Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-06 / 45. szám
hogy formába zárja a szedést. Aztán csak beteszik a rámát a szedéssel együtt a gépbe, és lehet is nyomni. Először a legújabb rámát vette elő, de aztán vérszemet kapott, rosszindulatúan kacsintott: no nézd csak, micsoda csirkefogó az öreg, milyen ravaszul rászedett valamennyiünket! És fogta a legkoszosabb, legrozsdásabb rámát. Ivan Szemjonics, akit még mindig feszített s szinte kínzott a szokatlan öröm (kissé szúrt a melle, és zúgott a halántéka), sietősen rakta egyik sort a másik után. Ogy rémlett neki, kihagyott egy szót, megnézte újra olvasta — minden rendben volt. Tovább szedte a szöveget, s megint csak úgy rémlett, hogy kihagyott egy szót, s ezúttal valami nagyon-nagyon fontos szót. Sercin- tett, szomorúan körülzsinegelte a szedést, rádobta a nyomólapra, és megragadta a forgatókart, hogy megindítsa a gépet, s a hengerek megfessék a betűket. Nyirkos volt a keze a verejtéktől, gyöngyözött az arca. — Forgasd! — kiáltotta Miska, és tapétapapírt tett a dobra a fogak közé (akkoriban tapétára nyomták a felhívásokat}. Ivan Szemjonics megpillantotta a lenyo- matot. Hány esztendeje nem látta már saját szedését levonatban? De most nem volt rá ideje, hogy erre gondoljon. Miska nyüszített: — Olvasd már a korrektúrát, Ivan bácsi! S akkor észrevett egy sajtóhibát: ahelyett, hogy „halálos“, az állott ott, hogy „holálos“ — felkapta az árat, hogy kilökje a betűt a szedésből, és másikat tegyen a helyére, de szeme elől vesztette az árhegyet, s aztán elveszítette a fogantyút is, ködbe hullottak az ujjai, eltűnt a keze, elejtette az árat, görcsösen belecsimpaszkodott a forgatókarba s körülnézett. A nyomda eltűnt a szeme elől. Homályos, vörös köd volt a világ. Azt mondta: — Rakjad, Miska. Miska füttyentett, s ráparancsolt az öregre, hogy forgassa a kereket. Hamarosan beszaladt a felhívásokért egy katona, odaadták neki valamennyit. Hetven darab volt. Még mintát is elfelejtettek megtartani belőle. Egy félóra múlva a kozákok ott őrködtek a sáncokon. A gépfegyverek csöve a sivatag felé fordult. Visszavonulót fújtak a baszmacsok, s öt óra múlva a gőzhajó a frissen ásott csatornán kidohogott az Amu-Darjára. Az egész város ott tolongott a parton. Ivan Szemjonicsot is kivezették kézen fogva (maga sem vette észre: hogyan és miért). A kozákok katonásan és kissé hetvenkedve hurráztak a hajó felé. Még mindig szitált az eső, és apró cseppek áztatták Ivan Szemjonics arcát. Valaki megkérdezte tőle: — Látod, micsoda hatalmas hajó? ő pedig ráfelelte: — Látom. Holott csak a végtelen köd szürkéllett a szeme előtt, s a közepén egy apró ragyogó folt: a nap. ELBERT JÁNOS fordítása wrn mám Mihail Solohov ilMWK mim — Te művelt nő vagy, pápaszemet hordasz, még ... Hát mitévő legyek vele? A csapatunk negyven versztányira áll innen, gyalog jöttem idáig, a karomon hoztam. Látod, felrepedezett a lábamon a bőr. Ha te vagy ennek a gyermekotthonnak a vezetője, akkor fogadd be ezt a gyermeket! Azt mondod, nincs hely? De hát én hová tegyem? Épp eleget kínlódtam már vele. Torkig vagyok már a gyötrelemmel... Igen, az én fiacskám, az én magzatom ... Már elmúlt egyéves, és nincs anyja. Az anyjával egészen különös história történt. El is mondhatom. Harmadéve egy különleges rendeltetésű században szolgáltam. Akkoriban Ignatyev bandáját üldöztük a felső-doni sztanyicákon át. Én éppen géppuskás voltam. Kiérünk egy faluból — kopár puszta körös-körül, és kibírhatatlan forróság. Átkeltünk egy dombon, lefelé ereszkedtünk egy erdőbe; én a szekér elején ültem. Látom, egy kis halmon mintha egy asz- szony feküdne a közelben. Arrafelé hajtottam a lovakat. Asszony — ez még csak hagyján, de arccal felfelé fekszik, a szoknyája alja pedig a feje fölé van felrántva. Leszálltam, látom, hogy él, lélegzik ... A foga közé dugtam a kardot, szétfeszítettem, a kulacsomból vizet löttyintettem a szájába, és az asszony egészen magához tért. Odanyargaltak a század kozákjai, és kérdőre vonják: — Miféle szerzet vagy te, és miért fekszel ilyen szemérmetlen helyzetben, közel az úthoz? Erre elkezd jajveszékelni, mintha ölnék ... Nagy nehezen megtudtuk, hogy a banda Asztrahany környékén vette fel egy fogatra, itt pedig megerőszakolták, és ahogy szokták, útközben ledobták ... Azt mondom a földiknek: — Engedjétek meg, cimborák, hogy felvegyem a szekeremre, ha már eny- nyit szenvedett attól a bandától. — Csak vedd fel, Sibalok! — zúgta az egész század. — Az asszonyok szívós dögök, hadd szedje össze magát egy kicsit, aztán majd meglátjuk! Hát mit gondolsz?! Én ugyan a szagát se állom a szoknyának, de megesett rajta a szívem, és felvettem'a magam felelősségére. Életben maradt, hamarosan otthon érezte magát, hol kimosta a kozákok szennyesét, hol megfoltozta egyiknek-másiknak a nadrágját, gondot viselt a századra, mint egy háziasszony. De mi már valahogy rés telítünk egy asszonyt ott tartani a századnál. Szitkozódott is a századparancsnok. — Rúgjátok ki, menjen a pojcolba! De én nagyon-nagyon sajnáltam ám. Azt mondtam neki: — Menj innen, Darja, szépszerivel, épségben, egészségben, különben eltalál egy bolond golyó, akkor aztán sírhatsz ... Sírva fakadt, és elkezdett kiabálni: — Itt azonnal lőjetek agyon, kedves kozákok, de én nem megyek el tőletek! Nemsokára lelőtték a kocsisomat, ő meg evvel a ravasz ajánlattal állt elő:-- Végy engem magad mellé. Tudok én a lovakkal bánni, még különbül is, mint egyik-másik kozák. — De ha — mondom — a harcban nem tudod megfordítani a szekeret egykettőre, akkor már most feküdj le az út közepére, és halj meg, mert úgyis agyonverlek! Olyan kocsis lett, hogy még a tapasztalt kozákok is mind megcsudál- ták. Hiába volt nő, különbül tudott bánni a lóval, mint némelyik férfi. Megesett: a tűzvonalban olyan hirtelen fordította meg a szekeret, hogy a lovak felágaskodtak. Aztán többről többre... Egymásba gabalyodtunik. Aztán, ahogy történni szokott, másállapotba került. De sok baj van a magunkfajtának a fehérnéppel! Vagy nyolc hónapig üldöztük a bandát. — Nézd csak, Sibalok, a kocsisod úgy kigömbölyödött a kincstári koszton, hogy nem fér el a bakon — mondták röhögve a kozákok a században. Akkor cudar dolog esett meg velünk — elfogyott a töltényünk, utánpótlás nem volt. A banda egy falunak az egyik végén helyezkedett el, mi meg a másikon. Nagyon szigorúan titokban tartottuk a lakosság előtt, hogy nincs patronunk. Ekkor árulás történt. Éjnek évadján hallom — őrt álltam —, csak úgy dübörög a föld. Laza lovas hadrendben jönnek a kertek alatt, be akarnak keríteni bennünket. Rohamra indulnak, láthatólag nem tartanak semmitől, még azt is megengedték maguk nak, hogy odakiabáljanak nekünk: — Adjátok meg magatokat, veres kozákok, úgysincs töltényetek! Mert különben a pokol fenekére küldünk benneteket! Hát majd oda is küldtek ... Ogy megszorongattak bennünket, hogy nézhettük a dombon, kinek jobb a lova. Másnap a falutól tizenöt versztányira, egy eredőben összegyülekeztünk — de hiányzott a század jó fele. Volt, aki megmenekült, de a többieket lekaszabolták. Elszorult a szívem bánatomban — nincs tovább élet. Darjára pedig rájött a nehéz órája. Egész éccaka felugrált, egészen elváltozott, megfeketedett. Látom, hogy bennünket kikerülve az erdőbe indul a táborból — a sűrűbe. Én észrevettem a dolgot, és a nyomába eredtem. Bevette magát a szakadékba, a vihar döntötte fák közé, talált egy vízmosást, és mint a farkas, összekapart egy csomó lehullott levelet, először arccal lefelé ráfeküdt, aztán a hátára fordult. Hörgött; megkezdődött a szülés. És egy bokor mögött ülök, meg se moccanok, csak figyelem a gallyakon át... Először csak nyöszö- rög-nyöszörög, aztán kiabálni kezd, a könnye csak úgy csurog az arcán, egészen zöldre válik, a szeme kidülled, erőlködik, mintha megfogta volna a görcs. Nem férfi dolga ez, de amikor saját szememmel láttam, hogy meghal az* asszony, ha nem szüli meg a gyermeket — kiugrottam a bokor mögül, odaszaladtam hozzá, és rájöttem, hogy segítséget kell nyújtani neki. Lehajoltam, felgyűrtem a ruhám ujját, és olyan zavarba estem, hogy egészen beleizzadtam. Amikor embereket kellett megölnöm — nem féltem, és most tessék! Ahogy ott bajlódok vele, abbahagyja a jajgatást, és ilyen badarságokat locsog nekem: — Tudod-e, jasa, ki árulta el a bandának, hogy nekünk nincs töltényünk? — És olyan komolyan néz rám. — Kicsoda? — kérdeztem. — Én. Ugyan, te bolond, hát megvesztél, mint a kutya? Nem arra való az idő, hogy fecsegjünk, hallgass, feküdj! De ő megint csak: — Itt a halál a fejemnél, bevallom néked, Jasa, töredelmesen .. . Nem tudod te, milyen kígyót melengettél az inged alatt... o- Hát valid be — mondom —, az ördög vigyen el! Erre mindent kitálalt. Ahogy beszélt, a fejét állandóan a földbe verte. — Én a magam jószántából voltam a bandában, és szeretője voltam Ignatyevnek, a vezérüknek ... Egy évvel ezelőtt küldtek a ti századotokba, hogy mindenféle hírt adjak nekik, a látszat kedvéért meg tegyek úgy, mintha megerőszakoltak volna ... Most meghalok, máskülönben az egész századot kiirtottam volna ... Nagyon felforrt a szívemben az indulat, nem tudtam megállni — véresre rugdaltam a száját a csizmámmal. De ekkor megint újrakezdődtek a görcsei, és azt látom, hogy a lába közt ott jön világra a gyermek ... Nyálká- san fekszik ott és vinnyog, akár a kisnyúl a róka foga közt... Darja meg már sír is, nevet is, ott csúszkál a lábamnál, és egyre a térdemet akarja átölelni ... Sarkon fordultam, és elindultam a századhoz. Ahogy odaérek, elmondom a kozákoknak — így és >gy Micsoda felzúdulás támadt! Először fel akartak darabolni, de aztán azt mondták: — Te szűrted össze vele a levet, Sibalok, neked kell végezned is vele, az újszülött fattyával is, mert ha nem, salátává aprítunk ... Letérdeltem, és azt mondtam: — Cimborák!-Nem félelemből ölöm meg, hanem ielkiismeretem szerint, azokért a testvéreimért, elvtársaimért, akik életüket veszítették az ő árulása miatt, de légyen szívetek a gyermek iránt! Ebben ő is, én is részesek vagyunk, félig-félig, ez az én magzatom, hadd maradjon életben. Nektek van feleségetek, gyermeketek, de nekem ezen kívül senkim sincs ... Könyörögtem a századnak, megcsókoltam még a földet is. Erre megsajnáltak, és azt mondták: — No jó! Hadd nőjön fel a magzatod, hadd legyen ugyanolyan szilaj géppuskás, mint te vagy, Sibalok. De az asszonnyal végezz! Visszarohantam Darjához. Már ült, rendbe jött, a karján tartotta a gyermeket. Azt mondom neki: — Nem engedem, hogy a mejjedre vedd a gyermeket. Ha ilyen keserves időben született, ne is ismerje meg az anyatej ízét, téged meg, Darja, agyon kell lőnöm, mert te ellene vagy a mi szovjethatalmunknak. Állj háttal a szakadéknak! — És mi lesz a gyermekkel, Jasa? A te véred! Ha engem megölsz, ő is meghal tej nélkül. Hadd neveljem fel, akkor nem bánom, megölhetsz... — Nem — mondom neki —, a század szigorú parancsot adott. Nem hagyhatlak életben, a gyermek miatt pedig ne aggódj. Kancatejjel majd felnevelem, nem engedem, hogy meghaljon. Két lépésnyit hátráltam, levettem a puskámat, ő meg átölelte a lábamat, és megcsókolta a csizmámat... Ezután visszaindultam, de hátra se néztem. A kezem reszketett, a lábam beroggyant, a meztelen, nyálkás gyermek meg majd kiesett a kezemből... öt nap múlva visszafelé haladtunk ugyanazon a nyomon. A szakadék felett, az erdőben egy sereg varjú .-.. Sok keserűséget kellett már nyelnem e miatt a gyermek miatt. — Fogd meg a lábát, oszt vágd a kerékhez! ... Mit kínlódsz vele, Sibalok? — mondták néha a kozákok. De én végtelenül sajnálom a kis gé zengúzt. Azt gondolom: „Hadd nőjön meg! Ha az apja a fűbe harap, majd a fia fogja védeni a szovjethatalmat. Örökre megmarad Jakov Sibalok emlékezete, nem úgy pusztulok el, mint a dudva, utódom is marad .. .“ Eleinte, hidd el, kedves polgártársnő, sokat sír-' tam miatta, pedig ezelőtt soha, hírből sem ismertem a könnyet. A századnál megellett egy kanca; a kiscsikót lelőttük, annak a tejkosztját használtuk fel. Eleinte nem akarta elfogadni a cuclit, csak epekedett, de aztán megszokta, és ugyanúgy szopta a dudlit is, mint más gyermek az anyja csecsét. Inget is varrtam neki alsöruhából. Most már kinőtt belőle egy kicsit, de sebaj, majd csak meglesz, valahogy... Hát most értsd meg már: hová legyek vele? Azt mondod, túlságosan kicsi? Értelmes gyerek, és már a csúcsát is megeszi... Fogadd be, ne essék baja! Eefcgadod? Köszönöm, polgár- társnő! Én pedig, mihelyt szétverjük Fomin bandáját, elszaladok ide, hogy meglátogassam. Isten veled, fiacskám, Sibalok magzatja! Nőj nagyra... Ej, te bestye kölyke! Hát már cibálod az apád sza- kállát, mi? Nem dajkáltalak eleget? Nem pesztráltalak, te meg most verekedni kezdesz a végén? No, gyere, búcsúzóul hadd csókolom meg a fejed búbját...- Ne aggódjon, kedves polgártársnő; azt hiszi bőgni fog?: Ne-e-em! Egy kicsit ő is bolsevik: harapni harap, mi tagadás, de könnyet még kisajtolni sem lehet belőle! MAKAI IMRE fordítása
