múltjában és mániájában él, hogy minden valószínűség szerint sohse élt egy jelenben sem.

Ez az új irodalom, ha messziről s feudális vagy polgári szemekben nem is tetszik szocialistának (valószínűleg nem is az), a szocializmus által, a szocializmus révén: van. Még szimbolizmusa és állítólagos érthetetlen- ségének szimbolizmusa is azt a szocializmust szimbolizálja, melyet nem értenek, és még inkább: nem akarnak érteni. Fene tudja, mi minden lesz, nem lesz, történik ezzel az országgal a Duna—Tisza táján. Fene tudja, micsoda komikus semmibe süllyed ez a Potemkin-érdeklődés ,az irodalom iránt Magyarországon. Egy bizonyos, s ezt már e néhány sor írója érzi és éli: ez az irodalmi háború gyermeke a szocialista háborúnak — hiszen éppen ezért félnek úgy (olyan sokan s olyan meghatóan, nevettetően, de művelőinek és e szomorú országnak szépet és nagyot ígérőén) tőle.

mm,

Törpék,

mm

Voltak, Európának és a mai civilizációnak cifra korszakai, hősiesek, ostobák, gyászosak és komikusak, de cifrább korszak még nem volt a mainál. A keresztes hadjáratoktól a francia forradalomig. Vald Pétertől Marxig, Páduai Szent Antaltól Nietzschéig sokféle görcs állott már belénk. Volt dühkorszakunk, hitkorszakunk, álomkorszakunk, könny- korszakunk, de utálni még sohse utáltuk kifejezetten, hangosan magunkat. Most itt tartunk, az undornál. Párizsban, Budapesten, New Yorkban, Tabrizban, a mai civilizáció homo sapiense megutálta önmagát.

Nem tréfa ez, nem a megvénhedt, a sok kultúrától megzápult polgári társadalom csődje, mint sokan állítják. Nem is a Szókratészek vagy a hordóbölcsek, nem a Diogenészek arisztokratikus különcsége, de általános undor, mivel hát demokráciában élünk. Elérkezett ,a tömegekig a nagy magános Emberek embergyűlölete, s ha a tömeg nem is hallott még Nietzschéről, de Nietzschét követi. Nem véletlen dolog az, hanem olyan okvetlen, mint egy lángész megjelenése, hogy most Párizsban az emberek önmeg- vetősdit játszanak. íme, az új humanizmus, ,a szociális lény kultusza, az emberpártolás dicsekvő érmének — másik oldala, Párizs mindenféle népe odacső- dül, ahol megcsúfolva látja a híres, büszke, telhetetlen embert, saját fajtáját.

A Clichy bulváron az afrikai oázisok fekete vadembereit mutogatják, degene- rált vagy még ezután civilizálődó embertestvéreinket. S az embereket, nagyon helyes ösztönnel sokkal jobban érdekli ez a fekete község, mint egyik lap körkérdése, hogy melyik a legjobb francia vers. A Jardin d’Acclimatationban kétszáz törpe embert mutogatnak, kikről impresz- sziáriójuk azt állítja, hogy németek. Párizs persze már csak azért is elmegy, hogy nyolcvan centimétereseknek lássa a pomerániai óriások népét. Am ez a liliputi ország, embereivel, azaz emberkéivel, produkcióival nem egészen német. Megállottám egy kis, öreg uracska előtt, aki alig volt nagyobb, mint egy szegfűszál, s elszóltam magam hangosan:

— Szegény kicsi ember, kicsi a feje, a szíve, mindene, s mégis milyen öreg.

— Bizony öreg — sóhajtotta vissza, idegen kiejtéssel, papagájhangon, de magyarul az én öreg macskám.

Magyar törpe, negyvenesztendős lesz. Nagyváradról való, s két törpe testvérével együtt itt van. Milyen furcsák, érthetetlenek, megmagyarázhatatlanok: egy pici véletlen, s nem lennének gnőmok. Vannak közöttük házastársak, de gyermekük nem lesz, magvuk szakad, mint a vén családok sarjának vagy a zseninek.

Az Olympiában pedig Monsieur et Madame X., két bölcs csimpánz, két szegény csodamajom issza a pezsgőt. Automobi- loznak, pezsgőznek, csinosan, ízlésesen eszik a halat, bicikliznek, és tele vannak ambícióval. Ha egy-egy mutatványuk nem kap elég tapsot, dühöngenek, akárcsak a Comédie vagy Nemzeti Színház valamelyik örökös tagja. Mindenesetre enni szebben tudnak, mint sok demokrata kör bankettjén. Okosabbak, mint Consul I. és Consul II., híres csimpánzelődjeik, ezek a majomsztárok.

És Párizs tapsol Afrika vadjainak, a törpéknek, a majmoknak, kik intelligensebbek sok bretagne-i halásznál s egy bihari pakulárnál. Tapsol, miként tapsolni szokott a csodagyermekeknek, á pipázó fókáknak, a gyilkost felhajtó rend- őrkutyáknak. A tömegek öntudatlanul eljutottak Nietzschéig, s gyönyörködnek az emberi fajzat megcsúfolásában. Aiszó- posz, La Fontaine, Kipling, előttük és utánuk mindenki elbújhat e nagyszerű, gyászosságában is nagyszerű szimptőma előtt. Ez a csömör, ez a szíves hajlandóság a vademberek, embertorzok és em- berkedő állatok iránt olyan sokat jelent, hogy le spm meri írni az ember. Egy Stirnerbe öntött Maeterlinck talán el merné mondani szépen és tudományosan egyszerre, mit jelent az, mikor a homo sapiens így mulat? Mit jelent az, mikor vadembereken, szörnyszülöttökön, majmokon és reporterkutyákon keresztül nézzük le magunkat?

Minden nagy, fájdalmas emberi gondolatnál Shakespeare égiháborús szótárából kell kérni szavakat. Nagyon szerencsétlen lehet a mai ember, ha már nem büszke arra, hogy ember.

IKJU ÍRÁSAIBÓL